A mi banánhéjunk egy fullánk volt. Történt, hogy szombaton kimentünk a Dunaszigetre, ott is a vizes játszótérre (Wasserspielplatz). Ez messze nem egy hagyományos játszótér, itt a víz körül forog minden, így ki lehet próbálni egy aprócska tavacskán, hogy milyen átkelni egy kötélen húzott komppal, mi fán terem a zsilip, hogyan hajt meg a víz egy kereket, ami alapján a vízimalom is működik, van egy kis vízesés, és még számtalan dolog, ami a vízzel kapcsolatos. Legalább olyan eredeti, mint amilyen a hatalmas Gulliver-park volt Valenciában (a fekvő hős volt az óriás, és mi, látogatók a lilliputiak), vagy a hatalmas kalózhajó a madridi lakásunk előtt. Mi jobban lelkesedtünk, mint Duska, akiben már megjelent a felnőttes távolságtartás, mintha már nem illene hozzá a túlzott rajongás. Persze ez nem akadályozta meg benne, hogy pár perc múlva már teljesen belakja az egészet, hol a gázlóknál, hol a homokos parton, hol a hídon bukkanjon fel. Szemmel is fárasztó volt követni. És ahogy ez lenni szokott Bécsben, pillanatok alatt talált magyar játszótársat.
Már indultunk volna haza, elkezdődött az örök alkudozás, hogy még egy perc, egy utolsó, a legeslegutolsó – miközben az egész nem is tetszett annyira, csak nem így születnek a kritikusok? –, amikor a kompon belelépett egy fullánkba. Nem derült ki, hogy milyen bogár része lehetett, csak az égető fájdalom volt ismerős. Már ott, a helyszínen megmutattuk az elsősegélyes bódéban szolgálatot teljesítő (igen, ilyen is volt a játszótér mellett) fiatal orvosnak. Megnézte, hümmögött, majd azt mondta, hogy ha másnap is piros lesz a csípés környéke és fájni fog, lüktetni, akkor menjünk be a kórházba. Így is történt.
Nyitok egy zárójelet. Tudni kell, hogy a nejem betegségben nem ismer pardont. Ez egyrészt az elővigyázatosságának köszönhető, másrészt a közepesen fejlett hipochondriájának. Bár igazából nem azt gondolja magáról, hogy folyton beteg, inkább csak azt, hogy egyes tünetek a legborzasztóbb kórságok előjelei. Egy hétköznapi csípésből is lehet amputáció, egy viszketésből is szívleállás. Képzelet kérdése az egész. Tegyük hozzá gyorsan, ennek is vannak előnyei. Például idejében észlelni lehet bármilyen betegséget, ami, tudjuk jól, a sikeres gyógyulás egyik, ha nem a legfontosabb előfeltétele. Az elmúlt években többször voltam orvosnál, mint korábban bármikor, egyrészt ennek, másrészt pedig az ötven éve zakatoló gépezet finom állagromlásának köszönhetően. És csak azért nem nevetek mindezen, mert tudom, hogy ha az apám csak egyszer elment volna orvoshoz a halála előtti évtizedben, akkor nem zúdult volna rá minden egyszerre az utolsó hónapokban a cukorbajtól a prosztatarákig. De ő (fog)orvos létére félt az orvosoktól, pontosabban attól, amit egy ilyen (szűrő)vizsgálat után mondhatnak neki. Addig félt, amíg már kénytelen volt megijedni. A sors iróniája, hogy végül az vitte el, amit a legnehezebb volt helyrehozni: az aorta megnagyobbodása. Az időzített bomba.
Vasárnap tehát bementünk az akkor már fél lábon ugráló Dusival a kórházba, ahol alaposan kikérdezték, hogy milyen tüske volt (fém, fa, üveg netán élő, szerves), körberajzolták a pirosodást, majd… gipszbe tették a lábát. Csak pislogtam. Nem akartam azzal a macsó szöveggel jönni, hogy mi gyerekkorunkban lábon kihordtuk az ilyet, és én már a Kárpát-medence összes bogarára ráléptem. Orvossal és rádióval ne vitatkozz, tartja a bölcs mondás, így némán követtük a protokollt. Az indoklás nagyon is észszerű: itt gyulladás van, ez pedig a láb mozgatásával csak terjed, ergo rögzíteni kell a lábat.
Dusi számára viszont kész buli volt, hogy törött csont nélkül alakíthatta a begipszelt lábú embert, ami számos előnnyel jár: hirtelen megugrik a törődés mértéke, senki nem mondja azt, amikor pohár vizet kér, hogy „tölts magadnak, fiam, elég nagy vagy már hozzá”, hanem mindent a lába elé hordanak, méghozzá szélsebesen. Akkor már az én fejemen is átfutott, hogy nekem sem jönne rosszul egy kis gipsz valahová, ötven felett valami mindig sajog. Arról nem is beszélve, hogy a hétfői iskolakezdésen is ő volt a sztár, már filcekkel várták, hogy eltüntessék a fehér felületet a lábán. Ez persze pünkösdi királyság: a gipsz két napra szól, utána kontroll, és újra lehet menni vízért a saját lábunkon.
Csakhogy kedden, amikor levették volna, negatív koronateszt híján nem is akartak foglalkozni velünk. Jöjjünk vissza pénteken. Ekkor már kezdett az arcunkra fagyni a derű. A lakáshoz ugyanis 133 lépcső vezet fel, plusz a lépcsőház. Amit, ugye, mankóstul (ezt is adták a gipsz mellé) nem könnyű abszolválni. A gyerek már harminc kiló, így az egész most olyan, mintha edzőtáborban lennénk, mintha a cipelés vébéjére készülnénk szívósan, hang nélkül. A nejem is kiveszi a maga részét, így aztán esténként kenegetünk bokát, térdet, és imádkozunk, hogy egy rossz lépés miatt a gyerek el ne törje valamelyik végtagját, mert most már elég bátran ficánkol a három lábán, ahogy ő mondja. Lassan arra gondolok, hogy a széttaposott bogár járt a legjobban. De bölcsen hallgatok, mert a végén tényleg kapok gipszet. A számra…
