Az Orbán-rendszer fő törekvése, hogy a magyarokban eltüntesse az embert. Azt az embert, akit az önmagáért való felelősség és a másokhoz fűződő szabad, egyenlő és szolidáris viszony tesz emberré. Az elmúlt évtized arról szólt, hogyan bújj ki minden felelősség alól, mondj le a közszabadságokról saját házi szabadságodért, próbálj egyenlőbb lenni az egyenlőknél és ne légy szolidáris senkivel. A 2010-es forradalmi ellenforradalom eszméje egyszerű, ahogy Dosztojevszkijnél mondják az Ördögökben: „a forradalmi gondolat egész lényege a becsület tagadásában rejlik. Nekem tetszik, hogy ezt bátran és rettenthetetlenül ki is nyilvánítják. Nem, Európában ezt még nem értik, nálunk pedig éppen erre vetik rá magukat. Az orosz [magyar] ember számára a becsület csak fölösleges teher. Mindig is teher volt. Az egész történelme folyamán. Őt a »becstelenségre való jog« nyílt meghirdetésével lehet a leghamarább meghódítani.”
Magad és családod iránt egyetlen felelősség: lopj! Aki eddig és ezután nem lop, kimarad a magyar történelemből. Nem jó családapa és családanya. Magadnak és másoknak hazudj! Aki meglátja és megvallja a valóság mögötti igazságot, senkivé lesz a magyar életben! Jogod és kötelességed a becstelenség, mert az magyar dicsőség! Légy kisfiam Tiborcz Istvánná! Légy kislányom Orbán Ráhellé! Nem tudtál semmit, nem volt semmid, tudsz mindent és van mindened.
Nem kultúrharcban, nem világjárványban, nem háborúban, hanem a boltban, a benzinkútnál, a vendéglőben, az üres tűzifaárusnál, az értéktelen forintjával Bécsben kezdi felismerni a magyar magában az embert. Az árakkal ismerkedve magával ismerkedik.
Egyáltalán nem számított a napról-napra mindent elöntő inflációra. Figyelhetett volna rá? Igen. Észrevehette volna? Igen. De nem akart figyelni, s nem szerette volna észrevenni. Pedig egy szakmai kör, élén Surányi Györggyel 2017 óta(!) figyelmeztetett, hogy a hibás, sőt, vétkes kormányzati és jegybanki gazdaságpolitika, a fiskális, monetáris és jövedelempolitikai túlfűtés nem átmeneti, hanem tartós és folyamatosan emelkedő inflációhoz vezet. Ez a pro-ciklikus nemzetgazdasági stratégiai hiba a rendszer természetéből és céljaiból következett: így volt növelhető az Orbán/Mészáros/Tiborcz magánvagyon, így foglalhatták el egymás után a stratégiai ágazatokat, és így volt végrehajtható a teljes állami központosítás. Az inflációs patakokat folyóvá duzzasztotta a választási költségvetés, amelynek célja a hatalom mindenáron való megőrzése volt. E folyó megállíthatatlan hömpölyög az idei 20 százalékos magasság felé. Nem járvány, nem háború, nem Soros, nem EU az infláció fő oka, hanem Orbán Viktor és Matolcsy György együttes politikája.
A hibás válságkezelés, vagyis az energiaárak elfojtása, őszre halasztása tovább dobja fölfelé a magyar inflációt, miközben Európában a szabad energiaárak már csúcsra jártak, s elkezdődött az infláció csökkenése.
A három főszereplő – a miniszterelnök, a jegybank elnöke, a gazdasági miniszter – hiteltelensége és hozzá nem értése, az előkészítetlen és összehangolatlan politika nemcsak lehetetlenné teszi az egységes válságkezelést, de teljesen kiszolgáltatottá teszi a mit sem értő társadalmat. Orbán egész magatartása arra utal, hogy nem hisz az európai pénz megszerzésében – miért kapnánk meg, amikor semmit se teljesítettünk –, ezért csinált egy 3000 milliárdos megszorító csomagot. Ez a csomag 1800 milliárdos beruházást halaszt el, ami szükségképpen mélybe viszi a növekedést. Klasszikus stagflációba – nincs növekedés és magas az infláció – jutottunk. Egyre nehezebben és rosszabb feltételek között kell felvennünk a piacokról a 8-9 milliárd eurónyi adósságfinanszírozáshoz szükséges 15-18 milliárd euró hitelt. Mindez újabb, a nyílt recesszióhoz vezető megszorítást igényel 2022 végén, a jövő év elején az energia-, az élelmiszer- és gyógyszerárak árvize idején. Ha valami csoda folytán megkapnánk az európai pénzeket, az csak a megszorítás mértékét csökkenti, növekedési stimulust nem biztosít. Kilátás nélküli, tartósan kétszámjegyű inflációs és recessziós évekre kell berendezkednünk, miközben a szegény és az alsó-közép osztályos rétegek a túlélésért küzdenek, a középosztály elveszti megtakarításait – kizárólag Orbán/Mészáros/Tiborcz és körük gazdagodik. Nem gyors és mély zuhanás, majd gyors és magas emelkedés, hanem tartós vándorlás egy étel és víz nélküli sivatagban. Magukra hagyott és kifosztott önkormányzatok, megszégyenített szakmák, elárvult és elárult ország. Ugyanakkor Amerika és Európa, ezen belül „versenytársaink”, a lengyelek és a csehek lassan, de biztosan kijönnek az inflációs spirálból és növekedni kezdenek.
