Galló Béla Mi lett veled szociáldemokrácia? című könyve az egyik legérdekfeszítőbb politikatörténeti tanulmány, mely az utóbbi években kezembe került. Módszeresen, a kezdetektől végigköveti azoknak a meghasonlásoknak (skizmáknak) a sorát, melyek az utópista kommunistáktól a szociáldemokrácia mai kudarcáig (az „arcvesztő skizmáig”) vezetnek. "A szociáldemokrácia sajátos jellege – idézi Galló Marxot – abban foglalható össze, hogy demokratikus-republikánus intézményeket követel eszközként, nem ahhoz, hogy a két végletet, a tőkét és bérmunkát megszüntesse, hanem ahhoz, hogy ellentétüket letompítsa és összhanggá változtassa…”
Galló megfogalmazásában az alapkérdés: az önzést „ki kell-e, ki lehet-e iktatni, vagy elegendő csupán – a kellően megkonstruált közösségi viszonyok révén – … társadalmasítani?” A szerző ezzel már a kezdet kezdetén a maga sajátosan lényeglátó módján az önzés fogalmát négy alaptípusra redukálja: a szent önzés a liberálisok, az eltörölt önzés a kommunisták, a korlátozott önzés a szociáldemokraták, a méltányos önzés a konzervatívok sajátja. A korlátozott önzés és a méltányos önzés között nézetem szerint aligha lehet lényegi különbséget tenni, hiszen az önzést – demokratikus körülmények közt! – csakis valamely méltányosság jegyében lehet (lehetne) korlátozni.
Korántsem véletlen, hogy Galló Béla könyve egészében a konszenzus elvéről szól. A svéd szociáldemokrácia története (mely egyben a második világháborút követően Nyugat-Európa domináns politikai irányzatává váló szociáldemokrácia egyfajta modellje is) a demokrácia alapelvének tekinthető váltógazdaságban gyökerezik. „Az érdekek kiegyenlítésének attitűdje szívósan beépül a svéd politikába. A pártok itt is árgus szemekkel figyelik egymást, de feltételezik a másikról, hogy a kompromisszum annak sincs ellenére. Beléjük ivódik, hogy a politikai versenyben ugyan kölcsönösen kemény ellenfelek, egymásra mégsem életveszélyesek.”
A svéd politika legalapvetőbb kérdése: „Mi az érték- és célracionális cselekvés értelme? Minél több embernek mind kevesebb szenvedéssel emberhez méltó életet biztosítani, avagy az emberiség ’tudományosan’ garantált valamikori boldogságában hinni, s ennek a transzcendenciának alárendelni a konkrét embereket?” Mellesleg ez a demokrácia egyik alapdefiníciója. Lényege egy olyan fogalom, ami ma viszonylag ritkán fordul elő a politikai diskurzusban: a kölcsönösség, melynek eredményeként a megegyezések kultúrája akkor is működik majd, amikor a XX. század második felében megszakad a szociáldemokraták kormányzati folytonossága, visszaáll a politikai váltógazdaság ügymenete. Ráadásul a svéd szociáldemokraták a demokrácia másik, az előbbivel lényegileg rokon kulcsfogalmához is ragaszkodnak, s ez nem egyéb, mint az ősöreg „arany középút”: „Sem az államosítást, sem a társadalmasítást nem követelik kategorikusan, fenntartják a vegyes tulajdon elvét, miközben a nagytőke túlhatalmának megakadályozása fontos céljuk marad, amelyet a demokratikus állam gyakorlati ellenőrző szerepe révén érvényesítenének.”
Csakhogy „A nagy cégek éveken át hatalmas összegekkel finanszírozzák a szociáldemokráciával ellentétes, piacfundamentalista, neoliberális értelmiségi gondolatokat. Elkezdődik a jóléti intézmények hasznosságának megkérdőjelezése, a nyugati középosztály komfortérzetében hamarosan repedések mutatkoznak.” A könyv Fordul a világ című fejezete ennek a „nyomorúságnak” a korábbiakhoz méltóan mély analízise. Nyilvánvalóvá válik, hogy a globalista kapitalizmus hamarosan a szó szoros értelmében elnyeli a szociáldemokráciát.
A kapitalizmus kommunista megdöntésének bukása után „nem csak a kapitalizmus megdöntési, de meghaladási projektje sem életszerű…” Margaret Thatcher nem véletlenül véli úgy, hogy „az új munkáspárt és Tony Blair – a harmadik út – „baloldalisága” saját pályafutásának legnagyobb győzelme. Nem kevesebbet jelent ez, mint azt, hogy ideológiailag elvben ellenlábas kollégái gyakorlatilag zökkenőmentesen átvették tőle a neoliberális stafétabotot. A cégér más lett, a lényeg ugyanaz. A Vaslady dicsérő szavai máig ott ’ragyognak’ a szociáldemokrácia sírjának fejfáján… A Vaslady a 80-as évek elejére véget vet a nagy alkuk révén kialakított társadalmi partnerség minden dimenziójának, új fejezetet nyit.”
