„Az univerzum két halmazból áll: az egyik halmaz Marseille, és a másikba tartozik minden más; ezek a történetek Marseille-ben játszódnak, vagyis az általatok ismert világegyetemen kívül.”
Lalloulie-t a kikötőben ismertem meg, mikor egy délelőtt a lábát a szennyes tengervíz fölé lógatva ült közvetlenül a halpiac mögött, s mit sem törődve a körülötte sereglő járókelőkkel, marseille-i őslakosokkal, franciákkal, örményekkel, zsidókkal és arabokkal, meg az ámuló turistákkal, ő a pólóját levéve napozott. Nem volt rajta melltartó. A feje kétoldalt, a füle fölött fel volt borotválva, a megmaradt haját pedig kék-fehér-piros színekben pompázó punksörényben hordta.
Egy patrióta punk nemzeti színekben, nyilvános szemlére bocsátott, gyönyörű mellekkel.
Nemigen keltett feltűnést, mert Marseille-ben legfeljebb az kelt feltűnést, ha fényes nappal egy robogóról fejbe lőnek valakit a nyílt utcán, ez bekerül a helyi lapba is, aztán az élet és a halál a szokott medrében csordogál tovább ugyanúgy, ahogy az elmúlt kétezer évben. Példának okáért az említett halpiac is kétezer éve ugyanott van, a kikötő felső részén, a La Canebière torkolatában, és amíg a világ világ, ott is marad, remélhetőleg csak a halakat cserélik reggelente, bár ahogyan némelyik, csak a turistákra rásózható példányt elnéztem, egyes szállítmányok vélhetően még XIV. Lajos uralkodásának idejéből származtak, attól volt olyan jó illatuk, amit a külföldiek annyira szerettek.
Leültem a nő mellé, a lábamat a mocskos, seszínű tengervíz fölé lógattam, s megkínáltam Lalloulie-t egy kis vörösborral. Nem ez volt az igazi neve, én mindenesetre így neveztem el, mert ha mesélt valamit, általában így fejezte be: oh-lá-lá-lalloulie… Fogalmam sem volt, hogy mit jelent, tán semmit, de rákérdezni fölösleges volt, mert ez a nő igazi Lalloulie volt, azaz derűs és nyugodt és bolond és nevetős és felhőtlen szemű, nem, ő nem lehetett egyszerű Marie vagy Stéphanie. Ő se kérdezte a nevemet, egyedül két dologra kérdezett rá: az akcentusomat meghallva aziránt érdeklődött, hogy honnét jöttem, a másik kérdése pedig az volt, hogy hoznék-e neki egy szendvicset, és még egy üveg bort.
– Hát persze – válaszoltam, mire fölnevetett:
– Az szép ország lehet, a Hátpersze-ország, oh-lá-lá-lalloulie…
Fölálltam, és elmentem szendvicset és vörösbort venni, s reménykedtem benne, hogy mire visszaérek, még ott lesz. Ott volt, csak a nap mászott kissé feljebb és odébb, úgyhogy Lalloulie is fordult egyet a nap felé, hogy jobban süsse a nap. Napimádó nő volt, akkor érezte magát elemében, amikor augusztusban a Nap kazánja teljes fokozatra kapcsolt, és Marseille-ben olvadásnak indult az aszfalt.
Természetesen azért ültem mellé, és azért vettem neki szendvicset és vörösbort, mert el akartam este hívni a pradói plage-ra, a Dávid-szobor életnagyságú másolata mögé, de Lalloulie megközelíthetetlen volt. Amikor megittuk a második üveg vörösbort, s megkérdeztem tőle, hogy mit csinál ma este, fölnevetett:
– Ne is reménykedj benne, kis haver… Én csak űrhajósokkal fekszem le, oh-lá-lá-lalloulie…
Ettől kicsit felszaladt a szemöldököm a homlokomra, de azért volt erőm, hogy rávágjam:
– De hát én űrhajós leszek.
Erre levette a napszemüvegét, rám nézett, tetőtől talpig végigmért, majd azt mondta szárazon:
– Nem, te soha nem leszel űrhajós.
Megállapítottam magamban, hogy ez a nő komplett hülye, szóval éppen nekem való, közben azonban lázasan kutattam az emlékeim között a francia űrhajósok után, azt tudtam, hogy vannak, de nem ismertem őket, úgyhogy a mi Farkas Bercinkkel hozakodtam elő, de kiderült, hogy nem hallott róla.
– Fahrhkas Behrszi – próbálta kiejteni a kiejthetetlent, majd megkérdezte, hogy ezt a nevet hogyan mondják franciául.
– Barthélemy Loup – válaszoltam, mire felcsillant a szeme.
– Ó, ez nagyon szexi! – mondta. – Helyes fiú?
– Mit tudom én, nem tudom megítélni, én a nőket szeretem – vontam fel sértődötten a vállamat, s közben arra gondoltam, hogy menj a picsába, Farkas Berci, ha miattad elszalasztom ezt a nőt, nem ajánlom, hogy összetalálkozzunk, ha egyszer hazamegyek.
– Ó, a lányokat szereted? Unalmas fickó vagy, oh-lá-lá-lalloulie… – nevetett föl Lalloulie, s mivel egy nagyobb amerikai turistacsoport kezdett körénk gyűlni, nyilván Lalloulie mellei miatt, ráérősen felvette a pólóját, majd felmutatta a jobb keze középső ujját az amerikaiaknak, s azt kiáltotta oda nekik:
– Fuck off, motherfuckers.
Azon a nyáron, majd a későbbi, a városban töltött nyaraim során sokszor találkoztunk, sokat úsztunk a tengerben, de soha nem engedett magához közel. Kitartott mellette, hogy ő kizárólag űrhajósokkal fekszik le, amiből azt a következtetést vontam le, hogy a szexuális életének az aktivitása nagyjából egyenlő lehet az enyémmel.
Utoljára 2019-ben láttam, eljött Pierre bácsikám temetésére. A haja festett barna volt, az arca meghízott, de a szeme ugyanolyan volt, mint harminc éve: derűs, nyugodt, bolond, nevetős és felhőtlen, s vele volt a három kamaszgyereke is, akiket csak űrlényeknek hívott, oh-lá-lá… Oh-lá-lá-lalloulie…
