Színházi szakíró, színházi témában doktorált, oktat. Hogyhogy a vers- és nem a drámaírás felé fordult mégis?
A kulcs a kronológia: 16 éves koromtól az írás volt fókuszban, vers és próza vegyesen. A színház mint kutatási terület később, már az egyetemi évek alatt, egyfajta meglepetésként érkezett. De a mai napig, ELTE-s oktatóként is, inspirál a színház- és performansztörténet, illetve az, hogy a szövegen túli logika miként tud új rálátást nyitni a kultúrára, ahol a kulcsszavak a nyitottság és a dinamika. A Kölni Egyetemen töltöttem hosszabb időt, legutóbb Humboldt-ösztöndíjjal egy évet, és ott is láttam, milyen innovatív szellemi irányokat nyit a kultúrtörténet és performativitás kutatása, oktatása. 2021 óta az ELTE BTK-n is elindítottuk a színháztudomány mesterképzést. Tehát a drámaírás is ebből a színházi horizontból érdekel. De a költészet performatívabb, eseményalapú változata már az életem része: idén nyáron például két brit költővel közösen hoztunk létre angol nyelvű szöveget és erre épülő rövid előadásokat Londonban és Yorkban. A színház, kísérletezés és eseményszerűség szerencsére nem csak a drámán keresztül lehet része egy író életének. De kategorikusan biztosan nem jelentem ki, hogy nem fogok drámát írni. Sőt!
Deres Kornélia
(Miskolc, 1987) költő, író, színháztörténész, szerkesztő, az ELTE oktatója. Három verseskötete (Szőrapa, Bábhasadás, BOX), két színházelméleti monográfiája (Képkalapács; Besúgó Rómeó, meglékelt Yorick) és egy mesekönyve (Emma és Elefánt) jelent eddig meg.
A színház inspiráló hatása azért tettenérhető verseiben. Rendkívül plasztikus képekkel, mozgalmas jelenetekkel ábrázolja a belső tájakat. Ez a fajta képiesítés az úgynevezett imaginatív terápiával rokon?
Legfrissebb verseskötetem, a BOX szövegei a velük foglalkozó műfordítók visszajelzései alapján újszerű vizuális logikával dolgoznak, belemerítik az olvasót a dinamikus, folyton módosuló képlabirintusokba. Számos angol szövegfordítás mellett most éppen készülőben van a kötet brazil portugál fordítása: kíváncsi vagyok, hogy oda mennyire érkezik majd otthonosként vagy éppen idegenként ez a fajta versnyelv. Az, hogy képeken keresztül gondolkodunk, nem hiszem, hogy akkora újdonság. Viszont bizonyosan lehet kapcsolatot találni az imaginációs ülésekkel, amelyek során éppen azért vezetik az alanyt féléber tudatállapotában bizonyos ősképekhez, hogy a nyelv kialakulása előtti, akár sejtszinten tárolódó élmények elmondhatóvá váljanak. A cél elérni a nyelvközpontú tudat előtti tapasztalatokhoz.
Nem véletlen találta meg a mese műfaját is magának. Hiszen ez szintén az ősit, az archetípusokat és tudatalattit mozgósítja. A gyerekkori démonok mennyiben hasonlatosak a felnőttkorihoz?
A belső gyermeket nem éri meg elengedni sohasem. Ez az énrész a Vergiliusunk a fantáziavilágba, az archetípusok világába. Már legelső verseskötetemben, a Szőrapában is dominált az átjárás a nézőpontok között, hiszen a gyerek nem kevesebbet, hanem más elrendezésben és más fénytörésben tud, mint a felnőtt. Az Emma és Elefánt című mesekönyvem is a harc és menekülés lehetőségein gondolkozott.
Kevésszer látni valakit ennyire expliciten küzdeni a démonaival. Szinte beleborzongunk mi is. E küzdelemben, úgy tűnik, a vers, és egyáltalán, a beszéd, a kimondás a legfontosabb fegyvernem. Nyelvivé, elbeszélhetővé tenni a démonokat lehet a kiút?
Áthozni az elfojtott, kitörölni vágyott emlékeket és érzéseket a tudatos figyelembe: ez a szabadulás maga. Hogy ne féljünk attól, amit kimondhatunk. Amire rájöhetünk. Hiszen napi szinten látjuk, hogy mit tesz egy egyénnel, családdal, nemzettel vagy régióval az, ha nem mondódnak ki az elszenvedett fájdalmak, veszteségek, ha megrekednek a tudattalan félhomályában. Ha nincs feldolgozás, akkor marad a manipuláció, pangás és paternalizmus.
Ugyanakkor ennyire személyes, intim és őszinte feltárulkozástól, amitől szinte lemeztelenedik az ember, nem lesz túl kiszolgáltatott? Mekkora bátorság kell hozzá, hogy meglépje az ember?
