A nejem szerint azért történnek velünk dolgok, hogy legyen mit megírjak. Vagyis ingerlem a sorsot, hogy legyen miből tárcát fabrikálni hétről hétre. Mintha a sors megszelídített kutya lenne, amely a kezünkből eszik, ha jól bánunk vele. Vagy mintha meg lehetne rendelni valahonnan a jövőbeli eseményeket, akár egy menüt a gyorsétteremben: akkor egy dráma lesz extra tanulsággal, és nem kér hozzá komolyabb következményeket? Én meg csak bólintok, s várom, hogy mit terít elém a szolgáltató.
A minap Térey János összegyűjtött interjúit (Szükséges fölösleg) olvasgattam. Leginkább az első beszélgetések fogtak meg, amelyekben a Debrecenből feljött, Pesten szerencsét próbáló, a családja támogatását nem élvező (édesapja kórházban, édesanyja már nem él) tehetséges költő szólal meg, aki nagy erőkkel keresi a járatlan utakat. Hiszen csak azokon érdemes végigmenni annak, aki az örökléttel birkózik. Kávéházi törzshelye van, nyüzsög, mert kapcsolatokra egy vidékinek fokozottabban szüksége van, hogy ledolgozza azt a hátrányt, amit a pesti beleszületettség hiánya okoz. Az éjszakában él, s mindent megtesz, hogy élményekhez, tapasztalatokhoz jusson, mert ez a nyersanyag, ezt lehet lepárolni és átszűrni, hosszú vagy rövid sorokká fordítani. Aki írni akar ebben a korban, annak kétszer, háromszor annyit kell élnie, mint egy leendő mérnöknek vagy informatikusnak.
A nyolcadik kerület sötét zugait látogatja végig, késdobálótól a talponállóig, kínai büfében eszik és hallgatózik a kocsmában – „szociológiai talajmintát vesz, ahogy Móricz”. És ír, ír rendületlenül – egyre jobbakat, egyre fontosabbakat. Emlékszem, prózával foglalkozó sihederként mennyire irigyeltük a költőket. Ideológiát is gyártottunk ehhez. Verset írni olyan – mondogattuk tán saját kútfőből, tán kölcsönözve valahonnan a gondolatot –, mint amikor valaki feláll húsz méterre a céltáblától, aztán vagy beletalál vagy nem. Míg a prózaíró ötven méterről próbálkozik és még a tábla is mozog. Kész csoda, ha történik valami elfogadható. A tehetség persze pótolhatja a még csak módjával érkező tapasztalatokat, de ahhoz hang kell, stílus, bátorság. Esterházy huszonévei közepén rakja le az asztalra a Fancsikó és Pintát, némi reménysugarat a dohos hetvenes években. Friss és eleven, úgy ficánkol a kezünkben, akár egy frissen kifogott (arany)hal. Ott a szöveg hozta létre, írta meg a maga tapasztalatait, nem kellett várni semmire.
Szerencsés együttállás és kirívó tehetség híján viszont a leendő író élni próbál. Préselni a sorsot, bár igazából mindegy, hogy mi történik. Nagy levegőtlenségből is lehet remek próza, nem kell hajóra szállni matrózként tizenkilenc évesen, mint Melville-nek, hogy később kifoghassa a maga bálnáját. Az én generációmnak a történelem sietett a segítségére, a rendszerváltással megadta a kint is voltam, bent is vagyok élményét. Egyszerre élhettem komisz diktatúrában gyerekként, bukdácsolhattam át a küszöbön, hogy megérkezzek a demokráciának hívott zűrzavarba, amit csak az eufória volt képes bearanyozni, a szabadság semmihez sem fogható bizsergése, ami egybeesett a fiatalsággal, egy másfajta bizsergéssel. Ezt nem megírni bűn lett volna.
De azért én is próbáltam „élni” akkoriban. Magamhoz csalogatni a történeteket, fejest ugrani bármibe, ami csak félig is felkínálkozott. Élesen él előttem egy aradi osztályterem esti magánya, amit friss főiskolásoknak jelölt ki a bentlakás igazgatója, hogy ott tanulhassunk nyugodtan. A mindig borotválatlan portástól kellett elkérni a kulcsot, akiről azt rebesgették, hogy nem a diáklányokat bámulja meg, hanem a fiúkat (később beszélgettem vele, és kiderült, hogy az egyre elhatalmasodó szürke hályogja miatt lassan már semmit sem lát, azért támadt fel a pletyka, mert hosszan kénytelen fürkészni mindenkit, hogy felismerje). Én nem tanulásra használtam ki a termet, hanem az írógépemet magammal cipelve ott akartam letisztázni a novellákat. Az elsőket. Nem nagyon ment. Gépelve szerettem újrafogalmazni a kézzel írt változatot, kísérletezni, bővíteni, így viszont hamar belegabalyodtam, és kezdhettem elölről. A táskaírógép még fegyelmet kért, önuralmat (pont azt, ami híresen hiányzott), nem lehetett vele úgy elkalandozni, mint a mai kurzorral, aztán a zsákutcába érve, egy mozdulattal kitörölni mindent. A folyóiratoknak elküldött kézirat lapjain csak pár javítást lehetett megejteni, hogy ne tűnjön az ember már ránézésre dilettánsnak.
Ma is visszhangoznak bennem a pötyögések száraz hangjai abban az elhagyatott osztályteremben, ahogy a szavak a papírra préselődnek, ahogy a katedrán, tanítvány nélkül maradt tanárként próbálom összefércelni a napközben megélteket. Még túl sok mindent kell kitalálnom, még túl sok a fantázia. Még nem tudom, hogy csak figyelni kell, türelmesen várni, mert a sors dolgozik, az istenek terelgetnek, perceg a csontjaimban az idő, és hozza, elém teríti majd a történeteimet. Nincs fölösleg, nincs hiány, karakterszámban mérem a magam szűk mindenségét. És amikor vége, amikor falnak ütközöm, nagy könnyebbséggel teszem ki a pontot. Elengedem a mindig kíváncsi olvasót.
