Kazimierz Dolny fontos turistahely Lengyelországban. A Visztula mellett fekvő városka a kora újkorban fontos gazdasági központ volt, a gabonakereskedelem egyik átrakodóhelye. A folyó mentén felépült reneszánsz magtárak bizonyítják: tulajdonosaik hosszú távra terveztek, s jó bevételt adott a lengyel búza, árpa a nyugat-európai piacokon. Jó ideig tartott ez a boom. A városka Nagy Kázmér lengyel király nevét viseli, aki nagy építő, városalapító és nőcsábász volt. (Még hercegként ő csábította el a visegrádi udvarban Zách Klára udvarhölgyet, ami miatt Zách Felicián, az atya Károly Róbertre és családjára tört. A történet olvasható Arany János Zách Klára című balladájában.) A lengyelek mint nagy filoszemitát emlegetik, s fontosnak tartják kiemelni, hogy a királynak számos zsidó szeretője volt. A gabonakereskedelem később lehanyatlott, a Visztula is arrébb vonult, a bárkák már nem tudtak kikötni a magtárak előtt. A városkát megviselték a Lengyelországon végigsöprő háborúk áradatai, a világgazdasági változások és megviselte az ország felosztása, amely egy évszázadnál hosszabb időre levette a térképről. Kazimierz Dolny gazdaságilag jelentéktelen, főleg zsidók lakta kisvárossá süllyedt.
Stetl – városka. Így nevezték a jiddisül beszélő, közvetítő kereskedelemből, esetleg kézműiparból és földbérlésből élő, lengyel zsidók lakta településeket. Ebben a városban megmaradt a tizennyolcadik században felépített zsinagóga. a főteremben alkalmi kiállítás és koncertek. A melléképületekben kávézó és turistaszállás. Az épület a varsói zsidó hitközségtulajdonában van, nyilván a bevételekből tartják fenn. Valaha ez volt a legzsidóbb kisváros Lengyelországban, 4600 lakójából 2500 volt zsidó. A két háború közti években élénk irodalmi művészeti élet volt itt, sok alkotó költözött ide. Ma egyetlen zsidó család sem él itt. A városka ma a turistákból él. Főleg hazai családok járják körbe a több száz éves házakat, ülnek a különféle etető helyeken, vásárolják a szuveníreket. Az idegenforgalom része a megemlékezés a zsidó örökségről. Ülök az elektromos kis turistabuszban, amely körbe visz, és hallgatom a pikáns anekdotát a hajdani király és zsidó kedvese szexuális kalandjairól, majd megállunk egy erdő szélén. A fák előtt egy megtört fal. A falat összetört sírkövekből építették fel a nyolcvanas évek végén. Az alkotó Lapidariumnak nevezte el, mások a Könnyek falának hívják. A köveket épületekből, utak alapozásából szedték össze. A héber betűs sírkövekre némelyek a hagyományt követve kövecskéket raknak, vannak, akik papírcetlire írt kívánságcédulát is tesznek a résekbe. Helyi zsidó szokás szerint a takarékos és sokat adományozó halottak sírján persely jelzi ezt a jó tulajdonságot. Az itteni látogatok aprópénzzel szórták be a régi halottak sírköveit. Lengyelországban van aki úgy gondolja, hogy ez majd neki személyesen megtérül. A zsidókkal a néphitben a pénz és az üzleti szerencse párosul.
Nagy irodalma van a füstté lett világnak, sok nagy könyv született a kelet-lengyel vidéken élő, többnyire nagyon szegény emberekről. A XIX. századi világukat Sólem Aléchem (1859-1916) művei ábrázolták nagy együttérzéssel. A Tóbiás, a tejesember novelláiból írták át a múlt század egyik sikeres zenés darabját, a Hegedűs a háztetőn-t. Lehetne még sokáig sorolni a neves írókat, akik megőrizték ezt az eltűnt világot. Isaac Bashevis Singer (1903-1991) egész életműve a lengyelországi zsidókról szól. Singer jiddisül írt amerikai emigrációjában is. Akkor is, amikor már tudott angolul. Felnőttként hagyta el Lengyelországot – apjával ellentétben ő beszélt, értett valamennyit lengyelül, de bizonytalannak érezte magát a nyelvben. Könyvei – azok is, amelyek már az USA-ban játszódnak – lengyelországi zsidókról, az ő történeteikről és sorsukról szólnak. Singer gyerekkorában az első világháború alatt Biłgorajban élt, ahol nagyapja rabbi volt. Első könyvével fel is tette a városkát a világirodalom térképére: A sátán Gorajban más világnyelvek mellett magyarul is olvasható. A tizenhetedik században játszódik a története, amikor a helyi zsidó közösség éppen felépülne a korábbi kozák pusztítás sebeiből. Ekkor azonban megjelennek a szmirnai álmessiás Sabbataj Cvi küldöttjei, és a konzervatív közösség szétszakad. Így lehetne valamennyire összefoglalni a regényt, amely első sikerét hozta a későbbi irodalmi Nobel-díjasnak.
