Novák János a minap volt 70 éves, de változatlanul igencsak aktív, ötletel, zenét szerez, zenél, rendez, intenzíven jelen van a Facebookon, igazgatja az általa alapított Kolibri Színházat. Örökmozgó és öröknyüzsgő. Szerintem alig húzta ki valahogy a nyári szünet végéig, nem az a hosszan pihenős fajta. Amikor bejött a rádióműsoromba, az előtte lévő műsorban betelefonálóként hallatta a hangját. Egy megszólalás egy napra nem feltétlenül elég neki. Hozzám meglepetésként elhozta a gitárját, kérdezni nem nagyon engedett, hiszen vannak új dalok, meg azért a régiek se rosszak, meg kell mutatni őket. Ahogy az új előadásokat is a Kolibriben. Ennek érdekében a rábeszélő és telefonáló készsége elsőrangú, és ez nyilván nem csak velem kapcsolatos, hiszen az ismeretségi köréhez tartozik a fél világ. A pedagógusok gyakran kötik az ebet a karóhoz, hogy mi való a gyerekeknek, mi nem, ő bizony meggyőzte őket, hogy a válásról, alkoholizmusról, drogról, erőszakról, gyilkosságról, öngyilkosságról regélő előadások is valók nekik. Nem dughatjuk homokba a fejünket, jobb, ha segítünk megérteni, feldolgozni mindezt. Nagy fantaszta, de az a típus, aki valószerűtlennek tűnő lelkes elképzeléseiből sok mindent meg is valósít.
Nem voltak színi tanulmányai, Zeneakadémiát végezett. Kezdőként Ady verseket zenésített meg, és ezekből az Egyetemi Színpadon a Balassi Szavalókör akart egy estet. Kérték, hogy ő rendezze. Munka közben megkedvelték. Odament hozzá a vezetőjük, Surányi Ibolya, és azt mondta, „szerettük a csoporttal, csinálunk egy gyerekelőadást, rendezze maga!” „Nem akarok gyerekelőadást csinálni, mert gyerekkoromban is mindig utáltam, vágta rá”. És ekkor Surányitól elhangzott az a kulcsmondat, ami tulajdonképpen erre a pályára irányította. „Hát akkor ne olyat csináljon, amit utált, hanem olyasmit, amit szeret.” Ez lett a Vándormóka a maga imádható tébolyával. Verseket, meséket, zenéket, a gyerekeket aktivizáló interakciókat turmixolt össze benne merész vagánysággal, és naná, hogy az erkélyen is játszatta a színészeket. Szertelen volt, vitalitással teli, érezte, hogy szeretik a nézők, amit csinált. Rákapott a rendezés ízére.
Imádja felrúgni a hagyományos formákat. Ezt tette legendássá vált előadásában, a Nemes Nagy Ágnes szövegei alapján színpadra adaptált Bors néniben is, amit azóta itt-ott számtalanszor megrendezett. Annyira lelkes volt, hogy címszereplőnek meg tudta hozzá nyerni a nagy Dajka Margitot, aki bámulatosan kedves, bölcs és fölöttébb játékos volt, rajongtak érte a gyerekek. És ott volt mellette Kútvölgyi Erzsébet, meg Verebes István, akik igencsak nagy elánnal, szív-meleg érzésekkel játszottak, Novák pedig mesélőként, és előadás közbeni játékmesterként gitározott. Pazarul felejthetetlen volt. Emiatt nem is akaródzott újra megrendeznie hosszú ideig, hiszen mi lesz, ha nem úgy sikerül, mint az eredeti, és annak emlékét is beárnyékolja. De aztán Verebes egykori nyíregyházi direktorként annyira kapacitálta, hogy nála is állítsa színpadra a Bors nénit, hogy megtette. Nézte-nézte a saját előadását, és elirigyelte a nyíregyháziaktól. Színre vitte a Kolibriban is a revelatív, utánozhatatlan nagy színésznővel, Molnár Piroskával. Túl vannak vele az ötszázadik előadáson.
