- Diktátorok uralma – szakácsaik szemén keresztül (Witold Szabłowskival a diktátorok ízvilágáról és Putyin lejárt konzervjeiről)

Ahogy a könyvének bevezetőjében (előételében) kitér rá, Kerekes Péter szlová­kiai­ magyar rendező Gulyáságyú című filmje inspirálta a diktátorszakácsok főztje és történetei felé. De hogy jött mindez létre a gyakorlatban? Hogyan képzeljük el egy-egy ilyen út megszervezését, hogy lehet rábukkanni a diktátorok szakácsaira? Van-e a riporternek ilyenkor bármiféle szponzora, vagy saját kontójára vág bele a munkába?

Egész egyszerűen az ezt megelőző kötetem, a Sprawiedliwi zdrajcy. Sąsiedzi z Wołynia (Igazságos árulók. A volhíniai szomszédok) lett a szponzorom, amelyet a volhíniai vérengzésről írtam (Az Ukrán Felkelő Hadsereg [UPA] emberei több száz lengyel családot öltek meg volhíniai és kelet-galíciai falvakban 1943 és 1945 között – A szerk.) egy, a lengyelek számára fontos pillanatban. Hála istennek nagyon magas példányszámban kelt el ez a könyv, és a befolyt összeget be tudtam fektetni ezekbe az utazásokba, ami persze azt is jelentette, hogy nem költöztem mondjuk jobb lakásba, vagy nem vettem új kocsit, ugyanazzal a tragaccsal járok. Aztán végiggondoltam, hogy melyik szakáccsal kezdjem, és Enver Hoxha emberéhez indultam először, mivel Albánia volt a legközelebb, és ki akartam deríteni, milyen veszélyeket rejt magában egy ilyen út, mi az, ami balul sülhet el. Fontos volt, hogy közel legyen, és könnyen haza tudjak jönni, tökéletesíthessem a tervet, mert tudtam, hogy ha elmegyek Kubába, Ugandába vagy Kambodzsába, azok egyszeri utak lesznek. Pár albán ismerősöm hallott valamit arról, hogy itt meg ott él valahol Enver Hoxha egykori szakácsa, úgyhogy nagy naivan neki is vágtam az útnak, mivel azt hittem, hogy Albánia olyan kicsi, hogy mindenki ismer mindenkit, elvisznek a szakácshoz, beszélgetünk, és kész is. De nem így történt.

Hosszasan kerestük a szakácsot, ami jó lecke is volt, mert rájöttem, hogy nem indulhatok el úgy, hogy nincs meg a szakács, és nem tudja, hogy jövök. Illetve Enver Hoxha szakácsa ­egyáltalán nem akart beszélni velem, úgyhogy aztán „csak úgy” elmentünk az éttermébe, rengeteg ételt-italt rendeltünk, a haverom bement a konyhára, és kihívta a szakácsot az asztalunkhoz azzal, hogy „itt egy lengyel barátom, aki szeretne beszélgetni”, ezt nem utasította vissza. És végül abba is beleegyezett, hogy interjút készítsek vele. (Az albán diktátor szakácsa volt az egyetlen, aki sem a nevét, sem az arcát nem adta a történetéhez – A szerk.) Mindent ennél a szakácsnál tanultam meg: hogyan tudok velük kapcsolódni, hogyan tudok a bizalmukba férkőzni.

Mi alapján választotta ki éppen ezeket a diktátorokat, akik közt vannak olyan mindenki számára ismert nevek, mint az iraki Szaddám Huszein, a kambodzsai Pol Pot vagy a kubai Fidel Castro, olyan, mint az albán Enver Hoxha, akit inkább Kelet-Európában ismernek, és olyan kevésbé ismert is, mint az ugandai Idi Amin?

Nagyon ambiciózus terveim voltak, amikor belekezdtem a könyv írásába, de ehhez az is hozzátartozik, hogy akkor már tudtam, Amerikában is ki akarják majd adni. Valami olyasmi járt a fejemben, hogy a XX–XXI. század egyfajta kulináris portréját fogom „megfesteni”. Ezért egyrészt olyan diktátorokat akartam választani, akiket mindenki ismer, másrészt az is fontos szempont volt, hogy olyan valakik legyenek, akik valóban „megtették a magukét” a történelemben.

Talán furcsán hat a kérdés, de van kedvenc diktátora?

Igen, van kedvencem: Fidel Castro. Méghozzá azért, mert az ő esetében, és elnézve a többieket, mindenek ellenére kész vagyok elhinni, hogy valóban jót akart. Ugyan kicsúszott a kezéből az irányítás, nem a tervek szerint alakultak a dolgok, de mégsem akarta például kiirtani az egész nemzetét, sem valamely más népet. Forradalmat akart csinálni, és egy brutális rendszert (Fulgencio Batista katonai diktatúráját – A szerk.) akart megdönteni. És ez egy olyan forradalom volt, amely után jobban éltek a kubaiak. Külső szemmel mindig Amerikához hasonlítjuk Kubát, hogy mennyivel rosszabb, de a kubaiak Batista rendszeréhez hasonlítva nézték a helyzetüket.

