Vakbélnapló 10.
„Búzaföldön, dűlőúton megy a lány, barna legény lépeget az oldalán.
Ahogy mennek-mendegélnek, ici-pici nyúl, búza között, az árnyékban félve meglapul.”
Magyar nóta
Nótaszóra ébredek. Mind az öt nap reggelén, míg idebent vagyok. Igaz, ez már nem az első feleszmélés, az jóval korábban történik, amikor beindul a kórházi rutin, lázat mérnek, ágyneműt cserélnek, kórlapra írnak fontos adatokat, hogy aztán gyorsan visszaszenderedhessen az, akinek felkelnie pirkadatkor nincs miért.
Nekem ez a negédes, másokat táncra vagy éneklésre serkentő dallam nem a kedvencem, noha része volt a gyerekkoromnak. Vasárnap délhez közeledve elképzelhetetlen volt, hogy a nagyszoba ajtaján ne szűrődjenek ki a „Jó ebédhez szól a nóta” című műsor foszlányai, aminek hallgatása nélkül úgy tűnik, szüleim nemigen tudták elképzelni a zöldségpucolást. Időnként, ha elfogyott otthon a hagyma, felszalajtottak nagyanyámékhoz, ők a falu közepén éltek, a hagymát nem boltban vették, így mindig volt náluk tartalék. Más ritmusban élték az életüket, délben ott már ebéd volt, úgyhogy szívesen ültem biciklire, és mentem hozzájuk, mert olyan aranyló húslevest, amit a dédanyám tudott főzni, máig nem tud senki. Itt ugyanaz a nótaszó egy régi rádióból recsegett elő, amihez gyerekként nem volt szabad hozzányúlnunk. Nem tekerhettük el a Kossuthról, amelynek vízállásjelentését nagyapám olyan átszellemült arccal hallgatta, mintha kis falunk elérhető közelségében bármilyen folyó kanyargott volna.
A magyar nóta valamilyen megnyugtató állandóságot jelentett akkor, noha ma azonnal átkapcsolom a tv-t, letekerem a rádiót, ha felbukkan ilyen. Ezt a mostani rádiót vagy magnót azonban nem tudom letekerni, a hang a szomszéd kórteremből szűrődik át. Reggel hét órakor előkúsznak az első dallamok, mintha az amott ágyban fekvő csak erre a pillanatra várt volna éberen. Vajon mikor érkezik el a nótára megfelelő idő? Milyen belátás vezérli azt, aki gombot nyom? Ha ő oda haza hajnalonta kell, és hatkor már úgy ül le a kávé mellé, hogy megetette a disznókat, kiengedte a tyúkokat, netán kaszált a kis földjén, megelőzve a perzselő napot, akkor a reggel hét óra szinte délelőttnek tűnik. Aki ilyen ritmusban él, annak a még ágyban lévők a léhaság megtestesítői, fitymálandó páriák, lusta disznók, akik biztosan nem tudnának megfelelő választ adni arra a közhelyes kérdésre, vajon mire nézik a napot? Nem érdemlik a csendet, a békén hagyást, hallgatniuk kell a magyar nótát, ha szeretik, ha nem. Ő maga otthon a tornácra is kipakolja a Sokol rádiót, elvégre a kapálás is jobban megy, ha közben azt hallja: „szőke kislány, jaj de régen kísérlek, ne izélj már, ülj le mellém ha kérlek…”. A helyszín valójában mindegy, a fertőtlenített kórtermek illatát ugyanúgy felkavarja a népies műdal. „De a kislány nem szól semmit, csak irul-pirul, két nagy fülét hegyezi az icipici nyúl…”