Friss hír, hogy immár utólag sem tudhatjuk meg, a járvány alatt milyen adatok és megfontolások alapján intézkedett az operatív törzs. Ez alapján a következőkben sem férhetnek hozzá az emberek az őket súlyosan érintő egészségügyi adatokhoz. Lehet-e ennek a titkolózásnak bármi haszna?
Aligha hiszem. Ez a döntés sehová nem vezet, csak zsákutcába. A közösségnek elemi érdeke, hogy nyilvánosak és megismerhetők legyenek azok az adatok, amelyek a közellátás folyamatait, jelen esetben a járvány elleni védekezést írják le. Így tudjuk azokat közösen értelmezni, feldolgozni, alkalmazni, olyan tudássá formálni, ami segítheti a következőkben a gazdaság, az egészségügy és az egyes emberek jobb alkalmazkodását. Ha valamiről nem tudok, nem is fogok azon gondolkodni, hogy miként javíthatnék rajta. Azokban az országokban, amelyekben az egészségügy a minőségibb és hatékonyabb ellátás felé mozdult, méréssel, adatgyűjtéssel kezdték a munkát. Ezeket aztán azonnal nyilvánosságra is hozták, még akkor is, ha az fájt. A világhálón megnézhetők összesítések. Aki például egy norvég, svéd vagy német kórházba indulna valamilyen ellátásért, rákereshet, hogy az adott helyen az egyes műtéti típusoknak mik a főbb eredményességi mutatói. Természetesen ezek között vannak olyan számok, amelyek a betegek számára is érthetőek, általuk is összehasonlíthatóak, és vannak olyanok is, amelyek egy átlagbetegnek nem mondanak semmit, de az orvosoknak abszolút informatívak. Az elmúlt tizenév politikája Magyarországon, és számos külföldi országban is azt tükrözte, hogy populista vezetések szerint, az egyszerű tömegválasztók számára nem értelmezhetőek az összetett bonyolult folyamatok. Sőt, éppen azzal szerezhető meg széles tömegek támogatása, ha a politikusok tények helyett jól kezelhető álproblémákkal, populista megoldásokkal tömik a fejüket.
A titkolózásnak mik a kárai?
Amikor a TASZ és egyes lapok kiperelték az adatokat, azokból például láthatóvá vált, hogy az egyes régiók, országrészek között milyen nagy a különbség Covid-osztályok halálozási mutatói között. Ennek okai azóta sem kerültek napvilágra, de közöttük bizonyosan ott van a transzparencia hiánya. Az, hogy még maguk az ellátás frontvonalában dolgozó orvosok sem tudták egymással megosztani a súlyos Covid-betegek ápolásában szerzett tapasztalataikat. Mindenki azt tette, amit a maga szűk környezetében éppen jónak látott, vagy a tisztessége diktált. Miközben lehet, hogy valaki a szomszéd megyében egy-egy szakmai felismeréssel már további betegek tucatjait tudta megmenteni. Szerintem az előző ciklus egészségügyi vezetésnek, Kásler Miklós miniszter úrnak és Horváth Ildikó államtitkárnak az egyik legnagyobb mulasztása volt, hogy a szakmai együttműködéseket, a közös kommunikációt, a jó tapasztalatok megosztását, nem támogatták. Még a járvány elején magam is részt vettem abban az önkéntes munkában, amikor az orvosok maguk fordították le a kínai kollégák által összegyűjtött tapasztalatokat és javaslatokat, majd próbáltuk azokat minél szélesebb körben a kollégákkal megosztani.
Mondhatjuk, hogy ez a magatartás is rontotta a betegek életben maradási esélyeit?
Igen, azt gondolom, hogy nagyon sok embertársunkat veszítettük el, mert ők vagy a kezelőorvosaik nem jutottak időben, megfelelő információhoz. A jó egészségügy nem csak pénz, hanem szervezés kérdése is.
Átlátható rendszerben, jobb szervezéssel javíthatók lettek volna az életben maradási esélyek.
Szinte naponta jelennek meg olyan hírek, hogy az ország valamelyik intézményében ilyen vagy olyan ellátás megszűnik. Erre rendre az a hivatalos reakció, hogy senki nem marad ellátatlan. A kijelölt helyettesítő intézmények gyakran több tíz vagy akár 100 kilométerre vannak. Tekinthetjük ezt valódi ellátásnak?
Nem, nem tekinthetjük annak. Szerintem megengedhetetlen, hogy hétvégén megyei kórházakban ne lehessen szülni. Ezek a jelenségek felkiáltójelek, amik egyértelműen jelzik: valamiért nincs jól megszervezve az ellátórendszer, vagy valami motivációs, működéshez szükséges elem hiányzik. Mint ahogyan az sincs rendben, hogy mi a GDP-nkből körülbelül csupán 5 százalékot költünk közkiadások formájában egészségügyre, szemben a hasonló fejlettségű országok 8 százalékával. S mint egy minapi szakmai konferencián Takács Péter ágazati államtitkár előadásában is elhangzott, ezt a keveset sem költjük megfelelő hatékonysággal. Megjegyzem: az ország a gazdasági és társadalmi fejlettsége alapján sokkal jobb egészségügyet is biztosíthatna az itt élőknek. A kérdés az, hogy akar-e az állam a jelenleginél jobbat nyújtani?
Vizsgálta azt bárki, hogy mi történik azokkal a betegekkel, akiknek a környezetében megszűnt a számukra szükséges szakellátás?
Szakmai elemzésről nem tudok. Az látszik, hogy azok, akik kiszorulnak valamilyen ellátásból megpróbálnak a magánellátásba elmenni, ha megtehetik.