A következő kötete, a Rosja od kuchni. Jak zbudować imperium nożem, chochlą i widelcem (Oroszország a konyha felől nézve. Hogyan építs birodalmat késsel, villával, merőkanállal) is egy kulináris-történelmi riportgyűjtemény, csak itt Oroszországban járunk, Sztálin és Gorbacsov szakácsaié a főszerep, illetve azt is megtudjuk, hogy Vlagyi­mir Putyin nagyapja is szakács volt.

Ez a kötet a Szovjetunió és Oroszország történelme az ételeken, étkezésen keresztül. Nagyon sokat foglalkozom benne az orosz vidék életével is, hogy hogyan élnek, éltek ott az emberek. A The New York Times például azt írta róla, hogy bár látszólag az étkezésről szól, nagyon sokat segít Oroszország mostani, Ukrajna elleni háborújának megértésében is, ami hatalmas bók, mert pont ez volt a célom, hogy a gasztronómiáról írva sokkal bonyolultabb folyamatokra, összefüggésekre mutassak rá. Igazából arról szól ez a könyv, hogyan próbálja Oroszország minden lehetséges módon maga alá gyűrni ezeket az országokat.

Milyen ételek, ízek, fűszerek a hozzávalói egy birodalomnak?

Számomra azok a lejárt konzervek, ehetetlen élelmiszercsomagok szimbolizálják legjobban Putyin birodalmát, amelyeket az Ukrajna ellen küldött katonák kapnak. Ez kiválóan megmutatja, hogyan eteti Putyin az egész népét, hogyan bánik velük, mennyire tartja őket.

Ugyanakkor a történelem folyamán volt példa ennek ellenkezőjére is, a könyvben is van egy olyan történet, amelyben az anno Csernobilban dolgozó szakácsnők arról mesélnek, hogy életükben nem láttak annyi és olyan előkelő ételt, mint amikor ott főztek azoknak, akik a reaktort oltották. Magyarul a hatalom a halálba küldte az embereket, hiszen ott fent pontosan tudták, hogy mind meg fognak halni, de azért arra ­figyeltek, hogy előtte még egyenek egy jót, valahogyan gondoskodtak róluk. Putyin ezzel szemben nem törődik senkivel saját magán és a hatalmon lévőkön kívül. Az én szememben nagyon szimbolikus, még arra sem ügyelnek, hogy rendes ételt adjanak azoknak a katonáknak, akik valószínűleg az utolsó útjukra indulnak. De például az is ér­dekes, az oroszok mindent megtettek, hogy kiűzzék a krími tatárokat, a tatár konyha mégis nagyon erősen jelen van. Vagy most a céklaleves esete, amelynek van orosz és ukrán változata, de újabban megtiltották, hogy bárhol „ukrán céklaleves” legyen feltüntetve az étlapon, helyette a „kis­orosz céklaleves” a megfelelő, bár ez a név a XIX. századra nyúlik vissza, amikor is ki kellett húzni a szakácskönyvekből az ukrán céklaleves kife­jezést – ez azért elég abszurd. Olyan apró részletek ezek, amelyek sokat elárulnak a nagypolitikáról.

Hivatalos Facebook-oldalán, a Notatnik reportán rengeteget foglalkozik a háborúval, és a legutóbbi bejegyzéseiből úgy tűnik, eléggé optimista.

Februárban, márciusban még nehéz lett volna optimistának lenni. Most viszont úgy látszik, Oroszország csak beszédben erős, és közben több ezer orosz katona van most is körülkerítve különböző ukrán városoknál.

Jár át Ukrajnába, lesz ukrán témájú ­kötete?

Önkéntesként többször is mentem, hoztam át embereket. De nem gyűjtöttem anyagot, nem írtam riportot, ezek az utak csak a humanitá­rius segítségnyújtásról szóltak. Illetve Mariusz Szczygiełlel (a lengyel riportirodalom kiemelkedő alakja, a Riportintézet alapítója – A szerk.) van egy projektünk, amelynek keretében havonta szervezünk találkozókat, programokat. Itt egyrészt a lengyelek megismerhetik az ukrán kultúra és irodalom szereplőit, másrészt az ukránoknak szeretnénk egy biztonságos teret biztosítani a találkozáshoz, ahol érdekes emberekkel találkozhatnak, vagy például koncerteket hallgathatnak. De ezenkívül ezen a fórumon praktikus segítségnyújtás is történik, segítünk abban, hogy tudnak hatékonyan munkát keresni, vagy hogyan írjanak meg egy önéletrajzot. Könyvet egyelőre nem tervezünk a témában, de lesz egy úgynevezett Migrációs Archívum, mivel beszélgetünk, interjúkat készítünk ezekkel az emberekkel; ezek a beszélgetések majd ingyenesen lesznek hozzáférhetőek az interneten a kutatók, történészek számára.

