;

bombariadó;II. világháború;költészet;

- Csabai László: Univerzum

Légiriadó. A negyedik. Mintha a pokolban visszhangot kapott volna a dudaüvöltés. Emelkedik és távolodik. És mégis mindig közel van. Árpád utca 10. Háromemeletes, körgangos, lichthófos bérház. Pesten ezer ilyen van, Nyárligeten hat. Akiket az utcán kapott el a riadó, ide igyekeznek. Sorba kell állniuk a pincelejáratnál, mert a házbeliek is elindultak az óvóhelyre. Nincs tolongás, pedig az állak, a kezek remegnek. A félelemtől. És az izgalomtól.

A légoltalmi pince a szenespincéből nyílik. Tanteremnyi helyiség. És ahogy megtelik emberrel, tágul. A derékszíja alatt kis csákányt tartó légoltalmista igyekszik mindenkit hátra terelni. Számítani kell rá, hogy lesz bemenekülő akkor is, amikor már zuhognak a légiaknák. Az emberek engedelmesek. Csendben húzódnak a falhoz. (De a testük nem támaszkodik rá, mert ha közel csapódik be egy bomba, megüt a fal.) Középen szalmazsákok. Jobbak a széknél, nem engedik át a padló hidegét, félre lehet rúgni őket, ha ki kell menekülni. És ha beszakad a mennyezet, a fapadokkal ellentétben, nem törnek szét gyilkos szilánkokra. A betonfödém két vastag téglapillérrel van aládúcolva. Hogy ez elég-e, majd elválik. Ha nem elég, akkor minden az ellenkezőjére fordul. A menedékből csapda lesz. Ahonnan nehéz előbújni. Vagy tömegsír. Ahonnan nincs, aki előbújjon.

Hangosan nevetni kezd egy rövidnadrágos, hózentrógeres, Bocskai-sapkás diák. Nem tudja abbahagyni. Pedig már könnyezik. Csuklik. Birkózik az ingerrel. A légóparancsnok nyakon vágja. Ez segít. Halk sírás lesz a kacagásból. A légós megkér mindenkit, hogy ne sokat mozogjon, mert az fogyasztja az oxigént. És hogy imádkozzon. A hazáért. A kormányzóért. A győzelemért. Sokan tényleg fohászkodni kezdenek. Lehunyt szemmel. A győzelemért. (Ki a németek, ki a szovjetek győzelméért.) És hogy valami el sem képzelhető történelmi-politikai csavar következtében Észak-Erdély mégis maradjon a miénk. S persze azért, hogy ússzuk meg ezt a támadást. Ne is legyen támadás. Erre van esély, mivel a nyárligeti pályaudvart és a környezetébe települt néhány üzemet már rommá bombázták az amerikaiak. Csakhogy Nyárliget másodlagos célpont is. A Liberator-nehézbombázók legfőbb vágya a magyar hadiipar lelkét, a Diósgyőri Acélműveket elpusztítani. Amit azonban sokszoros légvédelmi gyűrű vesz körül.

A jenki pilóták dönthetnek úgy, hogy nem érdemes megkockáztatni a berepülést, és megfordulnak. De a bombákat nem viszik vissza az olaszországi bázisra. Elengedik őket Nyárliget felett. Valójában tehát Diósgyőr és Miskolc bombázásáért imádkozik itt a nép.

Az első robbanásra megreccsen, majd sóhajt a ház, akár egy köszvényes öregember. A pincében remegni kezd a petróleumlámpa lángja. Mielőtt kihunyna, újabb becsapódás. Erre viszont felerősödik a búra alatti fény. Robbanássorozat. Láncos bombázásnak nevezik ezt a nyárligetiek, bár vasláncot még senki nem talált. Szóló bombák és robbanássorozatok felváltva következnek. Meg ugatás, nyerítés és jajveszékelés. Még a föld alatt is hallani. S mikor már elfáradna az ember a félelemtől: csend. Ami éppolyan vészterhes, mint előbb a bombaüvöltés. A légiriadót nem fújják le, bármi lehet még. A légópince vasajtaját is elállja az ügyeletes. Vizeletszag. És középen feltápászkodik egy szolid öltönyös fiatalember. Sűrű bocsánatkérésekkel eljut a bejárathoz.

– Szeretnék néhány szót szólni – súgja a légósnak.ű

– Nem kell ide a pánikkeltés!

– Dehogy! Csak néhány…

– Maradj csendben – mondja a parancsnok, de közben kíváncsi is, mit akarhat a mások. – Na, jó, de fogd rövidre!

