„Bárki megértheti, mennyire dicséretes, ha a fejedelem megtartja adott szavát, őszinteséggel és nem ravaszsággal. Napjainkban mégis azt tapasztaljuk, hogy a szószegő uralkodók vittek véghez nagy dolgokat, kik az emberek eszén kifogtak; ezek végül is többre vitték, mint akik igazul cselekedtek. Tudnunk kell tehát, kétféle módszer van a küzdelemben: az egyik a törvényekkel, a másik erőszakkal. Az emberi tulajdonság az egyik, állati sajátság a másik. Mivel azonban az egyikkel némelykor nem boldogulsz, a másikhoz kell folyamodnod. Ezért a fejedelemnek tudnia kell használnia a benne rejlő embert és állatot. (…) S mert a fejedelemnek jól kell használnia az állati természetét, a rókát és az oroszlánt kell követnie; az oroszlán tehetetlen a hurokkal szemben, a róka a farkasok elől nem tud menekülni. Ezért hurkot ismerő rókának kell lennie, és farkast rémisztő oroszlánnak. Aki egyedül az oroszlán természetét utánozza, semmire sem megy vele. A bölcs uralkodó tehát ne legyen szótartó, ha ez a magatartás a kárára válik, s ha az okok, melyek miatt ígéretet tett, megszűntek. (…) kegyesnek, hűségesnek, emberségesnek, őszintének, vallásosnak nemcsak látszani, hanem annak is kell lennie. Ugyanakkor lélekben mindig fel kell készülnie az ellenkezőjére, hogy ha a szükség úgy kívánja, aszerint tudjon cselekedni. (…) Vigyáznia kell tehát a fejedelemnek, hogy soha mást ki ne ejtsen a száján, csak olyan dolgokat, melyek magukba foglalják a fenti öt jó tulajdonságot, s amikor mások látják vagy hallják, legyen csupa könyörületesség, csupa becsületesség, csupa feddhetetlenség, csupa emberség, csupa vallásosság. És semmi sincs, ami ennél az utolsó tulajdonság látszatánál fontosabb lenne; az emberek pedig inkább hisznek a szemüknek, mint tapasztalásuknak, mert látni mindenki képes, de kevesen tudnak tapasztalatot szerezni.”
„Aki tehát szükségesnek ítéli, hogy saját birodalmán belül ellenségei ellen biztosítsa magát, barátokat szerezzen, erőszakkal vagy ármánnyal győzzön, hogy népei szeressék és féljék, katonái kövessék és tiszteljék, hogy kiirtsa, akik ártalmára lehetnek vagy kell lenniük, hogy minden lehető módon megújítsa a régi rendet, szigorú és hálás legyen, nagylelkű és bőkezű, hogy a hűtlen hadsereget elpusztítsa, újat létesítsen, királyok és hercegek barátságát megtartsa úgy, hogy javát keressék, és csak módjával sértegessék.”
„Szicíliai Agathoklész nemcsak hogy magánemberből, de alacsony, megvetett sorból lett Szürakuszai királyává. Ő, egy fazekas fia, egész életében bűnt bűnre halmozott, gyalázatosságait mégis olyan lelkierő és testi kiválóság palástolta, hogy a hadseregbe lépve közlegényből Szürakuszai praetora lett. Amint azt az állást elfoglalta, elhatározta, hogy fejedelem lesz, és kegyetlenséggel és másokra való tekintet nélkül megtartja azt, amit közös elhatározásból neki átengedtek, s ezt a tervét közölte a karthágói Hamilcarral, aki hadseregével Szicíliában tartózkodott; egyik reggel összehívta a Szürakuszai népét és a senatust, mintha a köztársaságot érintő dolgokat akarna tárgyalni, s előre megbeszélt jelre katonáival megölette a senatorokat s a nép leggazdagabbjait. Ezek már nem lévén útjában, elfoglalta és meg is tartotta a város uralmát a polgárok ellenkezése nélkül.”
„Az egyeduralom szülője vagy a nép, vagy az előkelők, aszerint, hogy egyik vagy másik félnek nyílik alkalma rá; mert ha az előkelők látják, hogy a népnek ellenállni nem tudnak, akkor egy közülük valót tüntetnek ki kegyükkel, s megteszik uralkodónak, hogy az árnyékában étvágyukat csillapíthassák. Viszont a nép, ha az előkelőknek ellenállni nem tud, egyvalakire halmozza kegyét, hogy hatalma alatt menedéket keressen.”
