Miután Le Chevalier C. Auguste Dupin megalapozta a detektívtörténet műfaját, odahagyta Edgar Allan Poe-t és a tizenkilencedik századot, hogy a huszonegyedikben éledjen újjá, immár Monsieur le Commissaire-ként, a keresztnevét pedig Georges-ra cserélte. Ám a nyomozással nem tudott felhagyni, ezért a párizsi rendőrség felügyelőjeként tovább hajszolta a bűnelkövetőket. Oly annyira, hogy a Jean-Luc Bannalec szerzői álnév alatt író német Jörg Bong immár tucatnyi krimit jegyez a főszereplésével, s mindkettőjük (-hármójuk) eredményességét és népszerűségét jelzi, hogy német filmsorozat is készült a detektívtevékenységéről. Amit a világvégi Bretagne még világvégibb déli, Finistère tartományában végez, mivel öntörvényű magatartása és nem túl szívélyes viszonya a feljebbvalóival utóbbiakat arra ösztönözte, hogy a fővárosból egy eldugott kisvárosba száműzzék némi jó modort tanulni.
A Concarneau-ba, az óceánparti „kék városba” helyezett felügyelő mintha csak egy idegen bolygóra került volna, vagy legalábbis egy Astérix-képregénybe: a kelta hagyományaira büszke – a francia annexió csak ötszáz éve történt, piha! – régió lakossága „nemzet a nemzetben”, sajátos nyelvvel, gasztronómiával (a közönségsikert aratott Dupin kedvenc ételeinek receptjei meg is jelentek szakácskönyv formájában!), elképzelésekkel, nagy-nagy öntudattal – e helyütt a felügyelő jövőbeli unokái is csak a „párizsi gyüttmentek” lennének… A már három éve „ideszakadt” Dupin azonban hamar felveszi a lépést és még némi tiszteletet is sikerül kivívnia magának szófukar nyomozati módszereivel – ami, meg kell jegyezni, elég Columbo-szerű, mert mindig visszafordul az ajtóból még egy utolsó utáni kérdéssel…
A vidék hangulatát egyszerre meghatározó szárazföldi és tengeri időjárás ugyan rendkívül szeszélyes, ám a partvidék lakóinak életmódjára, mely látszólag a meteorológiai előjelzések taglalását helyezi előtérbe, leginkább az idillikus jelző illik. A napi sok-sok kávét fogyasztó, önmagának való és öntörvényű felügyelő azonban új kihívással szembesül, mikor a szomszéd településen, Pont-Avenben holtan találják egy nagymúltú család szálloda- és étteremtulajdonos tagját, akinek meggyilkolása… Gauguinhez vezet. Nem, a festő Dupinhez hasonlóan nem „éledt újjá”, ám a tizenkilencedik század végén jelentékeny időt töltött, sok más festőművészhez hasonlóan, Bretagne-ban, s igen jó és szoros kapcsolatot ápolt az elhunyt szállodás nagyanyjával, aki mecénásként pártolta, lakást és jóllakást biztosítva neki. A felügyelőnek így a nyomkövetésen túl művészettörténeti ismeretekkel is fel kell vérteznie magát – egy vonzó professzornő segédletével. No igen, a sorozatkezdő kötet több műfaji nyársat is a tűzbe tart a későbbi részek érdekében (cliffhanger), így a szerelmi románc zsánerét is.
Ami mégis felettébb kitüntetett érdeklődés tárgyává teszi ezt a karakteres és szórakoztató (többfajta értelemben is) tengerparti olvasmányt, az a lokalitás főhős-partnerré avanzsálása: Bretagne geográfiájával, népességével, annak történelmi, szociális és kulturális múltjával meghatározó tényezővé lép elő a regényben, nélküle egészen más konfabuláció szövődne a rejtélyes ügyek felderítése során. (Gondoljunk csak a közelmúlt regényterméséből Eva García Sáenz de Urturi Fehér város-trilógiájára, ahol a baszkföldi Vitória városa tölt be hasonló szerepet.) Nem véletlen, hogy a magát Dél-Bretagne-ban is rendkívül otthonosan érző frankfurti szerző 2016-ban elnyerte a „Bretagne mecénása” címet.
A krimi kedvelői, akik egyben előnyben részesítik a fotel- vagy kanapé-turizmust, nem fognak csalódni, egy ültő helyükben bekalandozhatják a francia régiót. Ám minden bizonnyal erős késztetést éreznek majd, hogy a következő nyáron „Brézs” felé vegyék az irányt, némi lambig, azaz helyi különleges almaborpárlat kortyolgatása reményében is. (Ford. Csősz Róbert. General Press, 2022. 288 o.)
