Újra divatba jött a szuverenitás. Nemrég Putyin – a számára szervezett konferencián – így fogalmazott: „Szemünk előtt bontakozik ki a szuverenitás forradalma.” De a szuverenitás – meg persze az önállóság és az erő – nélkülözhetetlenségét emeli ki Orbán Viktor is minden megszólalásában. Ugyanerre hivatkozik minden autokrata és populista is, akik a sokasodó „másokra”, mint szabadságuk elfogadhatatlan korlátaira tekintenek. Miközben azonban korlátozhatatlan önállóságukat hirdetik, a világ – szinte észrevétlenül – az összekapcsolódás új szintre érkezett. Jó néhány éve figyeltem fel egy CNN hirdetésre: „A kínai középosztály életszínvonala gyorsan javul és élelmiszer-fogyasztásuk növekszik. Emiatt a világpiacon megemelkedtek az élelmiszerek árai. Emiatt Afrika szegényebb térségeiben éhséglázadások robbantak ki. Emiatt az olajkitermelő területeken megnőtt a terrorakciók gyakorisága. Emiatt a kitermelés stagnál és az olajárak a világpiacon növekednek. Emiatt az USA-ban visszaesik az új autók iránti kereslet. Emiatt a dél-amerikai autógyárak szüneteltetik a termelést és elbocsájtanak.”
A reflexivitás modellje
Az emberi közösségek méretének és komplexitásának növekedése a történelem általános trendje. A fejlődés során fokozatosan egyre összetettebb és bonyolultabb társulások, szerveződések jöttek létre. A fokozatos változást időnként ugrásszerű átalakulás szakította meg, amikor a társadalmak struktúrái minőségileg változtak meg. A fejlődésnek ezt a különös természetét Soros György – a többnyire egészen más összefüggésben idézni szokott világhírű hazánkfia – ún. reflexivitás modellje világítja meg. Soros, részben filozófiai előtanulmányai, még inkább befektetői tapasztalata alapján jutott arra a következtetésre, hogy az ember nem pusztán passzív elszenvedője környezete hatásainak, hanem – saját céljait követve – maga is aktívan alakítja azt (Soros, G. 2014. Fallibility, reflexivity, and the human uncertainty principle). Ennek során az általa megváltoztatott körülmények azután újra arra késztetik/kényszerítik, hogy idomuljon a maga által formált feltételekhez. Így, követve Weöres mottóját – „Alattad a Föld, fölötted az ég, benned a létra” – az ember maga építi a fejlődés egyre újabb lépcsőfokait, amelyek mind feljebb vezetik.
Magam, a menedzsment tantárgy oktatása során figyeltem fel a reflexivitás vezérelte szervezeti evolúcióra. A szervezetek célra-tartására a menedzsmentben három eltérő – döntően a szervezet méretétől és a tulajdonosok számától függő – módszert használunk. A kis méretű, néhány fős szervezetben a tulajdonos személyes ráhatással, a beosztottak közvetlen befolyásolásával – a leadership eszközeivel – irányítja cégét. Amikor a szervezet létszáma meghaladja a száz főt, és már többféle funkcionális egységből épül fel, a célra-tartást az irányítás (directing vagy controlling) fogalmával jellemezzük, amely kevésbé a személyes befolyásolásra, hanem inkább a szabályok előírására és ezek betartásának ellenőrzésére épít. Amikor azután a szervezetnek sok tulajdonosa van, mérete meghaladja az ezer főt, és működése több szervezeti egységre és hierarchikus szintre tagozódik, a célra-tartást a kormányzás (governance) fogalmával írjuk le. Ez a csoportos döntéshozásra, a hatalom intézményes megosztására és a tulajdonosok által gyakorolt folyamatos ellenőrzésre épít. Az első szint tipikus formája a magánvállalkozás, a másodiké a korlátolt felelősségű társaság (kft.), míg a harmadiké a részvénytársaság.
A fejlődés szakaszai
A célra-tartás első, antik-ciklusának kiindulópontjai a történelem hajnalán a független, önellátó családi közösségek voltak. A közöttük kialakuló csere fokozatosan előbb laza, majd egyre szorosabb kapcsolatot teremtett. A rendszeressé váló együttműködés elvezetett a munkamegosztás rögzüléséhez, ami a „szuverén” családokat tartósan együtt élő törzzsé kapcsolta egybe. Ekkor vált nélkülözhetetlenné a közös élet szabályozása, egyben a szabálykövetés kikényszerítése. Ám a törzsben nemcsak a szabályok betartását, hanem betartatását is megkövetelték mindenkitől. Vagyis kötelezővé tették az ún. peer punishment módszer alkalmazását: bárki, aki szabályszegéssel találkozott, annak kötelező volt megbüntetni a vétkest (Fehr, E. et. al. 2003. The nature of human altruism). A felmerülő konfliktusokat pedig – az önbíráskodás visszaszorítása érdekében – a törzs nyilvánossága előtt, a kollektíva közreműködésével oldották fel. Ilyen módon egyre nagyobb közösségek jöhettek létre.
