1997 augusztusát írtuk. Barcelonától nem messze, Tarragonában nyaraltunk, apám kivitt bennünket családegyesítési célzattal, hogy majd jól összeharmonizálunk új kedvesével és közös gyermekükkel, akiket én és az édes öcsém, maradjunk annyiban, kevéssé szívleltünk: anyánk nem sokkal korábban hagyott itt bennünket. Mindezt csak azért mondom, mert reményeim szerint hátteret fest a képhez: akkortájt mennyire nem voltam elragadtatva az élettől.
Szerettem volna egyedül lenni. Az apartmanban maradtam, a többiek strandolni mentek, én unalmamban a tévét kapcsolgattam. Kisvártatva a kevés csatorna egyikén épp kezdődött a spanyol szuperkupa: Barcelona–Real Madrid! A Cruyff-féle Dream Team óta szenvedélyesen drukkoltam a katalánoknak, mégsem volt fogalmam, hogy az odavágót épp akkor rendezik. Ha tudom, alighanem 100 kilométerrel arrébb, 100 ezer drukker között a Camp Nouban ülök, és nem magányosan egy vadidegen lakás apró, képcsöves tévéje előtt görnyedek. De nem maradt sok időm bosszankodni, hogy lemaradtam egy ilyen meccsről. Nem maradt időm. Nem maradt idő. Elvesztem térben és időben: el lettem varázsolva. Magával ragadott a hazaiak 11-es számú játékosa.
Nyurga, hosszú lábú ember volt, mintha gólyalábakon járna, hatalmas léptei között kicsiket tolt a labdán, amit elvenni tőle nem lehetett. Csak bal lába volt, de az jobb, mint két jobb! Miféle keresztpasszokat eresztett meg?! Na és a lövései? 30-40 méterről a sziklából vizet fakasztott volna! Tudtam, hogy ő az.
Az előző idényben játszott Barcelonában Ronaldo. Az igazi. A brazil. Egyetlen katalóniai idénye alatt lett világsztár, az akkor lőtt góljai ma is csodaszámba mennek. Bobby Robson keze alatt 37 bajnokin 34 gólt szerzett, megállíthatatlan volt, robbanékony és kiismerhetetlen. Zseni. Nem értettem, miért adták el ma már nevetséges 27 millió dollárért, jóllehet ez az összeg akkor világrekordnak számított. Ma már tudom, az Inter kifizette érte a szerződésében rögzített kivásárlási árat. És amit az akkor 20 éves fenoménért kapott a Barcelona, azt azzal a lendülettel tovább is adta a Deportivo La Corunának Rivaldóért. A szintén brazil, de négy évvel idősebb támadó egyetlen szezont tolt le Európában, 41 meccsen 21 gólig jutott a ligában, és az angol Bobby Robson arról győzte meg Núnez elnököt, hogy inkább őt szerződtesse, mint honfitársát, Steve McManamant.
A sztorit olvastam a Nemzeti Sportban, de játszani addig egy pillanatra sem láttam Rivaldót. És amikor megláttam, megbabonázott.
Férfiemberre a kilencvenes évek végén általában Monica Bellucci, egyesekre Monica Lewinsky tett olyasféle hatást, amilyet rám ő.
Fiatal voltam és elveszett, igen. A csajomon kívül, úgy fest, szükség volt még egy biztos pontra az életemben. Rivaldo az volt, ezt 90 perc elteltével azonnal tudtam. Napokon belül a Barcelona hivatalos shopjában vártam, hogy a Kappa márkájú mezre rákerüljön a Rivaldo 11 felirat. Azóta sem volt rajtam, de mindmáig megvan. Rivaldo végigkísérte az életemet, boldog voltam, amikor nyert, letargikus, amikor kikapott, az 1998-as vb-döntő végén speciel annyira, hogy Petit góljánál lukat ütöttem a WC-ajtónkra, minekutána apám pszichopatának nevezett, és kötelezett az ajtó megcsináltatására. Meglehet, Rivaldo volt, aki hozzásegített ahhoz is, hogy elinduljak az újságírói pályán, tekintve, hogy amikor a Népszabadság sportrovatában külsőzni kezdtem, s az általam nagyra tartott Hegyi Iván megkérdezte tőlem, ki a kedvenc labdarúgóm, és én ki mást mondtam volna, megneveztem Rivaldót, Iván annyit reagált: „Nem vall rossz ízlésre...”; ha akkor mondjuk Jürgen Klinsmann nevét ejtem ki a számon, talán ma szotyit árulok az Üllői úton vagy újságot a Blahán. Mindegy is.