– Hölgyeim és uraim. A nevem Pisla Tódor. Költő vagyok – mondja, és elpirult arccal leszegi a fejét, miközben vállpántos, csatos bőrtáskájából kivesz egy kis füzetet. – Az a szerencse ért, hogy megjelent az első verseskötetem. Címe: Univerzum. Hamarosan minden nívós könyvesboltban kapható lesz pengő ötvenes áron. Tőlem most egy pengőért meg lehet venni.

Az emberek összesúgnak. Jó dolog nem az életveszéllyel foglalkozni.

– Mondd csak fiam – kérdi Kolomán trafikos –, mi akar ez a cím, ez az Univerzum izé lenni?

– Az univerzum: mindenség. A mindenség összes eszközével mutatom be a mindenséget.

– Ha csak úgy nem! A mindenséget… Olvass már föl valamit!

Pisla Tódor boldogan lapoz bele a könyvecskébe. Megtalálja a bejelölt költeményt.

Öreg kút mellett öreg szekerek

köztük lompos kuvasz tekereg

Dunnákat terít a gazdasszony,

majd indul, hogy tyúkot kopasszon

Sajgó lobot vet az éhes eb szeme,

elméje roppanó csontokkal tele,

de csak véres tollat kap a jószág

meg a kivénhedt tyúk taréját

Csend. Aztán megint sugdolózás. S közben a költőt nézik, rá mutogatnak. Kolomán dicséri:

– Jól írtad, a kuvasz okos teremtés. Nekem is volt egy. A keresztapámtól kaptam még a… – és részletesen előadná a kutya élettörténetét, ha félbe nem szakítaná Kistóth, a fűszeres:

– Ez olyan petőfis volt. Kút, szekér, dunna, parasztudvar. Nem rossz. De nem is különleges.

– Írok én máshogy is. Minden hangon. Ez például az anyámról szól:

Mama ledőlt,

pedig kinn még ficánkol

járdát olvaszt, fényesít

a nyári koradélután,

de neki duzzadtak ujjai

és fáradt, mély árnyék

van a homlokán

– Ez már eredeti. Viszont kissé prolis. Nincs nekem amúgy a munkásemberekkel semmi bajom. Persze, attól függ, milyen munkás! Nemzeti munkás vagy…

– Fiacskám! – vág közbe egy nagyszoknyás parasztasszony, aki a piacról hazafelé tartva menekült be. – Egy pengőért látástól vakulásig kell a markot szedni vagy kapálni! A piacon meg annyi a heti helypénz. Egy pengő azért a kis vékony könyvért? Még ha biblia lenne! Vagy valami szép, istenes! Tótul verselsz? Mert Tranovszky Juraj, na, az valaki volt! Misén mindig megkönnyezem az énekeit.

– Tótul nem írok. De istenes versem van. Tessék csak figyelni:

Mert a kérdés régtől adott:

ha sorsnak a végtelen adatott

lelkünk marad örök palota,

álmaink élő univerzuma?

Avagy meghalunk, elbomlunk,

de részeink új testben öltenek

egy másik, egy szebb alakot?

Szörnyű ez? Vagy csodálatos?

Az asszonyság arca elkomorodik.

– Hm. „Meghalunk, elbomlunk…” Nem hiszed a test feltámadását? Mi vagy te? Pogány?

– Nem vagyok az. Csak… nem kerülhetem ki a bennem felötlő kérdéseket. Hogy megfejtsem az élet lényegét.

– Szektás vagy?

– Semmiképp! Éppen, hogy számomra isten nem dogma! Hanem, egyelőre, rejtély. Mégis a harsány életerő ígérete. Akihez személyes kapcsolatot kell találnom.

– Mi a fenéről beszélsz? Elő van írva, miben kell hinni és kész! Tudod legalább a Miatyánkot meg a Hiszekegyet? Dehogy tudod! Csak a szád jár hiába. És egy pengőt kérsz egy ilyen…

– Fiatalember – szólal meg egy hivatalnokféle alak –, nem valami magánkiadás ez a füzetecske? Mert úgy nem sokat ér! Azt bárki megcsinálhatja, és kijelentheti magáról, hogy ő ilyen nagy meg olyan nagy költő.

– Dehogy magánkiadás! – tiltakozik sértődötten a szerző. – Az én könyvemet a Sütőipari Legényegylet adta ki.

– Akkor te pék vagy? – kérdi egy munkásruhás ember.