A városkában elhatározták, hogy újra felépítik Singer eltűnt világát. Nézzük meg! Biłgorajban főlátványosságnak a Szitakészítő szobra számít, s a hasonló témájú múzeum. A hely háziiparával büszkélkedik, ők látták el szitával fél Lengyelországot, tudtam meg. Singernek is van szobra. Egy parkban ül bronzpadon barátságosan mosolyogva, szinte invitál, üljek mellé. Sok hasonló szobrot/utcabútort állítanak Lengyelországban is. Kérdezgettem járókelőket, tudnak-e a szoborról? Singerről nem hallottak, viszont a Szitakészítő szobráról igen.
Megtaláltam az író nevével eladott nagy vállalkozást. „Kelet-lengyelországi kisváros” hirdeti magát a kisértet-stetl. Kiváló ácsmunkával felépített nagy házak vesznek körbe egy teret. Egy melléképület szerint itt van a Singer Múzeum, a Singerről elnevezett kulturális egyesület, a lublini vajdaság lengyel-zsidó párbeszéd és tolerancia-központja, a Biłgoraj XXI. alapítvány és a biłgoraji vállalkozók egyesülete. Minden zárva. A házak üresek, illetve van bennük két ingatlaniroda és egy kozmetikus. Úgy látszik Singer neve nem csábította ide a nemzetközi finánctőkét, s a helyi erők sem akarnak beköltözni az ácsolt fapalotákba.
Muszáj itt egy kicsit nyelvészkedni. Szó szerint nem kelet-lengyelországi, hanem „országszéli” kisvárosnak nevezték el a kudarcos projektet. Ez a szó lengyelül „kresy”. Azokat a keleti területeket jelenti, ahol együtt éltek katolikus lengyelek, zsidók és ortodox ruszinok, akik később az ukrán és a belarusz nemzetté szerveződtek. De éltek e tájon litvánok, németek, tatárok, bevándoroltak az országszélre örmények is. Elképesztő sokféleség, mindenféle vallás és szokás keveredett a tájon, amely ma már nagyrészt nem Lengyelország. A lengyel állam a litván nagyfejedelemségtől „vette át” át a keleti szlávok lakta térséget, a kijevi Rusz hagyatékát a XVI. század végén. A lengyel határok utolsó átrajzolása a második világháború után Potsdamban ezeket a területeket a szovjeteknek adta. Sok történelmi emlék és sok családi kötődés és sír maradt ott. Rossz hasonlattal, de ez volt a „lengyel Trianon”. A lengyelek többsége számára mégsem ugyanolyan történelmi trauma ez – nyilván mert azzal, hogy az ország szép nagy darabokat kapott Németországból, továbbra is nagy európai állam maradt. A sokk is kisebb, kevésbé fájó. Kivéve azoknál, akik személyesnek érzik a veszteséget.
Lublin Kelet-Lengyelország központja, s amikor odaérkeztem, épp zsidó kulturális fesztivál helyszíne volt. Klezmer-koncertek, előadások a judaizmusról és a kóser konyháról, valamint zsidó tematikájú séták a városban. Sok ilyen van, hiszen ez a város volt a kora újkorban a lengyelországi zsidóság informális fővárosa, mert itt találkozott a nagy lublini vásárok alatt a „négy ország gyűlésének” nevezett zsidó önkormányzat. Mert ilyen is volt ebben az államban, amely az együttélés és üldöztetés különös eseteit produkálta évszázadokon át. A lengyel-zsidó világnak a szemérmesen holokausztnak nevezett népirtás vetett véget. A háborút után pedig a maradék zsidóság is elment. Ki jószántából, kit elüldöztek. Elmentek a különálló jiddisül beszélő vallásosok és a kommunista nacionalizmus elüldözte a vallástalan, asszimilált, többnyire baloldali zsidókat is. Maradtak valamennyien. Találgatják a számot, hogy mennyien lehetnek? Pár ezren, pár tízezren? Az antiszemitizmushoz persze nem kellenek zsidók. Lehetetlen nem észre venni, hogy a lengyel társadalom ezt a kérdést még nem rendezte önmagával. Mindenesetre elég sokan vannak, akik észlelik, hogy saját történetük nem érthető meg, ha nem tisztázzák a tisztázatlan ügyeket. Egyszerűbb persze ünnepelni a zsidó konyha hatását a lengyel gasztronómiára, vagy beszélni a lengyel-zsidó alkotókról, mint feltárni a lengyel fasizmus bűneit, szólni a háború alatti és utáni pogromokról, a feljelentőkről és a közönyösökről. Ilyesmiről nem eshetett szó a Lubliner fesztiválon. (Egyébként Lengyelország tucatnyi másik helyén is vannak hasonló rendezvénysorozatok.) Ez a nagyváros, különösen a régi része amúgy is gazdag zsidó emlékekben. Tábla jelzi, hol élt több mint kétszáz éve a Lublini látónak nevezett csodarabbi, hol volt tanház, vagy más intézmény. Várja a vendégeket a Mandragóra nevű zsidó ételeket kínáló vendéglő. Ahogy az antiszemitizmusnak nem feltétele a zsidók léte, úgy a filoszemitizmus is virágozhat nélkülük.
