Múlt heti írásomban hosszan idéztem Hérodotosz kilenc könyvre osztott művéből, az ógörögül Hisztoriai (eredetileg: vizsgálódás, kutatás) címet viselő munkából, mely a görög-perzsa háborúk, pontosabban négy perzsa király történeteit beszéli el (A görög-perzsa háború. Osiris Kiadó, 1997). Már az ókorban széles körben ismert művének címéből származik a latin historia szó, Cicero nem véletlenül nevezte őt a „történelem atyjának”. Hogy mi késztette írásra, azt műve első mondataiban így indokolja: „(…) hogy az emberek között megesett dolgok az idők folyamán feledésbe ne merüljenek, s ne vesszen el nyomtalanul azoknak a nagy és csodálatra méltó cselekedeteknek az emléke, amelyeket részben a hellének, részben a barbárok vittek véghez, sem az, hogy milyen okok késztették őket a háborúra egymás ellen.”
A perzsa fennhatóság alatt álló kis-ázsiai görög poliszban, Halikarnasszoszban (i.e. 484 körül) született Hérodotosz a hagyomány szerint nemcsak Hellászt ismerte jól, de utazásokat tett Egyiptomba, Babilonba, sőt, eljutott a Fekete-tenger partvidékére is. Itt, a mai orosz–ukrán háború színterein, az Al-Dunától a Donig (és talán a Volgáig) terjedő területeken csatázott a szkíták ellen I. Dareiosz (Dárajavaus) perzsa király i. e. 513-ban. Pontosabban csatázott volna, mert a nomád szkíták a „felperzselt föld” taktikáját alkalmazták a hatalmas perzsa sereg ellen: amerre Dareiosz hada vonult, ott mindent felégettek, s nem bocsátkoztak harcba velük: „Nos, azt a fontos dolgot eszelték ki, hogy aki megtámadta az országukat, az többet nem tud elmenekülni, továbbá, hogy ha nem akarják, soha senki nem tudja megtalálni őket. Nem emeltek ugyanis városokat, sem erődítményeket, hanem mindig velük van a házuk. Valamennyien lovas íjászok, nem földművelésből, hanem állattenyésztésből élnek, lakni meg a kocsijukban laknak. Hogyne volnának hát legyőzhetetlenek és megközelíthetetlenek?” Dareiosz kifáradt és kiéhezett serege végül valódi harci küzdelmek nélkül kénytelen volt visszatérni a Fekete-tenger északi partvidékéről, a szkíták földjéről. Szerencsés megmenekülésük a perzsa sereg „flottáját” adó görög hajóhadnak köszönhető, akik az Isztrosz folyón, a Dunán hajóhidat építettek, amelyen a perzsák előbb átkeltek „Szküthiába”, majd visszatértek a trák földekre (a mai Bulgária területére).
Hérodotosz elbeszélésében a mesés elemek keverednek a tényekkel; egyszemű emberekről ír, meg griffekről, ugyanakkor pontos földrajzi leírását adja az akkor ismert Európának. Ő tesz először említést a kender növényről, illetve arról, hogy a szkíták miképpen élvezik a füstjét: „Olyan kender terem a földjükön, amely a lenhez hasonlít, csak éppen jóval vastagabb és magasabb, mert ebben a tekintetben túltesz rajta. Ez a növény vadon terem, de termesztik is. (…) A szküthák nemezsátor alatt átforrósítanak köveket, kendermagot szórnak rájuk, s ezek az odahintett magok pörkölődés közben annyi gőzt árasztanak, hogy bármelyik hellén gőzfürdőt felülmúlnák, a szküthák pedig, miközben élvezik a gőzt, kurjantanak.”