A fejlődés következő szakaszában az együttműködés fokozatosan egyre távolabbi, addig önálló és független törzsekre terjedt ki. Így idővel a szélesedő munkamegosztás ezen „szuverén” törzsek között létesített elszakíthatatlan kapcsolatot. Mivel az így keletkező közösséget egyre inkább egymás számára ismeretlenek alkották, kezdett visszaszorulni a kötelező büntetési szabálya – azaz elterjed a „másodrendű” potyautasság – és fokozatosan legyengült a kollektív béketeremtés hatékonysága is. Ragaszkodva azonban a növekvő méretek kínálta előnyökhöz, az egyre inkább idegenekből álló közösség stabilitását új módszerekkel kényszerültek biztosítani. A szabályszegők megfegyelmezésére először „kitalálták” a moralizáló és büntető isteneket (Whitehouse, H. et. al. 2019. Complex societies precede moralizing gods throughout world history). Ők állandóan figyelnek – tanították a bölcs öregek – és ha szabályt szegsz, már az életedben, de a túlvilágon elkerülhetetlenül megbüntetnek. Ám meglepődve szembesültek azzal, hogy voltak, akiket még az istenek fenyegetése sem rettentett vissza.
Azután megpróbálkoztak „kiszervezni” a büntetést: átruházták azt a közösség befolyásos tagjaira, hogy ők – némi hozzájárulás fejében – vállalják a fegyelmezést. Idővel azonban a közösség egyre több szabályt igényelt, amelyek betartatása mind több vesződséggel járt, ezért egy új büntetési rezsimet – az ún. pool punishmentet – vezetnek be (Sigmund, K. et. al. 2010. Social learning promotes institutions for governing the commons). A közösség tagjai – feltalálva az adót – „összedobták” a pénzt, az ebből fizetett emberek tartották szemmel, kapták el a szabályszegőket és hajtották végre az ítéletet. Vagyis kitalálták a büntetés monopóliumával rendelkező államot, amit a polgárok adóiból tartanak fenn. Bekövetkezett még egy fontos fordulat: az államot immár az őt alkotó „szuverén” egységek fölé helyezett, központosított kormányzó egység működteti. Ez alkotja meg a kötelező szabályokat és kényszeríti ki azok betartását. Az adókból pedig még egy sor a közösséget segítő – védelmet jelentő, a kereskedelmet támogató – beruházást is végrehajt.
A modernitás-ciklus
Ennek a kormányzási modellnek az alapértelmezett megoldása a királyság, amelyben az uralkodó előírja a szabályokat, ellenőrzi a betartásukat, megbünteti a szabályszegőket és igazságot tesz. Működteti – az alattvalók hozzájárulásával – az államot és megteremti a biztonságot. Az i.e. néhány ezer évtől az i.sz. 1500-ig tartó korszak történelmét az tölti ki, ahogy királyságok ütköznek egymással, egyesülnek és felbomlanak és időnként birodalmakká kapcsolódnak össze. A „hosszú XVI. századi” nekilendülése nyomán, a 30 éves háborút lezáró vesztfáliai béke (1648) eredményeként kialakuló ún. szuverén állam modelljével zárul a kormányzás „antik” ciklusa. Ez egyben a kormányzás újabb, nevezzük, modernitás-ciklusának a kezdete. Az addig kvázi „magánvállalkozásként” működő királyságok „átalakulnak” kft.-vé. Hasonlóan ahhoz, ahogyan a kft.-ben a tulajdonos magánvagyona el van választva a vállalkozás vagyonától, a szuverén állam is önálló – az egyeduralkodó királytól elválasztott – jogi létezésre tesz szert.
A demokrácia forradalma egy újabb fontos változást hozott: a választójog és az adózás kiterjedése és az intézményes hatalommegosztás térnyerése azzal járt, hogy az addig kft.-szerű szuverén állam részvénytársaságként működik tovább. Az egyre nagyobb számú választópolgár lett a végső tulajdonos, a hatalmat intézményesen megosztották és a kormányzat működése átláthatóvá, ellenőrizhetővé vált.