„Mert úgy szokott történni, hogy az olyan embernek, aki mindenkihez jó akart lenni, gonoszok okozzák a vesztét. Ezért szükséges, hogy a fejedelem hatalmának megóvása érdekében megtanuljon rossznak lenni, és ezt a szükségnek megfelelően gyakorolja.”
„Ezért a fejedelemnek nem kell félnie attól, hogy fösvény hírébe került, különben alattvalóit kell megrabolnia, másként védelmét biztosítani nem tudja, vagy harácsolásra kényszerül, hogy ne váljék szegénnyé és megvetetté; vagyis a fösvénység azon bűnök egyike, amelyek uralmon tartják.”
„Inkább támadnak az emberek olyan valaki ellen, aki megszerettette magát velük, mint akitől félnek; mert a szeretetet a hála köteléke tartja fenn. Mivel azonban az emberek nyomorultak, valahányszor önnön hasznuk így kívánja, elszakad a kötelék; ám a félelmet a büntetéstől való rettegés tartja fenn, és soha nem hagy el téged. A fejedelemnek mindazonáltal vigyázni kell: csak annyira féljék, hogy a szeretet hiánya gyűlöletnek ne legyen okozója, mert nagyon megfér együtt, hogy félnek tőle, de mégsem gyűlölik. (…) Hanem mikor az uralkodó a hadak élén áll, katonák sokaságát vezérli, éppenséggel nem kell törődnie a kegyetlenség hírével, mert enélkül még soha hadsereget együtt nem tartottak, haditettek végre nem hajtottak.”
„Megmondottam azt is, hogy legelsősorban akkor gyűlölik, ha megrabolja és erővel elveszi alattvalói vagyonát és asszonyait; ettől tartózkodnia kell, és ha az emberek vagyonán és becsületén kár nem esik, elégedetten élnek, s csak kevesek törekvését kell megfékezni, ennek pedig sokféleképpen és könnyen gátat vethet. Megvetés pedig akkor sújtja, ha állhatatlan, meggondolatlan, gyönge akaratú, gyáva és határozatlan: mindettől az uralkodó féljen, mint a sziklazátonyoktól; s azon legyen, hogy cselekedeteiben lelki nagyságot, merészséget, erélyt tapasztaljanak.”
„Itt nem hagyhatom megjegyzés nélkül, hogy a fejedelemnek vigyáznia kell, nehogy más, nála erősebb hatalommal szövetkezzék, hacsak szükségből nem, ahogyan előbb mondottuk; mert ha az a hatalom győz, nem kerülheti el az alávetettséget, s a fejedelemnek óvakodnia kell attól, hogy mások kénye-kedvétől függjön. (…) Mert háromféle az emberi felfogás: az egyik magától képes felismerni a dolgokat, a másik azt fogja fel, amit a többek felismertek, a harmadik se maga, se mások által nem képes felismerni.”
„Azt mondom tehát, hogy ez országok, amelyeket leigázásuk után a hódító korábbi birtokához csatolt, vagy ugyanegy országhoz tartoznak és egy nyelvet beszélnek, vagy nem. Ha egyazon országhoz tartoznak, nagyobb lehetőség nyílik megtartásukra, hacsak szabad élethez nincsenek szokva; biztos leigázásukhoz elég, ha a fejedelem az őket addig hatalmában tartó uralkodó egész családját megsemmisíti, mert egyébiránt régi állapotukban maradván, szokásaikban nem háboríttatva nyugodtan élnek…”
***
Tucatnyi idézet egy 1513-ban született és azóta több mint elhíresült, de többnyire felszínesen idézett, mint valóban ismert műből, A fejedelemből. A Mediciek által kegyvesztett és a mégis a Medicieknek írott művével Niccolò Machiavelli beírta magát a történelembe. Örök időkre. A Mediciek egészen sosem rehabilitálták a köztársaságpárti, a fordulat után pedig kegyeiket kereső szerzőt, még ha rá is bízták a városállam történetének megírását. Alig tizenöt kilométerre szeretett városától, Firenzétől, mégis száműzetésben írta meg néhány hónap alatt művét. Machiavelli az ottani és akkori rendszerváltás áldozata lett. Az addig köztársasági és franciabarát politikát folytató, virágzó városállam vezető kormánytisztviselője volt, ám Firenze vezetése elbukott a spanyolokkal összefogó Pápasággal szemben, így aztán a Medici család került hatalomra szeretett városában.
