erdélyi magyarság;

- Bezzegségünk alkonya

Akkor még a rendszerváltás győztesei közé soroltam magunkat. Arról, hogy kik a vesztesek, a legtöbbet Tar Sándor novelláiból tudtam meg. Amikor győztes mondok, akkor ezt nem egzisztenciális értelemben gondolom, hanem abban a tekintetben, hogy kitágult a világ, számolatlan lehetőség villant fel előttem. Ellentétben a diktatúrával, ahol a pénzzel sem lehetett nagyon mit kezdeni, főként lehetőségeket és szabadságot nem lehetett vásárolni. Ezért is gyarapodott a jól kereső fogtechnikus nagyapám lakásában az indiai vázák, a kristályok és rézplakettek gyűjteménye: egyszerűen nem volt mibe fektetnie.

2005-ben Magyarország már az EU tagja volt és őrzött még valamit a bezzegország tekintélyéből. Még egy napon lehetett emlegetni a csehekkel és a lengyelekkel. Arról nem is beszélve, hogy még a románok is elismerően nyilatkoztak Budapestről a kilencvenes években, ami nekünk különösen jólesett. Hiszen még mindig tartotta magát a különféle mítoszokból táplálkozó narratíva, hogy mi mások vagyunk, a Kárpát-medence húzóereje és -népe, más kultúra, más erkölcsök – tessék csak megnézni a két diktatúra közötti különbséget, mutogattunk át a túloldalra Szatmárról. Az egyikben szardíniakonzervek garmadája, a másikban meg ehető holmik, ameddig a szem ellát. Abban is biztosak voltunk, hogy a diktatúrát is a románok tartják fenn, ez az ő játszóterük, ha ez is ránk, erdélyi magyarokra lenne bízva, akkor kevesebb lenne a stressz és a felhajtás. A narratívának újabb támasztékot adott, hogy a román forradalmat is egy magyar, Tőkés László indította el. Büszkék voltunk, és úgy érzem, akkor talán még volt is mire.

Az átköltözésem idején még élt némi frusztráció a románokban, hogy az ország, hiába indult el a csatlakozási folyamat, végül mégsem lesz az EU tagja. Vagy mert valamelyik döntéshozónak kinyílik a szeme, és belátja, hogy Európa toprongyai (plusz a bolgárok) nem illenek a klubhoz, netán a magyarok eszelnek ki valamit az utolsó pillanatban, vagy a híres román pech sújt le. Európa Erdélyből akkoriban távolabbnak tűnt, míg Budapest már annak egyik büszke fővárosa volt.

Némi nosztalgiával gondolok erre az időre, a fölényérzetre, a győzelemtudatra. Most már látszik, hogy néhány szerencsés helyezkedőt nem számítva, lassan mindannyian a vesztesek közé sodródtunk, ha nem is úgy, mint Tar megejtő figurái. Dráma és katarzis nélkül. Még csattanója sincs ennek a kivérzett novellának. A románok némi értetlenséggel és növekvő kajánsággal szemlélnek minket, az elszigeteltségünket, ritmusvesztésünket. A lej hosszú ideje nem volt ilyen erős a forinttal szemben, mint manapság, Bukarest a legerőteljesebben fejlődő városok egyike a régióban.

A bezzegségünknek nyoma sincs, csak valamiféle visszfény maradt: hol tarthatnánk minimális előrelátással, kicsivel több higgadtsággal és a kiegyezés elemi szándékával. Ez a történet számomra már végképp az elvesztegetett évtizedek története, ha az országot, és a kacskaringós kalandok sora, ha az életemet nézem. Igazából úgy nyertem, hogy közben minden illúziómat elvesztettem.