Visszatérve az irodalomhoz, illetve a Lengyelországban manapság oly’ népszerű tényirodalom műfajához, van-e követendő, bevált recept a riportíráshoz? Úgy látom, szinte már külön iskolák léteznek, gyakran komoly viták folynak arról, milyen metódussal kell írni egy ilyen művet, vagy mi a mai riporter-író szerepe, feladata, hol van a helye.

Szerintem az a legfontosabb, hogy a riporter-író jól érezze magát, és nincsenek ilyen receptek, amelyek előírják, hogy rejtve kell maradnia a műben, szerénynek kell lennie, vagy éppen ellenkezőleg, premier planba kell helyeznie magát. Az én esetemben sokat változtatott a munkamódszeremen az, amikor kapcsolatba kerültem az amerikaiakkal, amikor ki akarták adni ott a könyvei­met. Például ennek a könyvnek az első verziójában még azt az iskolát követtem, amely szerint a szerzőnek nem szabad megjelennie a saját művében, árnyékban kell maradnia, és csak a riport alanyai az érdekesek. Aztán megkapta ezt a verziót az amerikai kiadóm, és azzal hívott fel, hogy „figyelj, ebből a könyvből hiányzik a te személyed, és mivel te vagy az egyetlen ember a világon, aki találkozott ezeknek a diktátoroknak a szakácsaival, és szükség van arra, hogy a te szemeddel is lássunk, a te érzéseiddel is találkozzunk”. Rájöttem, hogy igaza van, végül is miért kéne rejtőzködnöm vagy fölöslegesen szerénykednem? Nem gondolom, hogy egocentrizmus lenne például leírnom, mit éreztem, amikor

Ez az amerikai riportiskola, és ez valamelyest ellentétes azzal, ahogy mi Lengyelországban tanuljuk a riportírást. Amióta amerikaiakkal is dolgozom, megengedem magamnak, hogy beleírjam a könyveimbe a saját benyomásaimat, érzéseimet. De ez azzal is együtt jár, hogy azóta, hogy megjelentem a riportjaimban mint szereplő, egyetlen komoly lengyel irodalmi díjra sem jelöltek – én ezt ennek tudom be. Egyébként pedig csodálom azokat az embereket, akiknek van idejük azon vitatkozni, hogy mi a riport és mi nem az, hogy milyennek kell lennie a riporternek vagy milyennek nem. Hiszen mindenkinek más az érzékenysége, mindenki írjon úgy, ahogy a szíve diktálja.

Írónak vagy riporternek tartja magát?

Általában „riportistának” nevezem magam, ezt a riporter és az artista (művész) szavakból alkottam. Vannak persze, akiket ez nagyon felháborít. Szerintem viszont gyönyörű szó, egyszerre van benne a riporter és a művész kifejezés is; kvázi jelentést írok valamiről, de művészi módon teszem ezt. Riporterként tényekkel kell dolgoznom, az igazságot kell megírnom, de nagyon fontos számomra, hogy szépen, jól legyen megírva, hogy irodalmi értéke is legyen, jó élmény legyen olvasni.

Mit gondol, miért ilyen népszerű a riportirodalom Lengyelországban?

A riporter-írók személyisége miatt. Szerintem mind az olyan klasszikusok, mint Ryszard Kapuściński vagy Hanna Krall, mind a mai szerzők közül például Mariusz Szczygieł olyan karizmatikus személyiségek, akik egyszerűen tömegeket vonzanak be. Természetesen a könyveik is kiválóan vannak megírva, de akkora szerencsénk van, hogy Lengyelországban a riporter-írók nagy része olyan mágikus egyéniség, aki mágnesként vonzza az olvasókat.

A kötet végén kiderül, hogy megesett: a szakácsoktól kapott információk ellentétesek azzal, ami a diktátorok életrajzaiban áll. Ilyen esetben mi a teendő, hogy dönti el, mi az igaz? Mit tekinthetünk ténynek? Vagy még továbbmenve: mi a tény?

Nagyon sokat tettem azért, hogy igazoljam az egyes in­for­má­ció­kat. Találkoztam a diktátorok közvetlen környezetéből emberekkel, a rokonaikkal, az orvosaikkal például. De ez nem egyedi eset, az életrajzírók is kerülnek ilyen helyzetbe. Valaki, aki ismerte az adott diktátort, elmesélt egy történetet, lehet, hogy egy kicsit kiszínezte, de nincs okom nem hinni neki. Attól, hogy egy kicsit másképp mesélte vagy másképp emlékszik, még igaz a történet. Hogy mi a tény, az viszont nagyon jó kérdés. Azt mondanám, hogy tényként ismerem el, amit valaki mond nekem, mivel ő így gondolja. Számomra Szvetlana Alekszijevics munkássága nagyon nagy inspiráció volt abban a tekintetben, hogy ilyen elbeszélt történeteket gyűjtsek. És akkor most megkérdezhetjük, hogy a Nobel-díjas írónőnél mi a tény és mi nem az. Az ő könyvei szubjektív elbeszélések gyűjteményei egy korról, lehetnek benne olyan részek, ahol valaki valamit kiszínezett, elferdített, de ettől még fantasztikusan bemutatják a korszakot, annak mentalitását, gondolkodásmódját.