A szuverén államok – miután Európában elterjedtek – fokozatosan a nemzetközi rendszer alapértelmezett egységei lettek. A kirobbanó háborúkat – miként a törzsön belüli nézeteltéréseket – először eseti békéltetéssel igyekeztek feloldani, majd a folyamatosan működő konzultáció rendszerével próbálták kiküszöbölni. Végül, a XX. század két világháborújának tanulságai nyomán a nagyhatalmak létrehozták az ENSZ-t, a világ államainak folyamatosan működő egyeztető és problémamegoldó rendszerét. A világgazdaság fejlődésével a Föld egyre több tevékenységi szférája vált „közlegelővé”, amelyek szintén megkövetelték az egyeztetett szabályok alkalmazását. Ezért egész sor nemzetek feletti intézmény – IMF, WHO, WTO stb. – született, amelyek az egyre komplexebbé váló nemzetközi kapcsolatokat szabályozzák. A folyamatosan formálódó rendszer, ha döccenőkkel is, de képes volt feloldani a konfliktusokat és kríziseket. A XXI. századba átlépve azonban a modernitás-ciklus szabályozó intézményrendszere elérkezett teljesítőképessége határához.
Az emberiség mint egységes egész
Világunk, a gazdasági, infrastrukturális, kommunikációs, környezeti és politikai fejlődés eredményeként olyan komplex, szorosan csatolt globális rendszerré vált, amelyet a kialakult nemzetközi koordinációs intézmények képtelenek „kézben tartani”. A rendszer működésének feltételei ugyanis alapvetően megváltoztak. A világ szuverén aktorai – az államok és a sokasodó autonóm egységek, a vállalatok, a tudományos, oktatási és civil szervezetek – között a kapcsolatok rendkívül szorosak lettek. A hatások késleltetés nélkül megjelennek a világ távoli pontjain, és a korábban függetlennek tűnő folyamatok elválaszthatatlanul egybefonódtak. Egy szemléletes megfogalmazás szerint: „A világ olyan lett, mint egy nagy dob: bárhol ütöm meg, mindenütt megremeg”. Az emberiség egységes egésszé, egy új globális entitássá szerveződött.
Ennek a globális entitásnak – mint bármely komplex rendszernek – saját működési szabályai és csak rá jellemző fejlődéstörvényei vannak. Stabil működése, mint más esetekben is, megköveteli az őt alkotó – magukban is komplex rendszernek tekinthető – részeinek összehangolt viselkedését. A kérdés „csak” az: vajon a meglevő, alapvetően konzultációs mechanizmusokra épülő konfliktuskezelés képes-e a globális rendszert stabil pályán tartani? A világban tapasztalható válságok növekvő mértéke azt jelzi, hogy a kollektív döntéshozás kialakult rendszere nem képes enyhíteni a válságokat. A fejlődés elérte azt a szintet – mint egykor a szuverén államok kialakulásának idején –, hogy a világrendszer stabil fejlődését csak a meglevő konzultációs intézményekhez képest, hierarchikusan magasabb szinten elhelyezkedő, az államokat szabálykövetésre késztető/kényszerítő, kormányzási funkciót ellátó szerveződés biztosíthatja.
Új kormányzási modell bevezetése mindig akkor válik elkerülhetetlenné, amikor a rendszeren belül és/vagy környezetében bekövetkező változások miatt nagyságrendileg megnő a szabályozás információ-igénye. Egy rendszer szabályozásának információ-igényét egyrészt elemei számának, a rendszer komplexitásának és az elemek kapcsolódása mértékének szorzata határozza meg. A II. világháború után kialakult világot még működtetni tudta néhány nagyhatalom – és az őket híven követő „csatlós államok” – hatalmi játszmája. Az ezredfordulóra azonban jelentősen megnőtt a szuverén államok száma. Amint kiderült, hogy a legnagyobb gazdasági entitások között többségben vannak a vállalatok, az államok mellé „felcsatlakozott” száznál több vállalat, és a rendszer viselkedését alapvetően befolyásolja az egyre növekvő számú nemzetközi szervezet is. Mindeközben alapvetően megnőtt a rendszer komplexitása, mivel a különböző szférák – a környezet, a gazdaság, a politika és az infrastruktúra hálózatai – egymásba fonódtak és elválaszthatatlanná váltak. Végül, a kommunikáció és ellátási lánc hálózatai befonták a világot, ami a rendszeren belüli csatolást ugrásszerűen szorosabbá tette. Az információk késleltetés nélkül terjednek tova a világban és a hatások minden térségében azonnal jelentkeznek. Ezzel párhuzamosan a növekedés elérte „természetes” határait. Ez egymáshoz „szorította” az államokat, egymásba kapcsolta az ellátási láncokat és összepréselte a korábban független folyamatokat.
