Ez évi nyaralásunk során eljutottunk Bad Ischlbe, Sissy, avagy férje, a néhai I. Ferenc József (közkeletűen: Ferencjóska) egyik városába.
Nem turistakalauzt írok, de még csak nem is történelmi életrajzot. Ezért csak annyit a városról, hogy innen származik az isler (Ischler) elnevezésű cukrászati termék, amely olyan távolságban észlelhető a honi islernek csúfolt izéktől, mint egykoron II. András királyunk Makó nevű vitéze Jeruzsálemtől. Néhány tényszerű adattól eltekintve teljesen szubjektív benyomásaimat írom le.
Felüdülés volán mögött
Az osztrák Alpok, köztük Tirol háromezresei között számos olyan magasan fekvő helység van, amelyeket kanyargós szerpentineken kapaszkodva lehet elérni. Például a téli-nyári népszerű üdülőhely Serfaushoz 11, Samnaun vámszabad-terület svájci exklávéhoz 7, míg a Kaunertali Gleccserhez 29 számozott hajtűkanyar vezet. Ez itt a dicsekvés helye: csaknem minden évben igyekszem ezeket a kacskaringókat legalább egyszer végigjárni kis Yarisommal.
Ezeken a több kilométeres, városi vagy síkvidéki vezetéshez hozzászokott autósok számára veszélyes utakon egyetlen sebességkorlátozó vagy veszélyes útszakaszra figyelmeztető táblát sem láttam (kivéve némely elágazásoknál vagy váratlan helyzeteknél). Kifejezetten felüdülés a magyarországi áttekinthetetlen és legtöbbször szükségtelen, nem egyszer ottfelejtett táblák erdeje után. A magyarázat szerintem egyszerű: az osztrák közlekedési kultúra része, hogy mindenki vigyáz önmaga, útitársai és autós társai életére. A megengedett legnagyobb sebesség a hajtűkanyarokban is 100 km/óra – na de, ki lenne olyan elmeháborodott (néhány vakmerő motorost kivéve), aki nem az útviszonyokhoz igazítaná a sebességét? Szabályszegők, renitensek ott is akadnak, de a túlnyomó többség kulturáltan vezet. Minden évben belefutok egy-két balesetbe – de nem a hajtűkanyaroknál.
A jogosítványom régebbi, mint a magyarországi autópályák. De amióta megépültek, félek lassú járművet előzni a baloldali sávban, mert honfitársaim igyekeznek rám tapadni, de legalábbis visszaszorítani. Boldog lehetek, ha csak rám dudálnak-villognak.
Ausztriában (és Svájcban, Görögországról nem is beszélve) tanultam meg azt, hogy mi a közlekedési kultúra. Ha egy ottani (vagyis a rothadó Nyugaton élő) autós látja, hogy az övénél jóval kisebb sebességgel (2,5 literes motor vs. 1,3 literes) igyekszem előzni, akkor udvariasan csökkenti a sebességét és előreenged. Amivel persze én sem élek vissza, és gyorsítok, majd előzés után visszamegyek a jobb sávba.
Mindenki nyer és mindenki örül; és főleg senki sem bosszankodik.
Ígérem, hagyom a közlekedést; csak egy apró élmény még, aminek valóságát bárki ellenőrizheti, aki a magyar M1-et odahagyva Hegyeshalomnál átgurul az A4-es osztrák autópályára. Az aszfalt minőségi különbségét zongorázni lehet. A meglepett pilóta az ausztriai fő- és mellékútvonalakon csaknem az örökkévalóság számára készült aszfaltcsíkoknak örömködhet.
Versengésre szövetkezve
Tirol egyik hegyoldalában egy hétig egy parasztcsaládnál laktunk. Ne tessenek szörnyülködni: a „paraszt” arrafelé nem szitokszó, hanem egy megbecsült és tiszteletre méltó foglalkozás. Aki már látott osztrák üdülőhelyi prospektust, az tudja, hogy a szállodák, panziók, apartmanok és privát szállások mellett kiemelt kategória a parasztházak üdülési ajánlata („Urlaub am Bauerhof”).
