;

Oroszország;képzőművész;Ukrajna;háború;menekült;grafika;

- Budapesten kezdene új életet a háború miatt hontalanná vált fiatal grafikusművész, de oroszként szóba sem állnak vele

Anna Kuznetsova orosz grafikusművész a háború miatt hagyta el hazáját. Magyar barátja segítségével egy Facebook-csoportban kért ötleteket, hogyan maradhatna legálisan Budapesten. Házassági ajánlatot kapott kettőt is, ámde ezzel nem jár automatikusan tartózkodási engedély, épp múlt heti riportunkban jártunk utána, milyen a bevándorlás-családegyesítés kafkai magyar valósága. Páran megvennék zseniális képeit, és többen tanácsolták, hogy jelentkezzen itt művészeti felsőoktatásba, de a következő szemeszterre a jelentkezési határidő már lejárt, és míg az ukrán menekülteket soron kívül felveszik, ő nem kapja meg ezt a méltányosságot. Vele együtt a becslések szerint ötmillió orosz – és tizenkétmillió ukrán – hagyta el hazáját a háború kitörése óta (lásd még a Politico Utolsó vonat Helsinkibe című szívszorító riportját). Közben Anna ingyen elvihető házikógrafikákat tesz ki a budapesti közterekre, emlékeztetve mindenkit arra, hogy milliók veszítették el az otthonukat a háború miatt, de kis festményei megmelengethetik valakinek a szívét és reményt adhatnak, hogy az új otthonukban majd rendbe jön az életük.

Videóval!

Anna Moszkvában született huszonhat évvel ezelőtt. Fiatal, tehetséges grafikusművészként (itt lehet még látni a műveit) világpolgár lehetne. Most a világ hibájából nem lehet az. Megfosztották a hazájától, a jövőjétől, a biztonságba vetett hitétől. Családja is kettészakadt, édesapja Oroszországban maradt, édesanyja követte a nagyobbik lányát Olaszországba. Anna élt már Észtországban, Olaszországban, és festett varázslatos graffitifalat Londonban. Itt találkozott a Keszthelyről származó Vipler Kisannával, aki fotóművész, hamar összebarátkoztak. Még közös handpoke tetoválásuk is van. Ezt is együtt csinálták, kézzel és tűvel.

„Egész tavasszal tüntettünk. Rengeteg orosz ember kockáztatta a börtönt, több barátomat le is tartóztatták. Tizenöt, néha harminc napig nem tudtunk róluk semmit. Nem engedték őket telefonálni, nem volt segítségük, nem voltak jogaik. Akkor még a civil szervezetek tartottak gyűjtést, hogy a letartóztatottakon segítsenek, azóta ezeket is bezáratták, terroristáknak bélyegezve őket. A szabad médiát felszámolták, azzal, hogy külföldi ügynökök, akik hamis információkat és fotókat osztanak meg Ukrajnáról. Olyan rendeleteket hoznak, szinte naponta, hogy ha csak leírod a közösségi médiában a háború szót, már elvihetnek érte, mert ez nem »háború«. Azt állítják, Oroszország segít Ukrajnának. Ez őrültség” – mondja Anna, és csak utólag, a magnófelvételen hallom, hogy a hangja ezen a ponton megremeg.

Nincs visszaút

A magyar kormány elmossa az orosz vezetés felelősségét, azt is nehezen és csak csűrve-csavarva mondták ki, hogy Putyin agresszor. A közmédiából azonban azóta is ömlik a propaganda, nagy tömegek hiszik el az orosz hivatalos verziót, bár ez Annát nem teszi boldoggá. Soha többé nem akar visszamenni Moszkvába. „Őrület, hogy megtámadják és megölik a szomszédaikat, a barátaikat, a családjukat. Hosszú hónapok óta ez megy, és csak egyre rosszabb. Nem akarok már orosz állampolgár lenni, de úgy tűnik, semmit sem tehetek. Ahhoz, hogy politikai menedékjogot kaphassak, bizonyítanom kellene, hogy a hazámban veszélyben voltam. De erre nincs bizonyítékom, így a magyar jogvédők sem foglalkoznak velem. Sem a Helsinki Bizottság, sem a TASZ nem reagált a megkeresésre” – meséli tovább a történetét. 