– Igen – feleli dacosan Pisla Tódor, pedig csak képesítés nélküli segéd egy sütödében. – És nem szégyellem. Amíg a műveimből nem tudok megélni, fizikai munkát is végzek. Jó élettapasztalatnak. Jack London konzervgyárban, Dickens meg cipőpasztagyárban dolgozott.

– Nem is azért mondom! Péknek lenni szép hivatás. Sokkal komolyabb, mint ez az izé… firkálgatás. Miért nem akarsz inkább saját pékséget alapítani?

– Figyeljen csak! – szólal meg most a légós – Nem a maga apja a Ludasbokorba való Pisánszki gazda, a dinnyés? Az magyarosított Pisánszkiról Pislára…

– Ő a nagyapám volt – mondja mérgesen a költő, mert nem szereti, ha családtagjait belekeverik az ügyeibe. A költeményeit ő írja. Csak róla szólnak. És őt csak ezek alapján lehet megérteni és szabad minősíteni. Nem a rokonsága és a származása miatt.

– No, az a ludasbokorba való Pisánszki engem egyszer úúúgy átvert! Tizenegy kilós dinnyét fizettetett ki velem, és amikor itthon lemértem, csak tíz és fél kiló volt. Ez még a korona világban történt…

Pisla Tódor bőszen felrántja az ajtót és elrohan.

Az Árpád utcán ugrálnia kell. Mivel a kandeláberek elhasaltak. Keresztbe a járdán. Kivéve egyet. Az megtekeredett. A sarkon csak két míves, polgári ház élte túl a bombázásokat. Tető nélkül. Nem látni, azok hova kerültek. A fűszerbolt vasredőnyén akkora horpadás, mintha egy óriás öklözött volna bele. Sok halott madár. Sok halott ember.

A költő lehajol az elsőhöz. De mielőtt megvizsgálhatná az arcát, gerincvelőbe hatoló üvöltése érkezik egy becsapódásnak. És könyörtelen légáram. Majd sötétség.

Pisla Tódor első versét hétéves korában írta. Amikor megtanult írni. Azóta mindennap ír legalább egyet. Nem érti, más hogy tud versírás nélkül élni. Hogyan csillapítja fájdalmát. Hogy nem szakad ízekre, ha megalázzák otthon, az iskolában, a műhelyben, a földön. Ha üt a csendőr. Vagy ha gőgösen megkegyelmez. Ha nem szereti viszont a lány. Ha rádöbben, hogy a semmi még a fájdalomnál is rosszabb. Ő ezt mind leírta. És nem szakadt ízekre. Egészen mostanáig. Mert most testrészei szétszóródott macskakövek a Kiss Ernő utca macskakövein. Majd jön egy újabb robbanás, és az megássa a sírját. Sajog a feje, és a megsemmisülésre gondolnia is fáj. Megérinti halántékát. Megrázkódik. Felül. Messze van a fűszeres, ahonnan iderepült. Tagjai a sajgás ellenére is könnyűek, elfújhatná testét nem egy bomba, egy fuvallat. De valami hiányzik a testéről. A testéből. A horgony, ami az élethez köti, ami értelmet ad életének. A bőrtáska. Benne a száz verseskötettel. Rohanni kezd a fűszerbolt felé. Fent nehézbombázók és vadászgépek, a levegőben füst és por, de őt csak az a barna disznóbőr válltáska érdekli.

Egy kidőlt pózna alatt leli meg. Tartalma nem szóródott ki.

A kötetek sértetlenek.

És Pisla Tódor, nyárligeti költő újra elindul szerencsét próbálni. Most a Kiss Ernő utcai óvóhelyre. Vállán egy táskányi Univerzummal.

2052 nyarán járunk az aszály sújtotta, halálos szárazviharok ostromolta magyar Alföldön, ahol a már rég kiszáradt Tisza medrét csak tájékozódásra használják a szinte városállamokká szigetelődő települések lakói. A sivatagos táj a betyárok uralma alatt áll. Az orosz–kínai kiberháború, a szabad költözési jog elvétele, a vízfejadagok szigorú bevezetése utáni időkben járunk Lőrinczy Judit regényében, ahol egy kettős gyilkosság ügyében folyik nyomozás – miközben a klímaváltozás következményeként ősi létformák szabadulnak el a Földön, köztük a sírjából feltámadó Attila hun király. Az utolsó tanú szerzőjével beszélgetve a klímaszorongásról és társadalmi szegregációról éppúgy szót ejtettünk, mint az alföldi emberek lelkületéről vagy a betyárromantikáról.