Tudták, hogy a Renault emblémája még lényegében mindig az, amit Victor Vasarely 1972-ben tervezett az első Renault 5-nek? 40 éve ez a világ talán legtöbb példányban terjesztett op-art szimbóluma. Vasarelynek vannak még ilyen popkulturális legjei: például, hogy Andy Warhol szalvétán kért tőle autogramot, közös fotókon fényezte magát vele David Bowie vagy tervezett például (fekete-fehér kockás) Forma-1-es leintőzászlót is az 1986-os az első magyar nagydíjra. A kötet kitér Vasarely sakkozás iránti szenvedélyére is – a sakktábla kockái később alapvető elemei lesznek munkáinak –, kamaszfiúként, még Budapesten a sakk világbajnok Aljehinnel szervezett 60 partis szimultán résztvevői közé is beválogatták.
A fénykor talán a 60-as-70-es évek lehetett, forradalmi vonzereje már kissé megkopott, amikor az amúgy szupersztár, Victor Vasarely érzékelve a Kádár-rendszer (és azon belül is földije, a szintén pécsi Aczél György) érdeklődését, életműve jelentős részét hazaajándékozta, így egyszerre két múzeuma is van. (Pécs: 1976, Budapest: 1987). Volt tehát leáldozás is, vibráló geometrikus szemcsapdái a tartós siker hullámaiban és az újabb művészeti divatok érkezésével azért kissé megfakultak. A társadalmasított op-artnak már jó ideje nem kedvezett a konzervatív irányba váltó korszellem. A baloldali Vasarely ugyanis a hatvanas évek forradalmi légkörében demokratizálni akarta a művészetet is, azaz műveit minél szélesebb körben akarta hozzáférhetővé tenni. Grafikáit sokszorosíttatta, motívumai eközben pólóktól a kávésbögrékig hétköznapi tárgyakon is terjedtek. Ezt viszont a műkereskedelem nem szerette, könnyű volt hamisítani is, az olcsó szériák esetében pedig kérdésessé válik a szerzőség.
Sokkal erősebb nyomot hagyott viszont Vasarely a köztereken. Köztéri mozaikjaival a Győri Nemzeti Színház oldalán, a pécsi pálos templom előtt, de még Kecelen is találkozhatunk, a nemzetközi kitekintés viszont a caracasi egyetemtől a párizsi Montparnasse pályaudvarig húzódik. (A könyv is azzal az epizóddal indít, amikor 1972-ben fél Párizs ott tolongott, amikor felavatták az RTL Vasarely által újradimenzionált székházát.) Közintézmények és székházak belső terei őrizték tovább azt a vizualitásában is optimista korszakot.
Figyelemre méltó a könyv címe, mert nem egyszerűen csak a sztár neve szerepel rajta, mint afféle védjegy, hanem alatta az is, hogy „regényes évszázada”. Fejezeteivel tehát kortörténet is, hiszen Victor Vasarely élete lényegében átfogta a XX. századot – 1906-ban Pécsett született és 1997-ben, 91 évesen Párizsban halt meg –, és annak minden kacskaringós változását, olykor szeszélyes irányt vevő divatjait, fejlődéseit és visszafejlődéseit. Ugyanakkor ez egy botránytalanított könyv, mert az op-art pápa utóéletéhez a botrányok is hozzátartoztak. Ezekről a művész unokája, Pierre Vasarely is beszámolt június 21-én a Népszavának, amikor a könyv magyar nyelvű megjelenése alkalmából – melynek társszerzője – Budapesten járt.
Mindezek az utóbbi évtizedekben alaposan megtépázták Vasarely imázsát, szinte már az is zárójelbe került, hogy az op-arttal ő a XX. századi képzőművészet egyik legjelentősebb alakja. Az életrajz ugyan kissé fényezett, de Vasarely üdítően sokszínű volt ahhoz, hogy érdekes legyen. Rögtön ott a sikertényező: honnan indult el és hová jutott. Aztán a nők. Aztán Vasarely, a masszívan baloldali.
70-80 éve Vasarely művészetfelfogását három tézis fogta keretbe: az állványfestészetnek vége; a művészetet mindenkinek; mivel a jövő a térművészeté, azaz ki kell vinni az utcára. Erősen baloldali művészetfelfogás, amit az idő – mint annyi mindent – erősen erodált, de a Bauhaus-tanítások ma is már-már nosztalgikusan vonzóak, még ha sok közük nincs is a Valósághoz. De a „művészet legyen mindenkié” demokratikus imperatívusza mögött felsejlik a történelmi háttér is, amikor az európai történelemben példátlan módon a tömegek mindennapos éhezésétől néhány sikeres tized alatt a tömegek tömeges múzeumlátogatásaiig jutunk el. Látjuk, ahogy Franciaország és Magyarország túljut a második világháborún, és a kultúrát hétköznapi cikké avatja – és persze nem látjuk már, ahogy ez a kulturális jóság drága elit árucikké lesz és, hogy a történelemnek sem lett vége, és hogy a háborúk sem költöztek végleg a történelemkönyvekbe.
Pierre Vasarely, az unoka természetesen elfogult a nagypapával, de szobrának nem emel túl magas piedesztált. Családtörténetet olvashatunk egy sikeres főszereplővel és háttérben a XX. század mikro- és makrotörténelmével. A szerző, Pierre Vasarely, Victor unokája, jelenleg a Vasarely Alapítvány elnöke, aki Philippe Dana újságíróval közösen jegyzi a könyvet.
Infó:
Philippe Dana – Pierre Vasarely: Vasarely regényes évszázada
Prae Kiadó, 2022
