Visszahonosítás – így hívták azt a folyamatot, amelybe 2006 második felében belevágtam. Már volt tartózkodási engedélyem, de én többre vágytam. Hamar kiderült, hogy fel kellene túrni a családi levéltárat, hátha találunk olyan születési anyakönyvi kivonatot, amit még magyar hatóság állított ki.
Az anyai nagyszüleim esetében ez szinte lehetetlennek bizonyult. A nagyapám alig beszélt arról, hogy az ő családjukat szinte teljesen tönkretették a kommunisták. Elúszott a ház alagsorában a cukorkagyár, el a tisztes villa Kolozsvár egyik legszebb részén, és a polgári nagylakásból, amely az egész emeletet elfoglalta a főtértől kőhajításnyira lévő több száz éves házban, csupán két szoba maradt. Meg a rossz pedigré. A származáson azzal lehetett csiszolni, hogy anyám a fogtechnikus apjára munkásként hivatkozott a megfelelő helyeken, így bejuthatott az egyetemre. A nagyapám pedig minden papírt, minden bizonyítékot, amely a Káli Nagyokhoz és a régi famíliához köthette, megsemmisített. Álmában sem gondolta volna, hogy megéri a rendszerváltást, azt meg pláne, hogy vissza lehet szerezni vagy perelni a régi javakat, a jogos örökséget. Ez a csonka történet tehát eleve zsákutcának bizonyult a magyar bevándorlási hivatal számára. Nekik dokumentumok kellenek, nem sztorik a sorsról. Regénynek jó, igazolásnak gyönge.
Nem is nagyon lehetett megmenteni a régi vagyonból semmit. A szándékosan homályban hagyott történet részei nem álltak össze a kárpótláshoz. Viszont az egykori polgári lak két szobáját, azt, ami nagyapám legénylakásának számított anno, és a kommunista államtól bérelték megfizethető áron, a kilencvenes évek második felében – már nagyapám halála után – megvehettük. Pontosabban nagyanyám vette meg úgy, hogy eladott pár műtárgyat a nagyapám gyűjteményéből. Jutányos áron kaptuk vissza a sajátunkat, mert a demokratikus állam a beköltözőknek, a „bérlőknek” akart kedvezni, és nem a régi tulajdonosoknak. (Érthető okokból: utóbbiak rendszerint magyarok, az előbbiek meg többnyire románok voltak.) Az már senkit sem érdekelt, hogy a mi esetünkben átfedés volt.
Az egykori gondtalan életvitelt csupán nagyapám gyűjtőszenvedélye képviselte: megszállottan vásárolt össze szobrokat, festményeket, domborműveket, indiai vázákat és orosz szamovárokat. A stancolt fémkoronák biztos kezű technikusaként jól keresett, főként, hogy egy idő után a fürdőszobában berendezett „laborban” fusizott is, de a pénzzel nem nagyon lehetett mit kezdeni. Nem volt áru a boltokban, így aztán konszignációból (így hívták azt az üzletet, ahová mások beadták az értékeiket eladásra), padlásokról, megszorult művészektől vásárolt. Bármit, amit eladtak. A lakás két szobája ezért nézhetett ki úgy, mint egy túlzsúfolt szalon, amit a szomszédok – nem kevés epével és némi csodálattal – múzeumnak hívtak. Amikor eladtuk a kolozsvári lakást, ahol később én is laktam, ez lett az itteni életem magja. A hitelre vett lakásunk önrésze, amit pár évre rá felzabált a gazdasági válság. Úgy tűnik, néha a pénznek is legalább olyan kacskaringós útja van, mint a sorsunknak.