Lublinban volt Majdanek, az óriási náci koncentrációs tábor. Régen a városon kívül esett, de mára körülnőtték a lakóházak. Kellemes, családi házas övezet határos a jól megőrzött barakkokkal. A németek igyekeztek eltörölni a nyomokat. Treblinka és Belzec haláltáborait még a szovjet csapatok érkezése előtt eltüntették. Nyomok azért ott is maradtak. A parasztok évtizedekig kerestek kincseket a hamuban. Majdaneket csak részben tudták megsemmisíteni. Megmaradtak a barakkok, tudni, hol volt a gázkamra, a krematórium. 1944 nyarán Lublin volt a szovjetek által kreált lengyel kommunista közigazgatás központja. A lágerből – egyik első döntésükkel – emlékhelyet létesítettek. A tábort – írja a lengyel Wikipédia – 150 ezer fogoly járta meg, 78 ezer halt meg itt, közülük 59 ezer volt zsidó. Az elégetett áldozatok hamvait hatalmas dombba hordták össze, amelyet egy kupola borít.
Ez maradt itt a keleti, kisvárosi lengyel zsidóságból.
Rosszul festett madár
A lengyel-izraeli kapcsolatokban az elmúlt években több konfliktus is történt. Kormányközi vitát váltott ki – egyébként nem csak Izraellel –, amikor a szejm olyan törvényt hozott, amely börtönnel fenyegette azokat, akik szerint a lengyel állam, vagy a lengyelek részesei voltak a zsidók elleni népirtásnak. A történelmi kutatás tilalmát látták ebben világszerte a kutatók. Pár évvel korábban több olyan kutatás jelent meg, amely tételesen feltárta a kelet-lengyelországi gyilkos pogromokat, amelyek akkor történtek, amikor 1941-ben a németek megtámadták a Szovjetuniót. Több tanulmánykötet jelent meg, amelyek – tisztelegve az embermentők kis csapata előtt – leírták, hogy a bujkáló zsidók milyen üldöztetésnek voltak kitéve honfitársaik részéről. Később az okozott feszültséget, hogy a lengyel törvényhozás gyakorlatilag lehetetlenné tette a zsidó tulajdonok visszaadását a leszármazottaknak. A második ciklusban kormányzó lengyel jobboldal a történelmi emlékezet sajátos revízióját akarja megvalósítani. Legutóbb Mateusz Morawiecki miniszterelnök támadta meg Jerzy Kosinski, harminc éve halott író regényét, A festett madarat. A szívszorító könyv a világháború alatt játszódik és egy üldözött gyerek hányódásáról, szenvedéseiről szól. A kormányfő szerint ez a könyv is része az ország „fekete legendájának.” A mai kormányzat az ellenállás szereplői közül heroizálja a szélsőjobboldali osztagokat, amelyek részt vettek a bujkáló zsidók üldözésében és a háború utolsó szakaszában a nácikkal is együttműködtek. Azt hangsúlyozzák, hogy ezek a „kiátkozott katonák” a kommunista hatalom ellen harcoltak. A másik fő céljuk, hogy a nyilvánosságban csakis a zsidómentő lengyelek jelenhessenek meg, s ne essen szó a gyilkosságok ezreiről. A kormány ezt elsősorban azzal akarja elérni, hogy a jobboldali emlékezetpolitika eszközévé tette az IPN-t, azaz a Nemzeti Emlékezet Intézetét. Másrészt viszont befolyása alá akarja vonni az eddig független intézményeket. A Zsidó Történelmi Intézet élére a kulturális miniszter kinevezett egy kormányközeli ügyvédet, s fel akarják számolni a tudományos akadémia égisze alatt működő Holokauszt-kutató Központot. Régóta támadják a varsói Polint, a Lengyel Zsidók Múzeumát. Legutóbb a kulturális miniszter egy szélsőjobboldali publicistát, Bronislaw Wildsteint ültetett a sikeres kiállító- és kutatóhely igazgatósági tanácsába, aki máris bejelentette: új hazafias narratívára van szükség!
