Papírokat kellett szereznem, hogy igazoljam, felmenőim valamikor Magyarország területén születtek. Anyai nagyapám semmilyen árulkodó papírt nem tartott meg, így az apai nagyszülők maradtak, hogy igazoljam azt, ami számomra egyértelmű volt. A másik, nagykárolyi nagyapám fodrász volt, igen ügyes kezű ember, és teljes ellentéte a másik nagyapámnak, aki nem igazán jeleskedett a konyhában, talán csak a virslit volt képes megfőzni magának. Ő viszont lekvárt főzött, csirkét rántott (levágta és megkopasztotta), kenyeret dagasztott, és a női frizurák karbantartása mellett besegített a mostohanagyanyám kalapkészítő és esküvői kiegészítőket varró műhelyébe is. Gyűlölte, ha valakinek a keze alatt nem égett a munka. Náluk tartottuk a disznóvágásokat, ahol bizony futva kellett közlekedni a nyári konyha, az udvar és a ház háromszögében, ha nem akarta, hogy a nagyapám megszólja a nagyvárosi tempót.
Valahányszor az orosz frontról szóló filmet vagy műsort adtak a tévében, mindig hozzátette, hogy bizony ő is megjárta a háborút, ott volt közöttük. Apám ilyenkor mindig nevetve tette hozzá, hogy ő futott legelöl – visszafelé. Ilyenkor megsértődött, és nem mesélt többet. Nagyon szégyellem, hogy akkor mindig apám viccén nevettem, és nem kérdeztem ki alaposan a kalandjairól. Csak elejtett szavakból derült ki, hogy igazából a front mögött szolgált, és az első adandó alkalommal valóban lelépett – igazoltan vagy szökve, ez nem derült ki. Azt viszont előszeretettel mesélte, hogy dönthetett volna: Nyíregyházán marad a Kis-Magyarországon, ahogy ő hívta, vagy hazamegy Nagykárolyba, ami megint Romániához került. Fájdalmas volt hallgatni, hogy egy csinos konty, csak az ő fejében létező szerelem miatt tért vissza, és lettünk így mindannyian rommagyarok.
Az ő padlásáról kerültek elő a megsárgult papírok. A katonakönyvét biztonságból ő is elégette, viszont a születési anyakönyve valahogy megmaradt. És az 1882-ben született édesanyja keresztlevele is. Meghatottan forgattam a megsárgult, kézzel írt, cirkalmas betűkkel telerótt papírokat, amelyeken még a magyar címeres pecsétek feliratai is magyar szavakat tartalmaztak. Az is kiderült, hogy két pengőnyi illetéket fizettek ki az igazolás kiállításáért. Igazi ereklye volt, hiszen pár évtizeddel később már minden hivatalos papírunk Románia fennhatóságát hirdette, amelyeken csak a nevünk volt magyar.
Édesanyja, Török Mária földműves családból származott, őt vette el Papp István kereskedő, és a frigyből fogant meg nagyapám 1915-ben. Számomra felfoghatatlan, történelemkönyvbe illő időben. Ez a mindent túlélő, elrejtett papiros jelentette a visszatérést az újra magyarrá váló okmányaimhoz, amelyek már plasztikkártyákként dacoltak az idővel. Úgy éreztem, hogy most indultam el végre a helyes irányba, kiigazítva az ő döntését: a sors végre a helyére döccent. Szinte meg voltam bántva, hogy a pesti ügyintéző épp csak egy pillantást vetett a múltamra, és nem fogta olyan áhítattal, ahogy én őrizgetem ma is. Kár, hogy a nagyapám mindezt már nem érte meg.