A globális kormányzás és az MI
Állandóan azt érezzük, hogy „bárhova lépünk, mindenütt önmagunkba botlunk”. Ebben a helyzetben a régebben elfogadhatóan működő zavarenyhítő rendszerek képtelenné váltak kiigazítani a súlyosbodó válságokat. Világunk mai gondjait tehát nem az idézi elő, hogy a válságok ne volnának előre láthatóak, illetve hiányoznának a megoldáshoz szükséges források. Nagyobb gondot jelent, hogy a globális ökoszisztémában nehezen határozhatók meg a teendők, mert a lépések mellékhatásai nehezen kiszámíthatók. Gondoljunk bele, mennyit vitatkozunk azon, vajon az Oroszország elleni szankciók kinek okoznak nagyobb problémát, az agresszornak-e, vagy az EU államainak, vagy távoli, vétlen országoknak. Vagyis a rendszer komplexitása és szorosan csatoltsága miatt a döntéshozók képtelenek a hatások és a járulékos következmények felbecsülésére. Ezt a helyzetet azután még súlyosabbá teszi, hogy a döntéshozatali rendszer elfogadja a késlekedést és a következetes végrehajtás elmaradását. A társadalmak növekvő polarizáltsága miatt a kormányzatokat megbénítja a vetokrácia, és ez döntésképtelenné teszi az emberiséget.
Az emberiség előtt álló válsághelyzet megoldásának valódi akadálya tehát, hogy a már korábban is akadozó egyeztetések rendszere a válságokkal küszködő globális ökoszisztémában fenntarthatatlan. Globálissá és egységessé vált világunk stabilitása – hasonlóan ahhoz, ahogyan egykor az állam központi kormányzási funkciója kialakult – kizárólag a globális kormányzás bevezetésével állítható helyre. A kedves olvasó most nyilván azt kérdezi: miről hablatyol itt a szerző? Hát nem látja, hogy mindenki a szuverenitását hirdeti és védi? A szerző látja ezt, de úgy gondolja, ez éppen annak a jele, hogy a hatalmat gyakorlók érzékelik a történelem rájuk nehezedő egyre elviselhetetlenebb nyomását, ám igyekeznek nem tudomást venni arról. Ám ahogyan a törzsi társadalmak fokozatos egybekapcsolódása elvezetett a centralizált kormányzási funkciót működtető állam kialakulásához, éppen úgy a szuverén államok alkotta globális rendszer is elérkezett ahhoz a ponthoz, amikor már nem nélkülözheti a hierarchikusan az államok felett elhelyezkedő, azok tevékenységét szabályozó, viselkedésüket megrendszabályozó centralizált kormányzási funkciót gyakorló intézmény létrehozását.
Elkerülhetetlennek látszik tehát, hogy 2030-ig létrehozzunk, és teszteljünk egy mesterséges intelligenciát (MI) is alkalmazó globális modellt. Ez fokozatosan lehetővé tenné, hogy a nemzeti és globális döntéshozók, döntéseik előtt ezzel a globális modellel konzultálva „lejátsszák” a lehetséges kimeneteket, összemérve a döntési változatok előnyeit és hátrányait. Az így kiformálódó rendszer 2040 táján globális döntéshozói szerepbe kerülhet. Vagyis – a deep learning segítségével – megértve a nemzetek és más szuverén aktorok elvárásait, „szemét” rajta tartva minden részleten, felkínálja mindenkinek az érdekeit a rendszer többi aktorának érdekével összehangoló, mindenki szempontjából optimális megoldást. Egyben, mindenki elé felrajzolja annak következményeit, ha ő, vagy bárki más nem az „előírásoknak” megfelelően járna el. Vagyis mindenkit szembesít az esetleges globális „potyautasok” viselkedésének következményeivel, világossá téve, hogy az neki és a globális közösségnek milyen problémákat okoz. Majd felkínálja azokat a szankciókat, amikkel – mint egykoron a törzsek a peer punishment rendszerében – a szabályt megkerülő potyautasok észhez téríthetők. 2050-re ez a rendszer – ahhoz hasonlóan, ahogyan a törzsek fölé emelt állam legitim jogot kapott büntetni – akár közvetlen büntetői jogokat is nyerhet.
Ez a perspektíva – beismerem – ijesztőnek tűnik, ám ne feledjük az alternatíváját: a sokasodó és egyre reálisabbá váló „végítélet” jóslatokat. Az emberiség sorsa azon múlik: képesek leszünk-e a puha landolásra – a soft landingre – egy fenntartható, humánus és szabad világba. S ha ezt csak mi – az emberiség – és az MI fokozatos egymáshoz illeszkedése biztosítja, ez tényleg olyan túlzó követelmény?