Egy valamit még egyikünk se lát, hogyan lehet a jelen gordiuszi csomót megoldani: az orvosok ma már tisztességes bért kapnak, de motiváció, szakmai elvárás nélkül.
Ez óriási hiba. Az intézmény vezetőknek jelenleg sajnos szintén nem érdeke a jobb, minőségibb ellátás. Egyrészről nekik sincs eszközük arra, hogy a beosztottjaikat motiválják, másrészről a finanszírozás 85-87 százaléka bér jellegű kiadás, így semmi pénzük nem marad a szükséges fejlesztésekre, beruházásokra. Továbbá nem igazán tudják megakadályozni, hogy a minimum teljesítés mellett, az orvosaikat ne szívja el a magánellátás, evvel tovább gyengítve a közfinanszírozott rendszer kapacitásait. Harmadik fő probléma, hogy a gyógyítás valódi csapatmunka. Csapatot alakítani lelkes, fiatal, és tapasztalt, szintén jól megfizetett egészségügyi szakdolgozókkal és háttérszemélyzettel lehet – ma ilyenek elvétve, nyomokban léteznek csak.
Hol jelenik meg az ellátatlanság?
A finanszírozó adataiban mindenképp. Kiss Zsolt, a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő főigazgatójának minapi előadásából láttuk, hogy mondjuk 2019-hez képest 80 százalékra esett vissza az ellátott esetek száma. Ez azt jelenti, hogy 20 százalékkal kevesebb beteg jut orvoshoz az állami rendszerben. A számaiból az is valószínűsíthető, hogy ők már súlyosabb állapotban kerülnek oda. De az még rémisztőbb, hogy a krónikus fekvőbetegellátás esetszáma kevesebb, mint a felére esett vissza. Ennek két üzenete van. Az egyik az, hogy régebben voltak úgynevezett vattabetegek, akikkel foglalkozott a rendszer, de igazából nem volt szükségük orvosi ellátásra. (Vagy a kórháznak, orvosnak érdeke volt felvenni, mert kevés költség mellett, magas bevételt lehetett rá elszámolni, vagy a beteg vagy a hozzátartozói motiválták az orvost, hogy tartsa benn.) Ezek szerencsére egyre inkább kiesnek a rendszerből. Ez jó hír. A másik üzenet az, hogy vannak olyanok, akiknek kellene ellátást kapniuk, de nem jutnak hozzá. A lakosság emiatt romló egészségi állapota ott látszik meg, hogy például a daganatos betegségekkel előrehaladottabb állapotban kerülnek orvoshoz. Továbbá nagyon sok a kezeletlen magas vérnyomásos, diabéteszes vagy egyéb krónikus beteg, akik sokszor későn kerülnek a rendszerbe így az ellátásukra is sokkal többet kell költeni. Több törődést is igényelnek, miközben még az életesélyeik is jelentősen romlanak.
A múlt hétvégén jelentette be az ágazati államtitkár, hogy létrehoznak egy online felületet, amelyen majd a betegek maguk tudnak időpontot foglalni egy-egy szakrendelésre. Megjegyezte azt is, hogy ő már ettől is a várakozás jelentős csökkenését reméli, mert ez a rendszer majd nem teszi majd lehetővé, hogy valaki egyidejűleg több helyre is bejelentkezzen. Ön szerint életszerű, hogy valaki ugyanazzal a problémájával több helyre is foglaljon időpontot?
Szerintem amikor valaki 2-3 hónapra kap egy időpontot, akkor kétségbeesik és valóban elkezd máshol is időpontot nézni magának. Ez normális reakció. Például a főváros által szervezett soron kívüli CT és MR vizsgálatok esetében a szolgáltatók gyakran panaszkodnak arra, hogy a betegek egynegyede nem jön el a megbeszélt időpontban a vizsgálatra, valószínű azért, mert több helyen is próbálnak maguknak időpontot foglalni vizsgálatra. A drága gép és a kiképzett személyzet ezekben a helyzetekben félórára ott áll üresen.
Ha valóban a jelzett módon működik majd az időpont foglaló rendszer, akkor a betegnek egyetlen lehetőségként csak a sok hétre adott időpont marad.
Amit én láttam az új rendszerből, abban választható volt, hogy mi számomra a prioritás: a legkorábbi időpont vagy egy konkrét ellátó hely, ahol előttem már nagyon sokan állnak sorba. Szóval, egy innovatív, beteg és ellátórendszerbarát megoldás van kilátásban.
A választások előtt fölajánlották, hogy csinálnak egy koherens programot, van-e jele annak, hogy ebben a felállásban jobban kívánják a szakemberek közreműködését, mint a Kásler-kurzus alatt?
Takács Péter rég nem látott nyitottsággal fordul a szakma felé, miközben ő maga is rendelkezik vezetői tapasztalatokkal. Belülről ismeri a rendszert. Valószínűsíthetően szűk mozgásterét, avval tudja hatékonyabbá tenni, hogy valós adatokra számokra, mutatókra építi fel döntéseit, és közben számos szakértőt von be a munkájába. A Konszenzus az Egészségért Szakértői Kör (KEKSZ) képviseletében jártunk nála, átadtuk szakmai javaslatunkat.
Névjegy
Rékassy Balázs (57) orvos, egészségügyi szakmenedzser, a hazai egészségpolitika egyik véleményformáló szakembere. Nős, 3 gyerek édesapja. Dolgozott az alapellátásban, állami egészségügyi intézmény vezetésében, Minisztériumban, Világbanki népegészségügyi programban, illetve vezetőként a gyógyszeripar számos területén, egészségbiztosító illetve egészségpénztár létrehozásában, megalapításában.