Nyitott szemmel jár itthon és külföldön, és ha valami neki tetsző újdonságot lát, „felcsippenti”, honosítja, továbbfejleszti. Merészen belevág a lehetetlennek tűnőbe is. Amikor például azzal hívott fel, hogy ő bizony csecsemőknek is fog játszani és nézzek meg két külföldi videót e témában, mondjam el róluk a véleményem, a hajam szála is égnek állt. Azt válaszoltam, hogy „na ne, ezt már nem eteted meg velem”. Mit mondjak, megetette, és még sokakkal. Alig lehet jegyet szerezni ezekre a produkciókra. Az eredetileg külhonból, norvég minta nyomán átvett előadástípussal japán turnéra is elmentek. Elfogadtatta, hogy még pelenkázni való csöppségek is szüleik, vagy nagyszüleik óvó ölében ülve élvezik a mozgást, a hangok, színek, ritmusok, formák forgatagát, amikor sokszor elismételt dolgok segítségével rögzül számukra valami, és amikor a hozzátartozók boldogak attól, hogy mi mindent felismert, mi mindennek örülni tudott a gyerek. A Todában a felnőttek is ámulnak azon, hogy az Orosz Klaudia által tervezett alakzatok milyen leleményesen képesek különböző formákat felvenni. És ugyanígy felnőttekre is hat a Tekergőben Orbán Ottó elképesztő szómágiája, ami rafinált asszociációkon nyugszik. Ezekből persze keveset értenek a kicsik, de a szavak ritmusát, zeneiségét, a szóáradatot élvezik. És mindebben parányi gügyögés sincs. A művészet alapkérdéseire lehet így rákérdezni, a színházi hatás mechanizmusára, sikeresen csinálják már országszerte.
Ő kezdett nálunk először osztálytermekben is játszani. Rendezésében a Klamm háborúja, Scherer Péter egyszemélyes alakításában, döbbenetes erővel szól arról, hogy egy tanár hogyan képes terrorizálni a gyerekeket, hogyan tudja körmönfontan leuralni őket. A gyáva pedig, amit Scherer rendezett, de a Kolibri Pincében mutatták be, arról regél, szintén megrázóan, hogy egy srác miként válik drogossá, és ez az út már miért visszafordíthatatlan, torkollik szinte törvényszerűen tragédiába, a sok tekintetben pusztító társadalom hogyan tesz önpusztítóvá embereket. De hozott olyan darabot is, a Kövek címűt a színházába, melyben 13 és 15 éves fiúk köveket hajigálnak le autópálya fölötti felüljáróról és megölnek valakit. Utána a bűnhődés folyamatát látjuk. Soha nem arról van szó, hogy még nagyobb reménytelenségbe akarnak bennünket taszítani. Ám a világban történő dolgokkal való szembenézésre igenis rá akarják venni már a gyerekeket is, és velük együtt a felnőtteket ugyancsak. Ehhez hosszú, szívós, empatikus munkával megnyerték a pedagógusokat, akikben persze jócskán voltak ellenérzések. De aztán rájöttek, hogy nekik is segítenek jó néhány téma feldolgozásában ezek a produkciók.
Eddigi utolsó rendezése nem kisebb mű, mint Az ember tragédiája. Ebben alaposan megmozgatja Madách állóképeit, és kicsit a nézőket is. A látvány XXI. századi, a digitális fegyvertár széles körű felhasználásával. Gyakran egyszerre látjuk a szereplőket hús-vér valójukban és kivetítve. A nézőtér mögé is elhelyeznek egy színpadot, így a szereplők a szó szoros értelmében is a fejünk felett vitázhatnak. Ha nem akarunk, meg sem kell fordulnunk, hogy lássuk a hátunk mögött lévőket, mert kivetítik őket, miközben más színészek pedig ott vannak az orrunk előtt.
A következő évad is biztosan tele lesz fantáziadús ötleteivel. Nem tud leállni, és ez jó a nézőknek, a színházának, és neki is, hiszen lételeme az alkotás.
