Lassan szállingóznak az emberek az Üdvhadsereg Bajnok utcai konyhájához, ahol mindennap délben osztanak meleg ételt és friss élelmiszereket a rászorulóknak. Többségük hajléktalan, ám az évek alatt egyre több olyan ember jelent meg, akinek ugyan van munkája és lakhatása is, de ételre már egyszerűen nem jut a fizetésből.
Ágnes saját lakásban él, jövedelme nagy részét viszont így is elviszik a gyógyszerek és a rezsi. Minimális rokkantnyugdíjat kap, nagyobb összegre azért nem jogosult, mert a testévre nem jelentette be a családi vállalkozásban. Azt mondja, már nem tud min spórolni, az emelkedő rezsiszámlák miatt lassan végképp nem fog semmilyen élelmiszert venni, mindent ingyenes helyekről fog begyűjteni. Ágnes arról is beszél, úgy érzi, egyre kevesebb az adomány, volt, hogy hetekig nem volt kenyér, olyankor el kell mennie a boltba, amitől „egyre jobban retteg“.
– Vannak olyanok, akik ha nem járnának ingyenkonyhákra, egyszerűen éhen halnának – idézi egyik rendszeres ügyfelüket Hecker-Réz Ibolya, az Üdvhadsereg Bajnok utcai intézményének vezetője.
A több emeletes épületben női rehabilitációs és átmeneti szállás is üzemel összesen hatvan ember részére, illetve nappali melegedőt is fenntartanak. A konyha 300 adag meleg étel készítésére lenne alkalmas, de jelenleg napi 180 adagos kapacitással üzemelnek. Ibolya úgy látja, egyre többen jönnek hozzájuk, bár az elszabadult árak miatti rohamot egyelőre nem érzik. Az alapanyagok és a rezsi árának emelkedése ugyanakkor kihívás elé állítja az Üdvhadsereget is. A legtöbb élelmiszert adományokból, az Élelmiszerbank koordinálásával szerzik be, ám az energiát ki kell fizetniük, méghozzá piaci áron. Hecker-Réz Ibolya azt mondja, sem segélyszervezetként, sem egyházként nem jogosultak csökkentett energiaárakra (egyházak csak templomok és imaházak fűtésére igényelhetnek olcsóbb energiát). Szerencséjükre évekkel ezelőtt, egy felújítás során felszereltettek egy tucat napelemet a ház tetejére, és tizenhárom hőszivattyús kutat is telepítettek az udvar alá, hamarosan ezt is beüzemelik, és akkor talán megússzák korlátozások nélkül.
Zsuzsa egy éve került a szállóra, előtte hét évig élt az utcán, mert élettársa halála után elveszítette a lakhatását is. Azt meséli, 35 évig a gyógypedagógiai tanárképző főiskolán volt iratkézbesítő, de tartósan lebetegedett. Rokkantnyugdíjából az összes szükséges gyógyszerre sem futja, meséli, hogy a lábára felírt krémet napi két alkalom helyett csak kétnaponta használja, hogy spóroljon. A gyerekei közül csak eggyel tartja a kapcsolatot, de ő sem tudja kiemelni ebből a helyzetből. Azt mondja, ha nem lakhatna a szállón és nem segítenék őt rendszeresen, „talán már nem is élne“.
– Én sem tudom, hogyan élnék meg – mondja egy „elviteles“ nő. A nevét nem szeretné elárulni, de annyit igen, hogy hetven éves és a szomszédos V. kerületi önkormányzati lakásból jár át naponta. A szolgáltatóiparban dolgozott évtizedekig, de mivel nem jelentették be rendesen, ezért mindössze 66 ezer forint a nyugdíja. Ő is attól retteg a leginkább, hogy valamit a boltban kell megvennie ahelyett, hogy itt vagy másutt be tudná ingyen gyűjteni. Megerősíti Ágnes tapasztalatát, ő is úgy látja, egyre kevesebb az adomány és azok egyre kevésbé változatosak.
Hecker-Réz Ibolya szerint ma már a boltok is óvatosabban rendelnek, tovább hagyják kint például a zöldségeket, így kevesebb megmaradt élelmiszer jut jótékonykodásra is.