A mi szállásadónk egy idősebb, ám nagyon fürge és szellemileg is friss házaspár volt. A férfi gondozta dús tőgyű teheneiket, akiket este (!) kihajtott a hegyi legelőre, és reggel visszahajtott az istállóba. A kifüggesztett oklevél tanúsága szerint egy minősített biogazdasággal volt dolgunk. A még ottani viszonyok között is rendkívüli tisztaságú háziasszony foglalkozott az apartmanokkal, a vendégekkel, főzéssel, konyhakerttel, befőzéssel és a mérhetetlen mennyiségű muskátli napi legalább egyszeri meglocsolásával (esős napokon is). És persze besegített az unokák istápolásába. Ugyanis a fiuk – aki apjának segít a trágyázásban és a számos gép kezelésében – asszonyt hozott a házhoz, aki éppen harmadik, néhány hónapos gyerekük szoptatásával volt elfoglalva. Láthatóan mindnyájan jól megvannak egymással. A fiatal érettségizett párral angolul társaloghattunk; vita tárgya lehet, hogy négyünk közül melyikünk bírja jobban ezt a német és magyar szemszögből egyaránt idegen nyelvet.
Az Ausztriában nyaraló-telelő magyarok egy nálunk ismeretlen formációval találkozhatnak: a közigazgatási határokon és kereteken túllépő társulásokkal, szövetkezésekkel.
Talán legjellegzetesebb formációja a magyarok körében is kedvelt Salzkammergut „régiója”, amelybe például az említett Bad Ischl vagy a teljesen egyedi Hallstatt, a náciknak iratok elrejtésére szolgált Toplitz-tó, az Attersee, a nálunk is népszerű Gustav Klimt egykori lakhelye, a világhírű gmundeni kerámia-manufaktúra és még számos tó, hegy, természeti és tárgyi látnivaló tartozik. Ezeken Felső-Ausztria, Salzburg és Stájerország osztozik. Az egyes tartományok, valamint a kisebb egységek (körzetek) összefogása, közös fellépése a turisták érdekében és javára megsokszorozza az összeadott anyagi és szellemi erőfeszítéseket. A turistacsalogató prospektusok, a tartományhoz tartozástól független kedvezmények, no meg a helyi adóbevételek közös befektetése évről évre komfortosabbá, élhetőbbé, vagyis vonzóbbá teszi ezt a vidéket.
De említhetném az Inn felső völgye fölé 500 méterrel magasodó platókat, ahol Serfaus, Fiss és Ladis egymástól távoli, ám mégis egységbe forrt üdülőközpontok fekszenek. (Serfausban utazhatunk – nyáron ingyen – a világ talán egyetlen falusi metróján.) Hasonló tapasztalatokat szerezhetünk Zillertal avagy Kaunertal (a tiroli Alpok völgyei) kooperációjáról is. Versengés a vendégekért – összefogással.
Amiben már előztünk
Van azért egy terület, ahol már régen utolértük, sőt lehagytuk Ausztriát. Ez az áfa, amelyet ott többletérték-adónak neveznek (Mehrwertsteuer: MWST). Mármost a mi rekordnagyságú 27 százalékunkkal túlszárnyaljuk a 20 százalékos alapáfájukat. De nehogy azt higgyük, hogy e két szám összehasonlítható. A mi adónk ugyanis szinte mindenre kiterjed, néhány kiemelt alapélelmiszer áfája kedvezményes csak. Ausztriában viszont az általunk felkeresett szupermarket nyugtája szerint az alapkulcs csak a szeszes italokat és a non-food termékeket terheli. A zöldség, gyümölcs, kenyér, vaj, sajt, hús, felvágott mind-mind 10 százalékkal adózik. Az éttermekben minden étel kedvezményes, csak az italokon van alapáfa.
Rövid időre a szomszédos Svájcba is átrándultunk. Nahát, áfa tekintetében ők aztán mérsékeltek rendesen: az alapkulcs 7,7 százalék a szeszes italokra, amíg az egyéb élelmiszerekre 2,5 százalékos áfát tesznek. Ennyit a Nyugat hanyatlásáról. (Jut eszembe az a fél évszázados találós kérdés: „Hol áll a nyugati rothadó kapitalizmus?” „A szakadék szélén.” „És hol vagyunk mi?” „Egy lépéssel előtte.”)
