Fegyelmezetten sorakozik 40-50 ember a népligeti Planetárium mellé szervezett ételosztáson. Zömmel idős emberek, de két kisgyerekes anyuka és néhány huszonéves fiatal is van. Utóbbiak nem szívesen beszélnek, láthatóan kellemetlen nekik itt állni. Egyikük azonban annyit mégis mond, hogy kollégiumban lakik, ide pedig azért kezdett el szeptemberben járni, hogy ki tudja fizetni a lakhatását. Elsősorban az elvihető élelmiszerekért jön, de mivel nagyon változó, mit adnak, meg kell fontolnia, hogy mit kér.
„Próbálunk az ügyfelek fejével gondolkodni, kiszolgálni az igényeket, de így is van, hogy viták alakulnak ki, mert nincs mindenből elég“, mondja lapunknak Szanyi-Karl Attila, a Krisna-tudatú Hívők Közössége, Ételt az Életért Alapítványának (ÉÉA) vezetője. A Népligeten kívül még öt helyen osztanak hétköznaponként meleg ételt és olyan termékeket, amelyeket élelmiszermentő akcióban kapnak az Élelmiszerbank szervezésében. Ezeket budapesti szupermarketekből gyűjtik össze, öt kisteherautójuk van úton egész nap.
A kartonokban ezúttal banán, szőlő, paprika, édesség, extrudált kenyér és némi konzerv van. – A munkatársaink kikérdezik az érkezőket, hogy mire van szükségük, de sokszor meg kell értetnünk velük, hogy ezek adományok, és addig tartanak, ameddig tartanak – mondja Szanyi-Karl.
Az alapítvány munkatársai pár perc alatt felállítják a padokat, a sor lassan megindul. Többen csoportban várakoznak, sok apróbb társaság alakult ki itt az évek alatt.
– Igen, szokták mondani, hogy túl jól öltözött vagyok az ételosztáshoz, na, tessék, kérdezzen még!
– mondja a 69 éves József, aki újnak tűnő farmerkabátban, gyapjúnak tetsző pulóverben és egy lazán megkötött selyemhatású sálban szatyrokba rendezgeti a begyűjtött élelmiszereket és a kisebb műanyag vödörbe kért spenótfőzeléket. Józsefről kiderül, hogy pénzügyi közgazdász, cégeknél, bakoknál és önkormányzatnál is dolgozott belső ellenőrként, de ma már nyugdíjas, a felesége pedig „tisztességtelenül alacsony“ rokkantnyugdíjat kap. – Eláruljam, mennyi a nyugdíjam? Kérdezze csak meg! Végül nem mond összeget, rejtélyesen csak annyit: „amennyit az ukrán barátaink elvisznek innen, annyit én is kapok“ – utal azokra az ukrán-magyar kettős állampolgárokra, akiket a keleti határ közeli falvakba papíron „betelepítettek“, így jogosultak magyarországi nyugdíjra.
József tavalyelőtt nyáron kezdett a Népligethez járni, de tavaly covidos lett, ezért akkor egyszer sem jött. Azt mondja, eddig éppen hogy kijöttek a nyugdíjukból, de a rohamtempóban emelkedő árak miatt kénytelen volt ismét visszatérni, mert van, amit már nem tudnak megvenni, ha számlákat is akarnak fizetni. Mint mondja, a pénztárcája mellett a szíve is visszahúzta az ételosztásra, mert itt sok emberrel megismerkedett. Egyikük éppen ekkor sétál mellénk és üdvözli Józsefet.
– Én nem közgazdász vagyok, rosszabb: bölcsész – meséli a férfi, aki nem szeretné elárulni még a keresztnevét sem. Az ételosztáson ismerkedtek meg, rögtön volt is közös témájuk: mindketten egyházi iskolába jártak, egyikük a bencésekhez, másikuk a piaristákhoz. A férfi azt meséli, két hónapja kezdett ide járni, akkor bocsátották el egy telekommunikációs cégtől, ahol telefonos ügyfélszolgálatos volt. „A helyünkre felvesznek tizenéves kis akárkiket, akik írni-olvasni sem tudnak, de azért jók lesznek“ – teszi hozzá. Mint mondja, neki már két éve nyugdíjban kéne lennie, de ugye, a „libatolvaj elvtárs” felemelte a korhatárt. Most különböző iskolákba szokták hívni kisegíteni, „emberkereskedőkön“, vagyis munkaerőkölcsönző cégeken keresztül, például dolgozatokat javítani. Ezután hosszan kezdi a példákat sorolni, mi mindent nem tudnak ma már helyesen leírni a gyerekek és a fiatalok. „Azt sem tudják, mi az az ikes ige!“
„Én nem vagyok ilyen jól öltözött“ – tereli inkább a szót a Józseffel ellentétben kopott öltözékére, rögtön közölve is, hogy ez őt egyáltalán nem érdekli. Indoklásként elmesél egy történetet, miszerint egy alkalommal egy jó hírű általános iskolában nekirontott egy szülő, amiért kijavította a gyereke helyesírási hibáit. A vita közben pedig arra jött a történész Kun Miklós, aki lényegében azt közölte vele, hogy „kár az energia az ilyenek meggyőzésébe, kolléga, nem látja, hogy föl sem fogja?“ A férfi azt mondja, ez élete legnagyobb elégtétele volt, ezért hidegen hagyja, ki mit gondol róla a ruházata alapján.
József ekkor hozzáteszi, hogy nem is kell röstelkednie, „a fiatalok is így öltözködnek manapság“, egyébként pedig maga is szokott turiba járni, ha lát valami szép ruhát megveszi, habár a felesége ki nem állhatja ezt a szokását.
Két hónapra terveznek
Az alapítvány vezetője, Szanyi-Karl Attila elmondása szerint hozzájuk főleg idősek járnak, családok ritkábban, az ügyfelek jó része pedig nem hajléktalan, csak nagyon szegény. Egyelőre még nem látják az utóbbi hónapok elszabadult megélhetési költségeinek a hatását, nem lát több embert a sorokban. Ugyanakkor hajléktalan- és szociális intézményekből már jelezték, hogy januártól készüljenek megnövekedett igényekre, és azt mondják, „év végéig még valahogy kihúzzák, de tovább nem“.
– Ezekre a helyekre az ÉÉA főtt ételeket szállít és „egyelőre még mi is számoljuk, hogyan fogunk kijönni a pénzből“ – mondja Szanyi-Karl.
A Krisna-hívők számára az osztás nem csak karitatív dolog, a szegények támogatása számukra lelki kötelezettség is. Éppen ezért megtisztelik azzal az ügyfeleiket, hogy csak a legjobb minőségű - vegetáriánus - alapanyagokból főznek, mondja Szanyi-Karl Attila.
– „A legjobban ők főznek a városban, hiába nincs hús“, mondja az ötvenes Ferenc, aki három hónapja él az utcán. Elmondása szerint a testvérei tették ki a Pest megyei házukból, mert nem tudta fizetni a rá eső részt. Tervezi, hogy rendezi az adósságát, ezért napközben alkalmi munkákat végez, nemrég a metrófelújításon is dolgozott. Szállóra nem megy, inkább alszik buszon vagy padon. A „krisnások“ ételosztása a fix napi programja, mert itt legalább van kivel beszélgetni is.
