Dés Dóra: – Több oka volt annak, hogy Bécsben kötöttünk ki. Elsődlegesen a hivatásom, ugyanis hat évvel ezelőtt csatlakoztam egy osztrák ékszertervező csoporthoz. Van egy fantasztikus galériájuk a bécsi I. kerületben, ahová két évig hetente utaztam ki dolgozni. Két napot töltöttem kint, a többit Budapesten. Akkor még kicsik voltak a gyerekeink, nehezen hagytam őket otthon, ráadásul Andris, mint jazzmuzsikus, szintén sokat utazott. Rengeteg fejtörés után, négy évvel ezelőtt döntöttünk úgy, hogy az utazgatások, valamint szakmai és más szempontok miatt is célszerűbb lenne áttelepülnünk Bécsbe. A császárváros családunk Magyarországon maradó tagjai miatt is ideális célpontnak tűnt, hiszen innen fenntartható egy kétlaki életmód.
Dés András: – A költözés egyik nyomós indokaként hozzátehetjük, hogy aggasztott minket, ami Magyarországon történik. Nyomasztott az a politikai irányvonal, ami akkor már nyolc éve jelen volt. Azt éreztem, hogy akaratom ellenére sokszor olyan koordináta-rendszerben mozgok, olyan gondolatok irányítják az agyamat, amiket nem akartam sajátoménak tudni. Nem akartam, hogy a magyar kormány által kreált abszurd valóság határozza meg és alakítsa a mindennapjaimat, és legyen hatással az alkotómunkámra. Fontos szempont volt az is, hogy a gyerekeink – Matyi tizenöt, Misi pedig tizenkét éves – jó oktatásban részesüljenek. Szerettük volna biztosítani nekik egy másfajta, európaibb, szabad szellemű iskolarendszerben való fejlődés lehetőségét. A magyar egészségügy állapota is aggasztott bennünket, és amúgy is ki akartuk próbálni, milyen egy másik országban élni. A hogyan továbbra nyitva hagytuk a kérdést, de egyelőre jól érezzük magunkat Bécsben.
– A fiúk zökkenőmentesen beilleszkedtek az osztrák oktatási rendszerbe?
D. D.: – Matyi tizenegy évesen már egész jól beszélt angolul, ezért akadálytalanul és azonnal megtalálta a közegét, ügyesen beilleszkedett, ami picit nekünk is meglepetés volt. Misi még nem beszélt idegen nyelvet, ő az első osztályt végezte akkor, igazából még írni-olvasni sem tudott stabilan. Neki nehezebb volt az első év, ennek ellenére nagyon gyorsan megtanult németül, és könnyen alkalmazkodott az új oktatási formához. Matyinak viszont volt egy négyéves magyar iskolai múltja, ő nehezebben állt át az itteni rendszerre. Az, hogy tudott angolul kommunikálni, eleinte szolgált csak előnyére, a némettanulását viszont lassította, hogy megérteti magát más nyelven.
– Most már igazi bécsi gyerekek lettek? Érzékelik a két ország mentális és gazdasági állapota közti különbséget?
D. D.: – Matyi kamaszként eléggé képben van már, Misi talán kevésbé, de mindketten hallják a beszélgetéseinket, kérdeznek, amikor mesélünk, érdeklődők, híreket is olvasnak az életkoruknak megfelelő szinten. Hálásak, és sokszor elhangzik, örülnek annak, hogy itt élhetünk. Észreveszik és értékelik a jól működő dolgokat és a sok lehetőséget, amikkel élnek is. Itt egy kísérleti iskolába járnak, ami még az átlag osztrák iskolarendszertől is eltér, de ez is állami, nyolcosztályos iskola, amit az itteni ismerőseink ajánlottak. Ausztriában 4+8, illetve 4+4+4 osztályos alap- és középfokú iskolák vannak, így ők a korkülönbségük miatt nem járhattak volna egy intézménybe. Az, hogy most egy suliba járhatnak, mindannyiunk számára biztonságot jelentett, így az iskola szellemisége mellett ez volt a fő indok, amiért ezt választottuk. Szeretnek odajárni, befogadták őket, de szívesen emlegetik a budapesti életüket, néha hiányzik is nekik az ott megélt gyerekkor, a társaságuk. Amikor látják, mik történnek a barátaikkal, extra honvágy tör rájuk, ám a mindennapokban élvezik a nyitott, demokratikus, szabad ország adta előnyöket.
– Dóra, hogyan fogott bele a vállalkozásába?
D. D.: – Nekem annyiban egyszerűbb volt, hogy nem magányosan kezdtem, hanem csatlakoztam a már említett kollektívához, ahol velem együtt most nyolc ékszertervező, illetve ötvös nő van. A kolléganőim első perctől kezdve mindenben segítettek, elláttak tanácsokkal, így könnyen eligazodtam a bürokrácia útvesztőiben. Tudtam, kihez kell fordulni, mit kell intézni, ráadásul itt amúgy sem túl bonyolult egyéni vállalkozást indítani. Jól tudok németül, ez sokat segített, bár itt szinte mindenki beszél angolul is. A bécsiek nyitottak az újonnan érkezőkre, kíváncsiak is rájuk, hiába az a hírük, hogy nem, én ezt cáfolom. Szépen, szinte akadályok nélkül tudtunk letelepedni és folyamatosan előbbre jutni. A vállalkozások a szabályok szintjén is jól vannak kitalálva, például induláskor nem kell annyi adót fizetni, és sok olyan támogatás is jár, ami mellett egy bizonytalanabb kimenetelű vállalkozást is el lehet kezdeni. Egy ötvösművésznek persze nem feltétlenül kell nagy befektetés, hiszen egy kis brettasztalnál készíti az ékszereit, de jó érezni a rendszer adta háttér biztonságát.