Magyarok hegyen-völgyön
Na és akkor a magyarok. Az elmúlt évtizedben egyre több magyar munkavállalóval találkoztunk (koronavírus előtti) ausztriai kalandozásaink során. A pandémia benyomásaink szerint megritkította itteni honfitársaink körét. Személyes beszélgetéseink alapján három tipikus csoportot tudtunk megkülönböztetni. Az egyikbe azok tartoznak, akik végleg letelepedtek, és nincs szándékukban hazajönni. A másikba azok, akik a téli vagy nyári turistaszezonra szerződtek. A harmadikba pedig azok, akik valamilyen módon a fekete vagy szürke zónát gyarapítják. Az osztrák munkaadók lelke sem makulátlan – pláne ha éppen magyarok. Ők úgy gyakorolják az adóelkerülést, hogy bejelentés, állandó lakás nélkül foglalkoztatják az erre vállalkozókat. A koronavírus és a lezárások elsősorban őket sújtották, mert érthetően elsőként tőlük szabadultak meg a tulajok; és persze semmilyen állami támogatásra sem számíthattak. A második csoport tagjai sem jártak jól a Coviddal, de ők legalább vissza tudnak szivárogni.
Legérdekesebbek számomra az első csoport tagjai. B. B-vel Tirol legnyugatibb völgyének egyik népszerű éttermében találkoztunk. Itthon pedagógus volt; ott pincér. Férje egy pékség áruit szállítja ki. Két gyermekük kisiskolás. Anyjuk lelkesen mesél arról, milyen ragyogó az osztrák (közönséges körzeti) közoktatás: ő csak meg tudja ítélni. A jövőjüket ott látja biztosítottnak.
G. G. egy felkapott turistaközpont ajándék- és sportboltjában dolgozik. Alkalmazottként egyedül viszi az üzletet; rakodik, kiszolgál, kezeli a pénztárt. Szállodai takarítóként kezdte, majd évről évre előre lépett. Tisztességesen megtanult németül; azóta eredményesen ki tud állni az érdekeiért. Élettársa szakácsa, és német. Még nem tudja, merre visz az útjuk, de kizárt, hogy hazajöjjenek.
K. K. egy tartományi fővárosban teremtett egzisztenciát feleségével – munkát és lakást is beleértve. Összeszedtek annyi pénzt, hogy a turistaközpontban házat tudtak vásárolni. A fővárosban dolgozik, de hetenként egyszer abba az étterembe jön kisegíteni, ahol találkoztunk. Neki nehezebb volt az átlagnál, mert a turizmus összeomlása idején a helyi önkormányzattól „csak” alig több támogatást kapott, mint amennyi a házuk rezsijét fedezte.
M. M. a legtávolabbi tartományban, Voralbergben él. Libegő visz föl a magaslatra, ahol körsétákat lehet tenni. A felső állomás melletti étterembe egy sörre ültünk be. Emberünk örömmel üdvözölt, amikor meglátta magyar bankkártyánkat. Családjával a völgyben lakik. A karantén idején az étterem, amint a többi is, bezárt, egy nyári és egy téli szezon kimaradt. S hogy miképpen vészelte át a zárlatot? „Egész télen – munka híján – síeltem naphosszat” – mondta. „Na de miből élt?” – kérdeztük. „Változatlanul kaptam a fizetésemet” – volt a válasz. Nem hálózatról, hanem féltucatnyi alkalmazottat foglalkoztató kis étteremről beszélünk.
Távolodó féklámpák
A Világbank adatai szerint Ausztria egy főre jutó bruttó hazai terméke (GDP) 2010-ben 46 904 dollár volt; Magyarországé 13 223 dollár. Alig több, mint a harmada. Akinek így jobban tetszik: az osztrák GDP a magyarénak csaknem háromszorosa – ők majdnem háromszor olyan gazdagok, mint mi. 2021-re az osztrák GDP 53 268 dollárra, a magyar pedig 18 773 dollárra növekedett. Tapodtat sem közeledtünk tehát, sőt: jóval szerényebb bővülést produkáltunk.
Ekképp a Kozmosz együttes, Pál Zsomborék Okosak földje című klasszikusának címzettjét megváltoztatva azzal zárhatjuk sorainkat, hogy Ausztria, „várd meg a magyart, rögtön odaérünk, csak még vesszük a kanyart.”
Rudas János (1935, Budapest) pszichológus, szociológus, szervezetfejlesztő tréner. A hazai önismereti, személyiség- és készségfejlesztő, valamint tréningcsoportok vezetésének kiemelkedő képviselője. Delfi örökösei című könyve nyolc kiadást ért meg 1990 óta.
