Anyám kedvenc évszaka volt a nyár. A nagy lubickolások és felfedezések időszaka. A kiszabadulásoké, amikor végre magunk mögött hagyjuk a négy falat. Anyám már tavasszal megpróbálta elkapni az első napsugarakat, így nyár elejére ő már szinte készen, barnán érkezett, amit csak tovább tökéletesített a kirándulásokon. Imádott napozni. Akkoriban erről még nem az ózonlyuk, az UV-sugárzás és a bőrrák jutott az eszünkbe, hanem valamiféle luxus, a kikapcsolódások önfeledtsége. Aki barna volt, az egészen biztos, hogy nem töltötte tétlenül a nyarat. Nem az előbbiek tehettek arról, hogy egy idő után azt vettem észre, inkább apám társaságát keresem az árnyékban. Végül a gének kiegyeztek a döntetlenben: bírom és élvezem is a meleget, de időnként szeretek megfutamodni.
A múlt idő nem azért indokolt, mert anyám már nincs köztünk, hanem azért, mert az idei nyár már végképp nem az volt, amit erről az évszakról valaha megtapasztaltam. Nem a kikapcsolódás, a vakáció, a felfedezés öröme kapcsolódik hozzá, hanem a valamit elrontottunk keserűsége. Anyám ugyan még kitart, de már ő is egyre többször menekül a lakásba, a négy fal között próbálja túlélni a kinti orgiát, az elemek elszabadulását. Lassan értelmet nyer egy új fogalom: a hőterhelés. Mert ez már nem is kánikula, nem is hőhullám, hanem teher. Ilyenkor képtelen vagyok dolgozni, háromszor-négyszer olvasom el ugyanazt a mondatot, üresen forognak a fejemben a szavak, mint a papírmasé galambok. A legjobb könyveket is félreteszem, hogy majd csak sötétedés után vegyem elő, amikor a szereplők megint a maguk természetes közegükben mozoghatnak. Csak az ingerültségem nő, keresi a maga célpontjait. A nejemmel például halálosan összevesztünk azon, hogy hol nyaralunk jövőre, már ha ezt túléljük. Amikor megjött az eső, amit gyerekkoromban nyár idején kész árulásnak éreztem, most viszont elemi megváltásnak, nem is nagyon tudtuk felidézni, hogy mi volt a konfliktus oka. Mintha egy rossz sci-fi rossz jelenetét adtuk volna elő, amit később kivágnak.
Dusán viszont ebbe nő bele, ez lesz neki a nyár, amelyről az újságok némiképp bombasztikusan, vagy csak keserű előrelátással már kijelentették, hogy ez lesz hátralévő életünk leghűvösebbje. Nem tudom, de félek. Most először igazán. Úgy érzem, hogy lassan elérjük a tűrőképességünk végső határát. Elkezdődött a büntetésünk mindazért a lelketlen pazarlásért, amelyet korábban oly lelkesen követtünk el saját kényelmünk érdekében. Az érzés ijesztő, ám egyre világosabb: nincs hova menekülni. Persze nem kevés pénzért még léteznek oázisok, ám ezek elérése autóval, repülővel is csak tovább fűti a bolygót. Talán egy helyben kellene maradnunk, s csöndben kiszáradnunk, mint minden növény odakint?
A gyerek persze még élvezi a strandot, egyre magabiztosabb a vízben, már a legnagyobb csúszdán is gond nélkül lejön, és csak annyit tölt a medencén kívül, amíg el nem tűnik benne a lángos. Neki mindez már így természetes: meleg van. Még nem érzem magamon a vádló tekintetét, de már egyre jobban el tudom képzelni. Nem figyeltünk oda, nem voltunk jó gazdái a természetnek, nem olyan politikusokat juttattunk hatalomba, akik meghozták volna a kellemetlen döntéseket. Nem gondolkodtunk felelősen, és most itt a számla. Szervizdíjjal együtt. Még szerencse, szólal meg bennem az irónia, hogy az inflációval, a háborúval, az eltüntetett katával, a várható rezsivel most kaptunk annyi játékszert, amennyivel elleszünk egy ideig. Valamelyik bölcsebb ismerősöm mondta egyszer, hogy ha jó példát szeretnék az emberek rövidlátására, akkor nézzek bele a közelgő katasztrófákat megelőző idők címlapjaiba. Miről írtak az újságok pár hónappal a világégések előtt? Mit véltek fontosnak és mit jelentéktelennek? Vajon mi mennyire tudjuk ma felmérni, hogy mi az igazi veszély, és honnan jön?
Mi is vakságot fogadtunk a nejemmel, hogy ne nyomjuk agyon egymást a szorongásainkkal. Nem kezdjük hírekkel a napot a veszélyben forgó zaporizzsjai atomerőműről, az újabb kiszáradt tóról, a kormány ama igyekezetéről, hogy kirúgja az időjárást, mint a céljaikat nem támogató bizonytalanságot. Fürdünk a gyerekkel, amíg fürödhetünk. Takarékoskodunk, ahol lehet. Jobban megbecsüljük a kertben még megtermett paradicsomot, paprikát, cukkinit. Felkészülünk a kivire, fügére, mangóra. Egyszerre sírok és nevetek azon, hogy a pálmafa lassan már nem kuriózum a hazai kertészetekben. Összehúzzuk magunkat, mint a tüskéit az égre szögező sündisznó. Belefúrjuk fejünket az emlékeinkbe, amelyek még otthonosak, hívogatóak. Élünk, ahogy élhetünk.
Szinte dédelgetem mindennapi gondtalanságainkat. Amikor Dusival megpróbálunk beszélni a víz alatt, kitalálunk varázsigéket, mintha mi is a roxforti varászlóképző növendékei lennénk, és úgy tesszük mérlegre a sorjázó napokat, mintha mélyből felhozott kincsek volnának. S közben alkudozunk a nyárral, valamikori kedvenc évszakunkkal, hogy hagyjon még élni bennünket. Lélegzethez jutni a leengedett redőnyök mögött. Legyen még kaland és legyen még vágyakozás. Legyen még bennünk elég hála egy újabb utazásért, amit talán már nem is érdemlünk meg.