Az elmúlt száz év története a rendszerek összeomlásának története. 1918 októberében, a háborús vereség hatására összeomlott a Monarchia, Károlyi politikai vákuumban vette át a hatalmat, ahogy az összecsuklott köztársaságtól Kun kommünje. Horthy fehér lován egy összeomlott rendszer románok által elfoglalt, magára hagyott Budapestjére vonult be. S huszonöt év múlva az ő rendszere is darabjaira hullott. 1956. október 23-a reggelén még minden hatalom az állampárté volt, amelynek ereje estére úgy roppant a földhöz, mint a lerántott Sztálin-szobor vasfeje. És 1989-ben a Kádár-rendszer végelgyengülésben kimúlt, nem forradalom, államcsíny végzett vele.
A kérdés az, hogy a válságra felkészületlen és sikerpropagandával félrevezetett társadalom hogyan reagál a gazdasági válságra.
A száz év tapasztalatai arra is figyelmeztetnek, hogy a hosszan fegyelmezett, hazugságban felnőtt nemzedékek viselkedése kiszámíthatatlan és előre láthatatlan. A tegnapi gondolkodás és cselekvés nem magyarázza a mait és még kevésbé a holnapit, különösen akkor nem, amikor a korábbi észszerű vagy észszerűtlen individuális magatartások csoporthisztériává vagy csoportos önfegyelmezéssé válnak. A Kádár-rendszer gazdasági válsága a nyolcvanas évek végén, a Gyurcsány-kormányé 2006 nyarán-őszén, viszonylag gyors társadalmi reakciót váltottak ki, vagyis az adott rendszerek összeomlását.
Most megint egymásra épülő duális válságban vagyunk. A Kádár-rendszert az első szélütés a hetvenes évek végén érte, amelyből megpróbált úgy kikecmeregni, hogy úgy változtassa a rendszert, hogy az ne változzék. Ám politikai okokból, 1985-ben Kádár bevitte az országot a második válságba – „vége a laposkúszásnak, elvtársak” –, és a második agyvérzésébe belehalt a rendszer. Gyurcsány a rendszerváltás rendszerét 2005-06-os politikájával bevezette az első gazdasági válságába, amelynek következtében 2006 őszén, a társadalmi-politikai válságban már lényegében összeomlott a rendszerváltás rendszere. Megpróbált kievickélni, de a feltápászkodó gazdaságot 2008 őszén elérte a Nagy Recesszió, amelyre a „hiteltelen hármas” – Gyurcsány miniszterelnök, Veres pénzügyminiszter, Simor MNB-elnök – képtelen volt megfelelően válaszolni. Ez a második gazdasági válság a Bajnai-kormány helyes válságkezelése miatt nem temette maga alá az országot, ugyanakkor bevégezte a rendszerváltás politikai és társadalmi rendszerének összeomlását. Orbán Viktor 2010-ben már egy parlamentáris demokráciájából, jogállamiságából kiüresedett, a rendszerváltásban csalódott társadalmat, egy összeomlott rendszert vett át.
Az Orbán-rendszer duális válsága a 2019 őszi első infarktussal kezdődött. Nem gazdasági, hanem társadalmi-politikai válságban veszítette el Budapestet és a nagyvárosi szavazók nagy részét, a rendszer nagy zabálását és kilátástalanságát rosszul viselő, képzett, fiatal, dinamikus, európai Pannóniát. Már akkor létrejött az a paradoxon, hogy az alacsony jövedelmű és képzettségű, vagyon nélküli, vidéki, állam-függő Hunnia szavazói tartják fenn a rendszert szavazataikkal, a magasabb jövedelmű és iskolázottabb, vagyonosabb, államtól kevésbé függő szavazókkal szemben. Ettől kezdve, csak az ellenzéken és a titokzatos, kiszámíthatatlan véletlenen és nem a rendszeren múlt, hogy miként és meddig áll. Az ellenzék, nem először és sajnos nem is utoljára, alkalmatlannak bizonyult, a sors pedig Orbán kezére játszott. De ettől még valamennyien látjuk a rendszer és gazdája fizikai és lelki problémáit, egyre romló állapotát. A világ nem tesz semmit: nem szereti Orbán rendszerét, de nem akar káoszt sem. Magunk vagyunk. A világvége bekövetkezhet holnapután délelőtt, pontosan tíz óra huszonöt perckor. A világ kezdete talán soha. „Könnyű úgy Istennek lenni, ha az ember, bocsánat, mindenható. Tetszene próbálni nyugdíjasként vagy gimnáziumi tanárnőként” – írta Esterházy a Harmonia Caelestisben. Ugyan ki tudná megmondani, hogy mikor találja meg a többség magában az embert? A nyugdíjast vagy a gimnáziumi tanárnőt?