Magától értetődő, hogy ismét – a Dahrendorf nyomában járó – Galló Bélát idézve: „az individualizáció és az áttekinthetetlenség világában a szociáldemokrácia lába alól kezd kicsúszni a talaj. A szociális állam eddigi formájának elfogadásához az egyes csoportok közti szolidaritás elengedhetetlen volna, de épp ez gyengült meg az elmúlt évtizedekben.” Ha nincsenek csupán individuumok, s a közösség minden formája puszta „képzelt” valóság, nem csak a családoknak, a lakóhelyeknek, a régióknak, a nemzeteknek és végül a globális emberiségnek kell szétmállania, de annak a ragasztóanyagnak is, mely ezeket a „fikciókat” évezredeken át egyben tartotta. Azaz a kölcsönösség egyensúlyteremtő és -fenntartó mechanizmusainak. Ezek a mechanizmusok manapság nem a társadalmi térben (a társadalmak hierarchikus szerkezetében), hanem a társadalmi időben (azaz a társadalmi csoportok demokratikus küzdelmeiben) nyilvánulhatnak meg. (A háttérben sajnos mindvégig – a felvilágosodás forradalmát feje tetejére állítandó – újabb hierarchia, a pénzpiramis diktatórikus rendje érvényesül.) A neoliberális individualizmus éppen az időbeliség elvére épülő demokrácia kompromisszumképző mechanizmusait iktatja ki (az egyes neoliberálisok szerint nem is létező) társadalmi létből.
Így tehát „a globalizmusban a direkt diktatúra helyett az élcsapat elitek – egyelőre – jóval kifinomultabb, manipulációs módszereket, mechanizmusokat alkalmaznak, amelyekkel nem muszáj közvetlenül földbe döngölniük a rendszerkritikai indulatokat és potenciálokat, sőt ezeket hasznos – értsd: számukra hasznos, azaz profittermelő – mederbe terelhetik. Tökélyre fejlesztik a ’represszív (elnyomó) toleranciát’.” (Az idézőjeles szófordulat, amint azt Galló is jelzi „Marcuse terminusa még 1968-ból”). Nem marad más kiút, mint az (ismét magára talált) szociáldemokrácia és a történelmi feladatához visszatalált konzervatívok összefogása.
De már eleve beszédes, hogy Galló a konzervatívokon kereszténydemokratákat ért. A szófordulatban azonban – nézetem szerint – nem annyira a kereszténységre esik a hangsúly, mint inkább a demokráciára. Méltán, hiszen a szociáldemokráciát sem annyira a neoliberalizmussal kötött frigy juttatta csődbe, mint inkább a demokrácia elárulása. Sőt, a szó klasszikus értelmében vett liberalizmus sem abba pusztult bele, hogy "neo"-vá avanzsált, hanem abba, hogy elárulta a demokráciát, illetve azt körmönfontan manipulatív elitdemokráciává alakítva vált neoliberalizmussá. A modern demokrácia forrása ugyanis maga a liberalizmus. Sőt a klasszikus liberalizmus alapelve a „láthatatlan kéz elmélete” kifejezetten konzervatív elmélet. A progresszívek társadalommérnökségével ellentétben a spontaneitás ideológiája. A szerves fejlődés elmélete. Ez utóbbi pedig csupán a hagyományokra, azaz annak – az evolúció által kigyöngyözött – eredményeire épülhet. Így aztán a „láthatatlan kéz” csakis a társadalmi organizmus már jóval korábban sikeresnek bizonyult szabályai közt lehet hatékony. Tehát azokat a játékszabályokat, melyek közt a verseny (minden verseny) értelmessé válhat, csakis a közösség, azaz a társadalom (s ennek modern formája: az állam) rögzítheti.
A szabályok nem örök érvényűek. Akárcsak az evolúció produktumai. Folyton hozzá kell igazodniuk a szerves fejlődés mindenkori fejleményeihez. A minden korláttól megszabadított verseny („játszma”) a tökéletes káosz, „jobb esetben” az erősebbek nyílt vagy burkolt (mind hatékonyabb manipulációkra alapozott) diktatúrája.
A végkövetkeztetés is egyértelmű. Világosan kiderül, hogy nem annyira az egyes pártok, hanem a demokrácia válsága az, amely magukat a pártokat is csődbe juttatja. A demokrácia ugyanis (ez az evidencia főként a mind ellentmondásosabb EU-retorikában manapság el sem igen hangozhat) csak nemzeti keretek közt működtethető. Az állam, világosabb megfogalmazásban az állampolgári közösség döntései csak és csakis nemzetállami keretek közt legitimek, sőt egyáltalán lehetségesek. A nemzetközi demokrácia még soha nem létezett, és ma sem létezik – vallja a szerző. A nemzetközi viszonyokban nem a nemzetközi közösségek, hanem az éppen fennálló (katonai és/vagy gazdasági) erőviszonyok által rögzített háborús (azaz békeszerződéses) szabályok a mérvadók.
