- Barátok közt

Az MLSZ, amelyet Gidófalvy Pál, az 1939. június 19-én a keresztény, nemzeti szellem kiterjesztésének magasztos céljából a szövetség élére vezényelt kormánybiztos irányított, úgy vélte: mi sem volna nagyobb dzsembori a korabeli labdarúgásban, mint a náci Németország válogatottjának budapesti vendégjátéka. Ezért Lengyelország lerohanásának hónapjában hazánkba érkezett, és szeptember 24-én az Üllői úton barátságos mérkőzést játszott a náci párttag Sepp Herberger irányította német csapat, amelyet Hans von Tschammer und Osten birodalmi sportvezér a következő szavakkal bocsátott útra: „Szépen szerepeljenek ezekben a nehéz időkben a baráti Magyarország fővárosában!”

Mivel a háborús agresszorok máig közel állnak hozzánk, nem csodálható, ha a Magyar Labdarúgó Szövetség kinyilvánította: "minden törekvése arra irányul, hogy német sportbarátaink igazi mivoltában találkozzanak a szíves magyar vendéglátással". A közönséghez „kérő szóval” fordult a szervezet: „Az Üllői úti pálya minden egyes nézője olyan szeretettel és sportszerű magatartással fogadja a német csapatot, aminőben a magyar nemzeti színek képviselőinek mindenkor részük volt német földön.”

A politikailag mindig korrekt Nemzeti Sport emelkedetten írta: „Az egész világnak teljes elismeréssel kell Németország felé pillantania. Németország még ezekben a hősi, történelmi napokban is abban a helyzetben van, hogy olyan hatalmas sporteseményt, mint a magyar–német nemzetek közötti válogatott mérkőzés, minden nehézség nélkül keresztül tud vinni.” Majd örömmel szögezte le: „Még sohasem jutott ki külföldi válogatott labdarúgócsapatnak ilyen nagyszabású hivatalos fogadtatás, amilyenben a német válogatottnak volt része.”

A Pesti Hírlap szintén áradozott: „Kevés mérkőzésnek adtak még ilyen ünnepélyes keretet, mint a vasárnap megtartott magyar–német futballtalálkozónak. A díszpáholyban ott láttuk vitéz Imrédy Béla volt miniszterelnököt, báró Wlassics Gyula államtitkárt a kultuszminisztériumból, vitéz Tárczay Felicides Román miniszteri osztályfőnököt, Szendy Károly polgármestert...”

Legföljebb az keltett csalódást, hogy a csaknem 40 ezres befogadó-képességű ferencvárosi sporttelepen csupán 18 ezer fizető néző jelent meg, s ezt utóbb a váratlanul kedvezőtlen időjárással, valamint a túlzottan magas jegyárakkal magyarázták.

Pedig kíváncsinak kellett volna lenni a felfrissített válogatottra, amelyben Tóth György kapus, Baróti Lajos (mindkettő Szegedi AK), Pákozdi László (Elektromos) és Szalay II István (Nemzeti) először, Kincses Mihály (Kispest) másodszor, Sárosi III Béla (FTC) negyedszer szerepelt. Ginzery Dénes szövetségi kapitány nyilván azért is újította meg a csapatot, mert a „söprögető” Gidófalvy oldalán szakfelügyelőként feltűnő Pluhár István rádióriporter így nyilatkozott: „Új szellemet akarunk a magyar labdarúgásban. A most élen levő játékosok ha akarnak, sem tudnak olyanok lenni, amilyennek mi kívánjuk látni az új futballista nemzedéket.”

A „régi”, elvetélt generáció egy évvel korábban világbajnoki döntőt vívott Párizsban az olaszokkal.