Rivaldo később a Milanhoz igazolt, figyeltem pályafutása alakulását Görögországban, lesajnálva, mégis szeretettel követtem, mit művel aranylabdás nimbuszával Üzbegisztánban, meg Angolában. Szokták mondani, az ember feleséget bármikor cserélhet, kedvenc csapatot viszont egy életre választ. Nálam ugyanez volt Rivaldóval. Csinálhatott bármit, mindig megmaradt nekem annak, aki volt.
Eddig.
Az egyik friss Instagram-posztját látva kvázi megértettem, mit élhet át egy házastárs in flagranti: megtört bennem valami. Brazília, poros út, nagy tömeg, zászlórengeteg, autókonvoj, alatta pedig Rivaldo kommentje: „Észak-keletiként nagyon boldog és büszke vagyok az ország ezen részéről az elnökünknek nyújtott támogatásért.”
Hogy mi van? Hogy te most Bolsonaro mellett kampányolsz???
Értem én, hogy ebben az egyoldalú nexusban soha nem az intellektus, az azonos értékrend játszotta a döntő szerepet. De akkor is: mélységesen lelomboz, hogy egy szélsőjobboldali, a tudományos nézeteket semmibe vevő, populistát, Putyin, Trump, Erdogan és Orbán dél-amerikai alteregóját támogatod. Aki elvitatja a tényeket, például a brazil űrügynökség azon megállapítását, miszerint soha olyan gyorsan nem irtották még az amazonasi esőerdőt, mint most. És ha valaki ezt felrója neki, akkor végtelen cinizmussal közli: „Ez az esőerdő a miénk, nem a tiétek?!” Tényleg ezt az embert akarod hatalomban tartani?
Hogy Neymar is Bolsonarót favorizálja, az engem kevéssé zavar, ellenben Rivaldo képes volt a tőrt megforgatni bennem a választások múlt hétvégi első fordulója után: újabb fotóján Bolsonaróval látható, s azt ecseteli, nem érti, hogy kaphatott a korábban korrupcióval vádolt, 2003 és 2010 között regnált Lula ennyi szavazatot (48,4 százalék versus 43,2; október 30-án jön a második forduló).
Az elmúlt 25 év alatt a vehemenciám alábbhagyott. Ma már nem török ajtókat, nem ítélkezem azonnal. Ezúttal is napokig gondolkodtam, próbáltam a másik fél aspektusából nézni a történteket. Milyen lehetett mélyszegénységben felnőni, éhezni, a vitaminhiánytól ó-lábúvá válni, a csillogást megtapasztalni, és látni, másutt mennyivel különb az élet, mint Recifében, ahonnan származom? Miként viszonyulnék az elnökhöz, akinek nem számít más, csak a hatalom, és ezért képes a bolygó létét kockára tenni? Egyáltalán: látnám-e, hogy elsősorban ez motiválja? Magam is örülnék, ha az emberek új termőföldhöz, több élelemhez jutnak a mában, de a jövő kárára? Foglalkoznék-e egyáltalán a jövővel, a gyerekeim, unokáim sorsával akkor is, vagy kizárólag az itt és most számítana?
És persze azon is eltűnődtem: vajon a politikai értékválasztás még az ilyen plátói kapcsolatokra is hatással kell legyen? Tényleg annyira polarizálttá vált a világ, hogy rosszul kell éreznem magam attól: ennyire másként gondolkodunk? Valóban a hátraarc a megfelelő lépés ilyenkor, vagy ezzel épphogy eleget teszek annak a mesterségesen gerjesztett folyamatnak, amelynek eredményeként csak a saját buborékunkban, a „mi oldalunkon” érezzük otthonosan magunkat?
Fiatal felnőttként, egy frissiben átélt traumával a hátunk mögött szükségesek a biztos pontok az életben. Kapaszkodóul szolgálnak. Már nem vagyok fiatal felnőtt, így a biztos pontokat is inkább magamban keresem, s a kilengéseket nehezen kultiválom. Képtelen vagyok elviselni az emberi szűklátókörűséget, az önzést, a cinizmust, az aljasságot, a szemenszedett hazugságot, legyen szó szándékoltságról vagy szimplán korlátoltságról. Nyitottnak vallom magam, nyitottnak a másik fél meghallgatására, érveire, törekszem a konszenzusra, de Rivaldónak egész játékoskarrierje során nem volt olyan lecsúszott lövése, amennyire a bolsonarói populizmus a politikai palettán jobbra szállt. Ahogy a realitásérzékét teljességgel elveszítő Orbánnal sem lehet(ne) vitatkozni (vallom: konfabulációban él), úgy a brazil elnök politikája is vállalhatatlan a Föld és az emberiség sorsáért aggódók számára.
Így vállalhatatlan számomra az is, aki ezeket a politikai erőket támogatja. Még akkor is, ha az az illető éppenséggel az idolom.
Bocs, Rivaldo, sok szép pillanatot okoztál, de nincs tovább.
Ígérem, a góljaidat azért néhányszor még csak-csak visszanézem.
