Kicsit szomorkás, szürke szeptemberi reggellel ért véget a héten a nyári szünidő. Szülők könnyes szemmel búcsúztak a gyerekektől az iskolakapuban, hogy amikor már senki se látja, a levegőbe bokszoljanak és képzeletbeli pezsgőt bontsanak, sikerült, túléltük, jöhet végre a szokatlanul nagy csend és a felnőttek ideje. Amiért elsőként a pedagógusoknak lehetünk hálásak, mostantól ők veszik át a napi rutin egyben tartásának zsonglőri feladatait, az élethez fontos összes tudás átadásának felelősségével.
Még akkor is ezt teszik, mikor bemennek dolgozni, de nem veszik fel a munkát – például a budaörsi Illyés Gyula Gimnáziumban (vivát, Alma Materem), a budapesti Kölcsey Ferenc Gimnáziumban, és a miskolci Herman Ottó Gimnáziumban –, noha az iskolakezdésre „rendzavarással” készülő pedagógusokat már előre megfenyegette Maruzsa Zoltán közoktatási államtitkár. A sötét oldalra átslisszolt, hajdan történelem-német szakos padaván azt írta a PDSZ-nek: „a polgári engedetlenség, mint a hatályos jogban ismeretlen tiltakozási eszköz alkalmazása felveti a kérdést, milyen erkölcsi alapokon állnak és tanítanak azok a pedagógusok, akik önmaguk sem tartják be a rájuk vonatkozó jogszabályokat.” Nem értem, Safranek, most akkor van ilyen szabály, vagy mégsincs, csak valamit be kell tartani? Pedig a szabályokat már azért is érdemes ismerni, hogy megszeghesse őket az ember, és ezt most Agatha Christie-től Elon Muskon át Nicholas Cage-ig bárkitől idézhettem volna. Ők is mind lázadtak a maguk módján, de időnként valakik óhatatlanul megkérdőjelezik a status quo-t, felforgatják a rendet, így kezdődik minden fejlődés és ha ügyesen tanulunk, jobb irányba haladhatunk tovább.
Ámde a pedagógusrendészeti tótumfaktum-titkár szerint „az írott normák figyelmen kívül hagyása jó eséllyel arra ösztönzi a kialakult értékrenddel még nem rendelkező diákokat, hogy a jövőben mérlegelés tárgyává tegyék, milyen iskolai előírásokat kell betartaniuk és milyeneket nem”. Jól is teszik a diákok, ha mérlegelnek. A leghálásabb azért vagyok egykori tanáraimnak, hogy arra neveltek, semmit sem szabad úgy olvasni, mint a Bibliát. Még a Bibliát sem. Egészséges kételyek és belső normakontroll nélkül. Mint ahogy „Brüsszel nem adja oda a tanárok fizetésemelését”
Zoltán ígéretét se vegyük készpénznek, hogy a tisztességes bérezéstől megfosztott, sztrájkjogukból kisemmizett pedagógusok már szabad szemmel alig látható ellenállása miatt fognak a jövőben kiskorú bűnözőkkel megtelni a börtönök.
A gyerekeink épp azt tanulják meg most a számukra mintát adó pedagógusoktól, hogy akkor is ki kell állniuk magukért, mikor a hatalom csinovnyikjai (Tolsztoj, Gogol és Csehov tragikomikus figurái után szabadon) félelmükben jogi és erkölcsi kőtáblákat suhogtatva feléjük a meghunyászkodásukat próbálják elérni. Miközben annyi társadalmi szolidaritás nincs mellettük (sem), hogy a magyar iskolarendszerű nevelésben résztvevő 1,8 millió gyereknek akárcsak az egyik szülője egyszer együtt odacsapjon a közoktatás Horger Antaljának asztalára, hogy elég a kutyakomédiából.
És mit is mondhatnánk egy történelemtanárnak, ha nincsenek meg a fejében a nők szavazati jogáért harcoló, magukat az angol parlament kerítéshez láncoló szüfrazsettek, Mahatma Gandhi négyszáz kilométeren át tartó sómenete az Arab-tengerig, vagy a bátor afroamerikai tinédzserek, elsők közt Claudette Colvin és Rosa Parks, akik nem adták át parancsra a helyüket a buszon a fehér nőknek. Ha egykor ezeket tanulta is, talán már elfelejtette, milyen felszabadító érzés az ellenállás, az értelem lázadása a bornírt hülyeséggekkel és a hamis papok szem- és fülkápráztató szólamaival szemben.
Talán még maga Ferenc pápa is, aki állítólag bölcs ember, élt a gyanúperrel, ezért volt „meglepett”, mikor Novák Katalin vatikáni látogatásán előadta neki a magyar családpolitika csudálatos sikereit, hogy nálunk megduplázódott a házasságkötések és felére csökkent az abortuszok száma. Negyven percen keresztül beszélgettek, spanyol nyelven, erről egy videó is kikerült, hanggal. „Eszte trabaho esz ööö muj importante ööö” – habogott a pontifexnek a magyar köztársasági flamencótáncosnő, mint mexikói bejárónő az első amerikai állásinterjún.
Bár értékelendő a kalandvágya, hogy „az utolsó pillanatban úgy döntött, segítség nélkül is boldogul”, a helyében elfogadtam volna a tolmácsot, legalább bármit rá lehet kenni.
Én is oltári zavarba jöttem volna, ha a szentatyával kell elcsevegnem a magyar bébibummról, persze szeplőtelenül. Amiről meg tudjuk, hogy a házasodáshoz kötött családtámogatás, meg a nehezített hozzáférés a fogamzásgátláshoz és a terhességmegszakításhoz együtt hozták össze, még mielőtt veszélyesen emelkedni kezdett volna a diplomás nők száma – vö. már nem csak az inflációt pszichológiai okokkal magyarázó KSH, de az Állami Számvevőszék is kezd Chemtrail-rajongói klubra hasonlítani –, de fátylat rá (erre is).
Legalább új, bár fakultatív tantárgy lesz az egyetemeken a biztonságos esés, ami fölöttébb hasznos tudomány. A héten nekem is szükségem lett volna rá, mikor eltaknyoltam a lábbal hajtós rollerral, de annyi kátyú és megvetemedett Viacolor van ebben az országban, életveszély taccstréning nélkül az utcára merészkedni is. Dr. Tóth László, a biztonságos esés munkacsoport elnöke kifejtette: ahogy minden magyar gyermeknek joga van megtanulni úszni, ahhoz is joga van, hogy megtanuljon biztonságosan esni. Még önvédelmet is tanulhatnak az egyetemisták, akik „így kevésbé lesznek kitéve a sérüléseknek, ugyanakkor a lelkük is acélosabbá válik”. Szép és fontos felkészítés az életre a testi-lelki ellenállóképességre nevelés, ebben most nincs semmi irónia. Még a társadalmi rezílienciánkat kellene közösen fejlesztenünk, például rendszeres együttérzéssel a tanárok és utána sorban más hátrányos helyzetű csoportok iránt, tolerancialeckékkel idősebbeknek, haladóknak és polgármestereknek (akik melegpropagandát kiáltanak egy színes falfestmény láttán, vagy győri kukázókról úgy osztanak meg képet, hogy „Mi mindent bedobálnak a szelektív hulladékgyűjtőbe!?!”). Ha ezeken túl vagyunk, jöhet az egy csónakban elevező kör a megosztó és viszályszító közéleti szereplőknek, aztán majd szép lassan összeérünk, s föltámadunk, mint a tenger.
