Újra Bécs. A hűvös – és most nem a távolságtartásra, hanem a hőmérsékletre gondolok – és zöld Bécs. Nem tudom, hogyan csinálják, de itt a parkok megmaradtak parkoknak és nem kiszáradt, szalmasárga antioázisok. Persze az időjárás is jóval kegyesebb volt a bécsiekhez, mint hozzánk. Kíváncsiságból összevetettem a nyár két hónapját, és kiderült, hogy júliusban mindössze öt napon át volt 30 fok felett az átlaghőmérséklet, míg Szekszárdon, ahol csöndben párologtunk a saját levünkben, tizenkettőn. Itt a legmagasabb hőmérséklet 34 fok volt egyetlen napon, míg amott 37 szintén egyetlen napon.
A 34-től persze itt is ugyanúgy kétségbeestek, mint mi a 40-nek érzett 37-től, cikkek sora jelent meg a Standardban, és egyre komolyabb téma a városok hűtése. Ami amúgy nem nagy kunszt: minél több zöldfelület, és fák, fák, fák. Amelyeket nem vágnak ki az első adandó alkalommal. Az alattunk lévő főutcában épp a biciklisávot készítették el, de egyúttal új burkolatot kapott az egész járda meg a fél úttest. De még mielőtt nekifogtak volna bárminek is, a fákat kétméteres palánknégyzettel fogták körbe, hogy még véletlenül se sértsék meg se a törzset, se a gyökereket a munkagépek. Arra is ügyelnek, hogy nagyobb terület maradjon a törzsük körül, hogy az autók parkolásakor ne érje veszélyes terhelés a gyökereket.
Az augusztus még elkeserítőbb az összevetésben: Bécs megint csak öt 30 feletti napjával áll szemben Szekszárd tizenöt (!) napja, ebből egy hét egyhuzamban, majd megint egy ötnapos hőhullám. (Budapest is nagyjából ezt a mintát követte.) Nem csoda, hogy úgy éreztük, egyszerűen nem kapunk levegőt. Itt szinte tapintani lehet az oxigént, a nyaralás után megérkezve így az volt az érzésünk, hogy most kezdtünk igazából pihenni. Ami addig történt, csupán túlélés volt.
Bécs hosszú távú tervei között szerepel, hogy a napelemes rendszerekkel nyert energiát az ötszörösére emeljék 2025-ig, miközben 25 ezer új fát ültetnek, a fosszilis tüzelőanyagokat pedig fokozatos kivonják 2040-ig.
Nyáron kifejezetten ügyeltek arra, hogy azok is hűsölhessenek, akik nem engedhetik meg maguknak a légkondit. Felmerült, hogy az ilyenkor üresen álló iskolákat használják erre a célra, vagy – mint ahogy már bevált – a bevásárlóközpontokat. És ami a szívemnek a legmelengetőbb: fontos, hogy ezekben a helyiségekben infrastruktúra is legyen, például olvasósarok. Jövőre árnyékos szabadtéri munkahelyeket alakítanak ki a hőség idején, és mindent elkövetnek – erre ötletpályázatot is kiírtak Raus aus dem Asphalt címmel, amire ötszáz pályázat érkezett, ma pedig már a megvalósításnál tartanak –, hogy minél kevesebb teret adjanak az aszfaltnak a zölddel szemben. Az új jelszó tehát a zöldítés, ám ez messze nem olyan alibi-zöld, mint a Néprajzi Múzeum teteje, amely tetszetős ugyan, de messze nem képes ellenállni a forróságnak.
Mi tagadás, büszke vagyok a bécsi szemléletre. Főként, hogy azóta még szorosabbra fontuk a köztünk lévő viszonyt, hiszen megkaptuk a hivatalos letelepedési engedélyt. A hivatalban kissé tamáskodva nézték, hogy egyelőre csak magyarországi jövedelmeink vannak, amelyekből jó nagy falatokat harap ki az euró csöndben elszálló árfolyama, de végül minden a helyére került. Az ügyintéző olyan barátságos volt – adott pillanatban a Queen dalából idézett vigyorogva, amikor elkérte az összes magunkkal hozott iratot: I want it all and I want it now –, hogy az egész teljesen valószerűtlennek tűnt. A nejem kint a parkban, ahol a nagy megkönnyebbüléstől leroskadtunk egy padra, meghatottan simogatta a hatalmas egyfejű sast a papíroson. Meg tudtam érteni, neki ez az első országváltása. Én hasonlóan párás szemekkel simogattam anno a magyar személyimet a majd egyéves visszahonosítási folyamat legvégén, így most már rutinosan tanulmányoztam az újabb lakhely okmányait. Akkor úgy éreztem, hogy a magyar mivoltom kapott végre kétségbevonhatatlan bizonyítékot (nem mintha olyan nagyon szükségem lett volna rá, de mégis), most viszont az európaiságomra ütöttek szimbolikus pecsétet. Mert nem tagadom, jóval közelebb érzem magamhoz a kontinens szellemiségét itt, mint Magyarországon, a pávatánc őshazájában. Azt az éltető szellemiséget, amelyet semmilyen brüsszelezés nem képes tönkretenni, és amelyet Márai és még sokan mások kerestek oly szenvedélyesen és éltek meg Európa megannyi városában. Hol menekülve, hol önként távolodva. Ilyen értelemben én magam is a nyomukban járok: nem így terveztem, ahogy többnyire ők sem, de pillanatig sem bántam meg.
Hozzá kell tenni, én jóval szerencsésebb vagyok – most még –, mint Márai, aki szintén egy rendszer, a szovjetizálás és a kommunizmus elől menekült. Én még vissza tudok járni a fülledt, olykor levegőtlen, de még mindig éltető hazába. Nem szakadtam, s ha rajtam múlik, nem szakadok el végleg attól a közegtől, amely számomra a valódi Magyarország. De valami közeleg, s egyre nyilvánvalóbb, hogy Pest és körülötte a kizsigerelt ország – leginkább a saját hibáink miatt – egyre védtelenebb, egyre kiszolgáltatottabb. Egyre forróbb a talpalatnyi föld.