Takács Zsuzsa írta a két kiadást is megért második verseskötetem, a Bábhasadás fülszövegében: „Félelmetes szabadság, amire vágyunk, vágytunk, és vágyni fogunk, amitől csendben félünk és hangosan vacogunk, de hála a szerzőnek, végül felszabadító nevetésre fakadunk.” Szerintem ez a találó megfogalmazás alkalmazható a BOX alapvetésénél is, hiszen a kötet jó adag iróniával és távolságtartással kezeli a megjelenített harcokat. Tehát nem éli újra, inkább újra- és újrameséli, kicsit kiforgatva, kiklopfolva, a nyelv elszabadulásában gyönyörködve. Pollágh Péter, a kötet szerkesztője is kiemeli: „Nyugtalanító, Bosch-festményeket és Jung archetípusait idéző, felforgató képei sokáig velünk maradnak.” Ezen túl az elismerés is bátorságot ad: például sokat jelentett, hogy Parti Nagy Lajos az idei Könyvhéten Radnóti Sándortól A táj keletkezéstörténeteit és tőlem a BOX-ot ajánlotta az olvasók figyelmébe. De sokat beszélünk az írói bátorságról és a szövegek tétjéről azokkal is, akik az általam vezetett íróműhelyekre járnak, 2017 óta: mindig inspiráló látni, amikor a vers alakot ölt. Mert a vers nem a feltárulkozástól, hanem a szövegmunkától és reflexiótól kezd működni. Október legelején éppen Szigligeten veszek majd részt egy új mentorprogramban, ahol többek között Tóth Krisztina, Kemény István, Gál Ferenc és Áfra János is mentortársaim lesznek, és ahol mindenki egy mentorálttal dolgozik közel egy héten át.
A testtudattal is foglalkozik. A test jelez, a megalkuvás pedig megbetegít, vallja. Nem változni: öngyilkosság. De mit csináljon az, akit egzisztenciális kényszer sarokba szorít, és nincs esetleg választása, esélye a változtatásra?
A legtöbben úgy élünk itt Kelet-Európában, hogy az egzisztenciális kényszer folyamatosan a nyomunkban liheg. A problémát mégsem innen érzem, hanem a kényelem és otthonosság, illetve rizikóvállalás irányából. Meddig hagyom magam benne egy megalkuvó, alávetett pozícióban, akár egy munkahely, akár egy családtag, akár egy ismerős vonatkozásában? Érzékelem-e egyáltalán, ha már a határaimat tiporják? És el tudom-e képzelni, hogy kitörök a rossz szituációból? Vannak-e erre egészséges mintáim? A test mint intelligens faktor egyébként számos kortárs orvosi, pszichológiai kutatás alapvetése: nekem a kanadai orvos Máté Gábor és más szakemberek, mint Susan Forward, Ramani Durvasula és Bessel van der Kolk könyvei segítettek ennek feltérképezésében.
Egyébként megjelenik ez a problémafelvetés a legfiatalabbak verseiben is, például a Závada Péterrel közösen szerkesztett Negyed folyóirat legfrissebb, október elején megjelenő számában is több példát látunk majd erre. A Negyed egyébként remek példája annak, hogyan lehet alulról építkező projektekkel túlélni a megváltoztathatatlannak tetsző helyzeteket, még akkor is, ha sok láthatatlan munkát jelent. Valamilyen szintű változtatásra tehát mindig van tér.
Több helyen is előkerül a lázadás témája. De nagyon kritikus, önironikus magával és saját lázadásával is. Miért?
A lázadás nem egy forráspont, hanem a mindennapok gyakorlata. Egy út. Lázadni magamért: az ajándék, hogy képessé válok az önvédelemre – fizikai és érzelmi szinten egyaránt. És közben hogyan viszonyul mindez egy olyan élettérhez, ahol a megalkuvás és a lojalitásnak nevezett behódolás az, amit a generációk továbbadtak egymásnak? Félreértés, hogy az egészséges mentális határhúzás lázadás lenne. Csalódással tölt el, ha az önvédelem és jóllét nem természetes célként van kezelve, hanem felforgató gyakorlatként.
A kötet akár optimistának is tekinthető, amennyiben eljut végül a sok rémület után az önvédelemig, lázadásig. Hisz az átörökített rossz mintázatok, családi és közösségi traumák felülírhatóságában, megtörhetőségében?
Csak ebben hiszek. Szerintem is van valamiféle vad öröm a BOX több versében, részben éppen abból a felhajtóerőből táplálkozva, hogy a szabadulás, a változtatás, az újrakezdés végső soron maga az élet.
+ 1 kérdés
Verseskötetével szinte egy időben jelent meg színházi könyve, amelyben jórészt a múltat feldolgozó dokumentumszínházzal foglalkozik. Mit gondol, miért egyre népszerűbb ez a műfaj? És miért nem inkább közvetlenül beszélnek jelenünkről az alkotók?
A Kronosz Kiadó által megjelentetett Besúgó Rómeó, meglékelt Yorick a második monográfiám és alapvetően tényleg a jelenben (túl)élő emlékek és hagyományok performatív vonatkozásaira kérdez rá a művészeti és archiválási gyakorlatokban. A kötetben elemzett számos kortárs előadás arra a társadalmi szinten el nem végzett munkára mutat rá, amely a Kádár-kor dinamikáinak megértését és feldolgozását célozza. Nem elnyomni, bagatellizálni és elfelejteni kell az államszocializmus éveit, hanem ráismerni arra, hogy a rejtett mérgező struktúrák a családok, a szakmák, egyéb kisebb és nagyobb közösségek szintjén miként öröklődtek át. Ezért beszél szerintem egyre több fiatal alkotó is arról, hogy a megfélemlítés, az öncenzúra gyakorlatai – éppen feldolgozatlanságuk miatt – miként törnek fel újra a kortárs jelenünkben. De mindig lesznek mintatörők, gyógyítók, lázadók. Remélem, a XXI. század már az övék lesz.