– András, épp tegnap néztem egy 2014-es Esterházy Péter-interjút, amiben Friderikusz Sándornak mesélt az akkori országjárásáról. Ő, Spiró György, Parti-Nagy Lajos és Závada Pál voltak az „írócsapat”, az édesapja, Dés László a karmester – ahogyan Esterházy aposztrofálta őt –, akivel ön és Barcza Horváth József alkotott muzsikustriót. Ez már, mondhatni, hungarikumszerű kultúraterjesztés volt. Mit csinál most Bécsben?
D. A: – Természetesen játszom és zenét is írok, ami nem földrajzihely-függő tevékenység. Igazi izgalmat jelent az a rengeteg szakmai kapcsolat, ami itt létrejött, és ami azért nagyon szerencsés, mert kiegészíti a magyarországi kapcsolatrendszeremet. Ami nemcsak azért jó, mert több közegben többféle zenét játszom, hanem, mert olyan sok helyről és oldalról ihlető zenekarokba kerültem bele, amelyek tágítják a világképemet, a zenei ízlésemet. Ezenkívül rengeteg inspirációt kapok a zenésztársaimtól, és nem mellesleg pénzt keresek vele. Az otthoni vendégszereplés az emelkedő benzinárakkal és a folyamatosan gyengülő forinttal egyre nehezebb gazdasági vállalkozás, de fontosnak tartom a magyarországi fellépéseket, így sokat játszom otthoni közönség előtt is. Azt hiszem, jazz-zenészként annál nagyobb boldogság nincsen, mint ami a mostani munkám során ér: azt játszom, amit szeretek, és azokkal, akiket szeretek – itthon és otthon is.
– Dóra, az édesapja, Kertész János fizikusprofesszor 2020-ban, követve a Magyarországról kiebrudalt CEU-t, Bécsben kapott egyetemi katedrát. Hogyan élte meg ezt a fordulatot?
D. D.: – Kettős érzés volt. Egyrészt tragikus, hogy az országból elüldözték az Európa egyik legszínvonalasabb, legjobb oktatási rendszerét kínáló amerikai egyetemet. Másrészt mi örültünk, hogy épp Bécsbe tették át a székhelyüket. Nemcsak apukám, sok más ismerősünk is átjött akkor, ami szintén öröm számunkra, vagyis inkább keserédes érzés. Az én családom háromnegyede már Bécsben él, mert a húgom is átjött a kisfiával. Már csak anyukám hiányzik, ő még kitart Budapesten, de őt is próbáljuk meggyőzni az itteni élet előnyeiről.
– Az édesapja szólalt fel először szakmai szervezet, a Magyar Tudományos Akadémia tagjai nevében „a civilizáció elemi követelményeivel és a tudomány általánosan elfogadott ténymegállapításaival szembemenő” tusványosi Orbán-beszéd ellen, amit akadémikus kollégái szinte egyemberként írtak alá.
D. D.: – Ezzel a rettenetes beszéddel jó érzésű ember csak egyfélét tehet, elutasítja a tartalmát, mert ilyen gondolatok nem születhetnek, ilyen mondatok nem hangozhatnak el a közbeszédben. Nagyon büszke vagyok az apukámra, hogy megírta azt a petíciót.
– Bécsben ennek volt visszhangja, vagy csak mi képzeljük, hogy mindenkit felháborít, ha Európa közepén ilyeneket mond egy ország vezetője?
D. D.: – Volt ellene egy kisebb tüntetés, mikor Orbán Viktor pont a rá következő héten jött Bécsbe, láttuk a fotókat, híradást róla. Bár ez lehet csalóka visszatükrözése is a történteknek, hiszen mindenki a saját ízlésének, világképének megfelelő közegben mozog Magyarországon és Bécsben, de még a virtuális térben is. Ezért néha teljesen más képet kap arról, hogy az emberek valójában mit is gondolnak különböző személyekről, dolgokról.
– Ez a találóan buborékeffektusnak elnevezett, saját világnézetet, véleményeket, egyívásúak társas kapcsolatrendszerét megerősítő szűrők hibája lehet.
D. D.: – Így van. Ha például annak alapján kellett volna megjósolni az országgyűlési választások eredményét, ami a buborékunkban keringett, magabiztosan hátradőlhettünk volna, mert abszolút úgy tűnt, hogy ez a rezsim még egyszer nem nyerhet, annyi volt már a rovásán, aztán tessék! Amikor Budapestre megyünk, azt látjuk-halljuk, hogy minden ismerősünk a végletekig elkeseredett, mert nem látszik, hová vezet ez a jogállamiság-mentes, autokratikus irányítás, és mikor, hogyan lehet ennek valaha vége. Mi mindenesetre maradunk, és igyekszünk jól élni a békés, boldog, bécsi életünket.
