Már az akasztásnál látszott, hogy nagy lesz. Ívbe hajlott a bot, örvénylett a víz. Már tavaly is voltunk kedves barátunk, Bodó Iván, Matula bácsi reinkarnációjának vendégei, de akkor csak két kisebb pontyot fogtunk, amit aznap este ki is rántottunk. Ez volt Dusi első horgászélménye, ezért nem is a Balaton közepén próbálkoztunk Iván hajójáról, hanem egy közeli halastóban, a reggel már előre beetetett helyen. Vagyis nem volt túl sportszerű a dolog, de akkor még az volt fontos, hogy a gyerek érezzen rá a horgászás ízére. Mármint jobbik ízére, mert az úszó hosszas bámulása is íz, a hobbi szerves része, apám ezt is imádta, de egy hétévesnek, az internet sebességéhez szokott generáció tagjának nem ez alapozza meg az érdeklődését. A türelmet sikerélménnyel lehet igazán fejleszteni, jó pedagógusként tudta ezt Iván, mi pedig hálásak voltunk.
Két botot vetettünk be az egyenlőtlen küzdelembe, s persze, hogy úgy alakult, hogy az én csalimra harapott rá mindkét mohó ponty. Bizonygattuk ugyan erősen, hogy ez az ő fogása is, de nem igazán győztük meg. Idén viszont a viharos szél miatt a vitorlázás eleve elmaradt, és csak egy botot használtunk. Meg is lett az eredménye. A négy és fél kilós pontyhoz hárman kellettünk: Dusi a zsinórt tekerte, én segítettem magasra tartani a botot, Iván pedig a merítőhálóval segédkezett, hogy kiemelje a part felé ügyeskedett fogást. Olyan szép volt, olyan tökéletes példány, hogy egyből megszólalt bennem és a nejemben az állatvédő: dobjuk vissza! Iván egyértelmű álláspontot képviselt, méreten felüli halat nem engedünk vissza. Ő e tekintetben igen következetes, és egymagában tornázza feljebb az átlagot, hiszen míg egy normál magyar ember 3-4 kiló halat eszik évente, Iván, akinek minden napja a víz, a Balaton, a természet körül forog, simán hozza a százkilós teljesítményt. A nejem is hamar feladta az elveit, ami azért nem volt meglepő, mert szinte addiktív módon szereti a halászlét, azt pedig bajos műhalból vagy szójából készíteni.
Már itt jelezném, hogy nálunk a bajai halászlé megy, tehát a gyorsabb változat, csak semmi paszírozás, plusz tészta. Iván is ezt preferálja, mert egy óra alatt elkészül: előbb a halfejeket és a gerincet (a rajta maradt hússal) teszi oda, majd az utolsó húsz percre a szálkátlanított szeleteket. És ha a gőz fölé tartott kéz kicsit ragad, akkor van kész, akkor főtt ki az enyv a halból, akkor lett zsíros, finom. Ahogy ezt elmesélte, már a füvet is megettük volna, de Iván rántott harcsával készült, a hal hátát sütötte ki, mert az való erre. Én eddig azt hittem, hogy nem szeretem a harcsát, mert iszapíze van és opálos, nyúlós a húsa, ezzel szemben ez hófehéren szikrázott, és elomlott a szánkban. Közben suhogott a nádas, fodrozódott a víz, a part menti fűben tépett kócsagtollak hevertek, vélhetően egy rókával való baljós találkozás nyomai. Lehet, hogy gasztronómiailag ez nem kimutatható, de nekem ilyen környezetben valahogy minden jobban csúszik, minden zamatosabb, a természet közelségét semmilyen recept, fűszer vagy trükk nem pótolja a négy fal között.
Persze a természet sem fenékig tejföl mindig, hogy egy idevágó képzavarral éljek. Iván hosszabban mesélte el nekünk azt, amit a friss könyvében is leírt (Naplóm a halásztanyán). Február végén, az első derűsebb tavaszi napon futott össze egy vaddisznóval, amikor a gát felé sétált. Egy kocával, amely a kölykeit védte. Ennél rosszabb kombináció aligha akadhat errefelé. Egy koca ugyanis nem mérlegel, nem tárgyal, hanem nekiront a betolakodónak, és többnyire nem néz se föl, se le, ágyékmagasságban harap (férfiemberként ezt hallgatni, különösen fájdalmas), így a találka többnyire átszakított combi verőérrel ér véget. Mert mire oda kiér a segítség… Ő ezt úgy úszta meg, hogy gondolkodás nélkül beleugrott a közeli, jéghideg patakba, hasig elmerülve az áldott vízben. Tanulság: ellés környékén, a tavasz vége felé ne merészkedjünk susnyásba, fák közé, hanem lehetőleg nyílt terepen menjünk, ha már mindenáron ki akarunk mozdulni otthonról, és csapjunk nagy zajt. Szóval nem mindig rossz azért a konyhában készült rántott hús.
Aztán jött még egy majd négykilós tükörponty is, hogy tényleg ne szenvedjünk hiányt semmiben. A tükörponty a lusták kedvelt hala, mert alig kell pucovászni, lekaparja az ember azt a pár szem pikkelyt, s máris lehet zsigerelni. Persze Iván a pikkelyes pontytól sem ijed meg, egy éles és vékony késsel egy darabban szedte le az egészet, szinte megnyúzta. A természetben pedig nincs hulladék, mindenre van jelentkező: a pikkelypáncélból a bogarak, a kopoltyú izmos húsából a macska, a belsőségekből a róka, a többiből pedig az ember lakmározik boldogan. Így hát méltósággal gyászoltuk el a mi pontyainkat is: pár napra rá körülültük az asztalt, minden részletre kiterjedően elmeséltük a fogás történetét (néha úgy érzem, a horgászás célja nem is a hal, hanem a jól mesélhető sztori), majd belemerítettük kanalunkat az égővörös lébe. A nejem jó Twist Oliverként többször is repetát kért. Apám mosolyogva bólintott volna, hiszen ezzel beléptünk a komoly emberek klubjába. Bottal, úszóval, ahogy kell.