Machiavelli nem csupán kiemelkedő műveltségű és átlagon felüli intelligenciájú volt, de több mint egy évtizeden át a firenzei Tízek Tanácsa titkáraként (bizalmi és kulcspozíció!) belülről látta és formálta a politika boszorkánykonyhájában azt, amiről addig is sokan írtak, de ilyen összeszedettséggel és kíméletlen nyíltsággal még soha senki. Azt foglalta össze: mi a hatalomtechnika, ehhez adott tűpontosan kegyetlen és célravezető hasznos tanácsokat, útmutatót – immár az új uraknak. Miközben, kétségtelen, célként Itália egysége is a szeme előtt lebegett, ez azonban – remekmű ide vagy oda – még sok száz évig nem valósult meg.
Az 509 évvel ezelőtt született mű legfőbb ismérve a kendőzetlen őszinteség, a szöveg elevensége és a tartalom aktualitása. Fél évezred telt el azóta és tartalma ma megfontolandóbb és ismerősebb, mint A fejedelem születésekor – pedig az már akkor is kurrens volt. Miről szólnak az uralkodónak szánt „jótanácsok”? Főként arról, hogy a hatalom megszerzése, megtartása és minél hosszabb ideig való fenntartása, valamint az erkölcs, a morális viselkedés és a méltányosság teljességgel kizárja egymást. A széplelkeknek ez alighanem illúzióromboló, éppen ezért tabudöntögető műről is beszélünk. Aki az erkölcsöt, az igazmondást tartja szem előtt, vagy meg sem szerezheti a hatalmat, vagy ha mégis megszerzi, gyorsan elveszíti azt, sőt még a nyakát is szeghetik. Megtéveszteni, elárulni, becsapni, hátba szúrni, hűséget tettetni, de közben az ellenkezőjére készülni. Kiirtani, megsemmisíteni, elűzni, s közben a népnek és a főuraknak a szépet és a jót mutatni. Ha nagyon leegyszerűsítve is, címszavakba szedve, de talán így összegezhetőek több mint fél évezred távolából a hatalomtechnikai útravalók. Machiavelli művét felszínesen, a mű valós ismerete nélkül, egy mondatot kiragadva szoktak idézni, mely így hangzik: „A cél szentesíti az eszközt.” Ez a mondat azonban A fejedelemben nem szerepel. Az viszont igaz, hogy a 26 fejezetből álló vékony kis kötet esszenciája ez.
Harmadjára, de most ceruzával a kezemben és a toszkán dombok lágy ölelésében olvastam újra Niccolò Machiavelli művét. Elsőre még történelemszigorlatra készültem Szegeden, aztán sok évvel ezelőtt, de már a NER-világban vettem elő, az elmúlt hónapokban pedig izgatott, hogy roppant aktuális mondandóról van szó, de nincs éles és eleven szövegemlékem a műről. Harmadszorra olvasva – közben jegyzetelve, aláhúzva, kiemelve – még jobban mellbe vágott a szöveg. Alig néhány kilométerre attól a helytől olvastam azt, amit félezer évvel ezelőtt itt írt a városállam volt vezető tisztségviselője, egyben író, történész, reneszánsz ember, aki szerény gazdaságot is vezetett. Keserű felismerés, hogy Machiavelli leírásaiban olykor ezer-ezerötszáz évet megy vissza az időben, mégis ötszáz évvel ezelőtt írt műve a mának szól és a XXI. század emberének és emberére kiált, nagy erővel. Vlagyivosztoktól Los Angelesig, Fokvárostól Oslóig. Kijózanítóan, keserűen, célratörően, minden köntörfalazás nélkül.
A mű minden személlyel, történettel és valóssággal való egyezése, hasonlatossága aligha a véletlen műve – hanem maga a Valóság. Lehet-e ennél több és mélyrehatóbb tanulság…?