Galló Béla (bár közvetlenül nem mondja ki) nyilvánvalóvá teszi, hogy a világrendszer szétesésének fő oka (szociáldemokráciástól, mindenestől) a demokrácia szétesése. Lényegében erről szól a bevándorlás és a Covid-világjárvány kérdését tárgyaló fejezet is. A könyv a „nagy háború” kirobbanása előtt íródott. De a demokráciának a háborút követő végérvényes szétrohadása, a könyv minden látleletét maradéktalanul igazolja. Az Oroszország elleni eszement szankciók, s még inkább a vétójog megszüntetésére irányuló európai erőfeszítések a demokrácia koporsójába vert utolsó szögek…
A lényeget legvilágosabban az angol konzervativizmus kiemelkedő alakja, Roger Scruton A nemzetek szükségességéről című tanulmánykötete fogalmazza meg. A szabadság és az engedelmesség szerinte ugyanaz. „A szerződés (mármint a Rawls által korszerű formába öntött társadalmi szerződés elmélete – B.B.) vétójogot teremt. Ha az egyik megállapodó fél nem tudja elfogadni a feltételeket, a szerződés semmissé válik. A társadalmi szerződést következésként tehát úgy is fel lehet fogni, mint amely vétójogot biztosít az egyszerű állampolgárnak. Az a törvény, amellyel az állampolgár nem ért egyet, nem legitim, és ezért az államot a folyamatos éberség állapotában kell működtetni, nehogy elveszítse az állampolgár egyetértését és a vele való rendelkezés jogát. A társadalmi szerződésen alapuló állam következésként teljes mértékben tiszteletben tartja az egyén autonómiáját, szabadságát és méltóságát. Azok a dolgok tehát, amelyekről értelmes lény nem mondhat le – az élet és a lelkiismeret –, a szerződéses elmélet szerint végső jogosultságokká vagy »emberi jogokká« válnak. Ha pedig valamely közösség a maga sajátos szokásaiban találja meg boldogságát és társas életének alapjait, ezeket is védeni kell az elismert kisebbségi jogainak biztosítása révén… Az ő egyetértését is biztosítani kell, és a törvénynek olyannak kell lennie, hogy ő is okot lásson elfogadására.”
S félreértés ne essék – bármennyire is fájdalmas az, ami Ukrajnában történik – itt nem Ukrajnáról van már szó, hanem az emberi civilizációról. Globálisan… Az állítólagos demokráciáért folyó háború magát a demokráciát ássa alá…
Galló könyvének végkövetkeztetése is hasonló eszmefuttatásokba torkollik: „…létezik egy új veszély: globális és nemzeti szinten minden eddiginél komolyabban vetődik fel a demokrácia ignorálása, ha nem is úgy, és persze nem is a ’populisták’ általi, amint azt a neoliberális főáram állítja (…) S ha mindez reális veszély – márpedig nehezen cáfolható, hogy az –, akkor a szociáldemokráciának nem csupán a szociális, hanem a demokrácia dimenziójában is lenne tennivalója”. Főként ott, tehetném hozzá.
A kötet igazi erénye – azt is mondhatnám: forradalmi felismerése – abban rejlik, hogy a demokrácia iránti elkötelezettség nem csak a szociáldemokrácia létalapja, de – sokak számára bármennyire is meghökkentően hangzik – a konzervativizmusé is. A demokrácia felfüggesztésének legmarkánsabb ideológiája ma már nem a fasizmus vagy a kommunizmus, hanem a globalizmus. „A globalizmus kritikai szemlélete – állapítja meg Galló – ma már szembetűnően jól észlelhető irány: a keresztény, konzervatív gondolkodók komoly és lényegi ellenvetéseket fogalmaznak meg a féktelen, minden tradíciót a profitérdek kohójába taszító neoliberalizmussal szemben. Más kérdés, hogy ez a fajta konzervativizmus a ’progresszív’ főáramtól manapság ugyancsak megkapja a magáét: ezt is populizmusnak minősítik.” Tegyük hozzá: azóta már a kereszténydemokrácia is jobbára a szociáldemokrácia sorsára jutott: azt is felfalta a neoliberális gömböc. (Lásd Európai Unió!)
Galló Béla azonban – akárcsak e sorok írója – hisz benne, hogy e két „demokrácia” (halálosnak tűnő betegágyán) is őrzi még a klasszikus demokrácia legfontosabb vonását: a kompromisszumkészséget és a nemzeti eszme iránti érzékenységet. És épp ez a két dimenzió lenne az, melyben a letargiából kilábaló szociáldemokrácia és főként a nyugati kereszténydemokrácia – a szerző által a vágyott megvalósíthatóság iránti kételyek dacára is – egyfajta, a nemzeti közösségek valóságos globalitását megalapozó, életképes alternatívaként találkozhatna. Valamely – a szó igazi, azaz manipulációmentes értelmében vett – demokráciában.
(Galló Béla Mi lett veled szociáldemokrácia? Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány. Budapest, 2021)