A davidovkai munkaszolgálatban meggyilkolt kétszeres vívó olimpiai bajnok Petschauer Attila, akit az 1928-as ötkarikás játékokon lovas versenyzőként részt vevő Cseh Kálmán táborparancsnok utasítására kínoztak halálra, reflektált is az Estben, ahol saját rovata volt. Nem ment vissza 1938-ig, hanem felidézte Pluhár közvetítését az 1939-es Közép-európai Kupa-szezon FTC–Bologna elődöntőjéről (4:1): „Gyurka, Gyurka, remek vagy, bravó Gyurka, isteni Gyurka, művész Gyurka, bűvész Gyurka. Nagyszerű fiúk, jól van fiúk! Bravó fiúk! Géza, Géza, de nagy ember vagy!” Petschauer hozzáfűzte: „Ez nem karikatúra, ilyeneket mondott Pluhár.” (Az 1938-ban vb-ezüstérmes menthetetlenek közül Sárosiról és Toldiról – a szerző.)

Vitéz nemes szentkatolnai Cseh Kálmánról viszont emelkedett írásban emlékezett meg a Magyar Hírlap 2019-ben, Kocsisként is egyenes derékkal ültek a bakon című, feledhetetlen összeállításában.

Ami az ünnepinek mondott mérkőzést illeti, a magyar együttesben egy régi csibész vitte a prímet. Az Ábelnek becézett Zsengellér Gyula újpesti létére egészen otthon volt az Üllői úton: néhány hónappal korábban, az FTC-vel vívott KK-döntő első mérkőzésén (1:4) kétszer küldte a labdát a zöld-fehérek hálójába. (Toldi hiába rúgott négyből négyet a négy között a Bolognának...) A németek ellen Zsengellér mesterhármast ért el, és az ötödik magyar gól előtt az ő lövése pattant a szépen megpakolt Hans Jakob kapusról a szintén jó ideje – aznap tizenhatodszor – válogatott Dudás János elé. A triplázó csatár az elsőt a tizenhatosról, a másodikat Sárosi György mandinerből elé kerülő labdája nyomán közelről, a harmadikat Gyetvai László centerezéséből érte el. A ferencvárosi balszélső a leggyorsabb magyar labdarúgók közé tartozott. Feljegyezték róla, hogy egy apuka így fordult kisfiához a lelátón: „Nézd, itt jön a Gyetvai?” – Hol? – kérdezte a gyerek. „Ott megy.”

Honfitársaink kiütéssel győztek, bár a Sporthírlap szerint nem feltétlenül Zsengellér vezérletével. Az újság az 5:1-ről úgy vélte, a diadalban az újonc kapus játszotta a főszerepet: „A magyar csapat és a mezőny legjobb embere, a mérkőzés örvendetes meglepetése a szegedi Tóth. Hihetetlenül ruganyos, bátor, és balszerencséje sem volt. Ösztönös, született tehetség, bizonyára kapus zseni lesz, mert még hosszú pályafutás előtt áll. Egyest érdemelt (abban az orgánumban az volt a legjobb osztályzat – a szerző), de néhány fölöslegesen széles mozdulatáról bízvást leszokhat.”

A Képes Sport szintén Tóthot és mellette Sárosi III Bélát emelte ki: mindkettőt a maximális 10-es érdemjeggyel jutalmazta. A gólszóró Zsengellérnek be kellett érnie 7-essel, nála még a szépítő német szerző, Ernst Lehner (8) is jobbat kapott...

Ezzel együtt a vendégek nem tudtak ellenállni, noha bevetettek két „anschlusszolt” osztrákot, Willibald Schmaust (Vienna) és Johann Pessert (Rapid), valamint pályára küldték Helmut Schönt, aki aztán Sepp Herberger utódja lett a szövetségi kapitányi poszton. (Húsz évvel Herberger és csapata 1954-es, számunkra oly fájó világbajnoki diadala után ő is vb-elsőségre vezette az NSZK válogatottját.) A harminckilences németek nem voltak edzésben, bajnokságuk történelmi okokból szünetelt. A fronton viszont harcosokként és emberileg is messzemenően helytálltak, mármint a német és a magyar lapok szerint. Az akkori hazai újságok ugyancsak lelkesen közölték a náci vitéz hadviselésének tízparancsolatát: „A német katona lovagiasan küzd népe győzelméért. Kegyetlenkedések, rombolások méltatlanok hozzá. A polgári lakosság sérthetetlen. A katonának nem szabad fosztogatni vagy önkényesen rombolni. ”

Ha valamiről, hát erről mély meggyőződéssel állítható: olyan szép, hogy nem is lehet igaz.