Az ukrán háborús menekültekkel sokan foglalkoznak, de azokkal senki, akik oroszként menekültek a háborútól. Anna generációjából a többség ellenzi az agressziót, de sok családban heves viták folynak, mert az idősebbek közül sokan Putyin-pártiak. Szerinte elsősorban azért, mert sok fake news-t adagolnak nekik.

„Szürreális élmény, mikor egy nap arra ébredsz, hogy az országod hajnali ötkor háborút indított. Eddig is volt vérontás a világban, amiről volt némi tudásod, de más, amikor ez veled történik. Nem hiszed el, hogy ez az új valóságod, az új életed. Az oroszok közül sokan szenvednek, és nem azért, mert nincsenek boltok vagy McDonald's. Emberek ezrei halnak meg és vesztik el a családtagjaikat a szomszédban folyó, kegyetlen háború miatt. Milliók veszítették el a munkájukat, a megélhetésüket, a vállalkozásaikat, a jövőjüket. Akik nem támogatják a jelenlegi politikai vezetést, azoknak pedig külföldön is megnehezítik, hogy új életet kezdhessenek. Nem kapnak vízumot, nem vásárolhatnak ingatlant, hogy letelepedhessenek. Ha eladnák a lakásukat, otthon nem váltanák át a rubeljüket. Még februárban mindenki megrohamozta a bankokat, azóta is várólista van a valutára. Egy barátomnak három hónapba telt, hogy eurót vehessen. Nem utalhatunk pénzt, az orosz bankkártyát már sehol nem fogadják el, a külföldi bankok letiltják a Visa és a Mastercard kártyáinkat is. Ezek nagyon megnehezítik az életünket.

Én állandó bűntudatot is érzek, különösen ha ukránokkal találkozom. 

Hiába tudom, hogy ez nem az én hibám, és mindent megpróbáltam, ami tőlem tellett: tüntettem, pénzt adtam a segélyszervezeteknek, elhagytam a hazámat. Pedig szeretem Moszkvát, ott születtem, ott élnek a barátaim. Sok közös tervünk volt. De most mindenkinek el kell dönteni, marad, vagy megy. Sokan csak azért maradnak, mert nem tudnak elmenni. És még mindig vannak, akik reménykednek abban, hogy egy nap még valami jó is kinőhet ebből a pokolból” – meséli.

Másfajta szabadság

„Nem tudom, mikor lett ilyen őrült hely a világ, de évről évre egyre rosszabb. Nem látok esélyt Putyin leváltására – persze otthon sokan reménykednek, hátha igaz a súlyos betegségéről szóló hír –, de a politikai ellenfeleit már ezer évre börtönbe csukatta. A kritikusai, akik külföldre mentek, öt-tíz vagy akár harminc évig nem térhetnek vissza Oroszországba, sok ismert ember lett így kitiltva a hazájából. Láttam Navalnij dokumentumfilmjét, csak azt sem tudom már, kiben lehet megbízni. Nincs szólásszabadságunk. Mi, művészek nem alkothatunk szabadon, mert bármiért letartóztathatnak. Egy hónapra se látunk előre. Bíztam benne, hogy a hazámban békében élhetek, lesz ott jövőm, de már feladtam. Szeretnék itt Budapesten új életet kezdeni, de nem kapok semmilyen tartózkodási engedélyt. Visszamehetek a családomhoz a 8000 lelkes északolasz kis faluba, Pisogne-ba, ahol a nővérem és az olasz férje élnek tíz éve, és most már anyukám is. Onnan ki sem tehetem a lábamat, ha augusztusban lejár az észt vízumom. Nagyon szép ott a hegyekben, egy tó partján, de művészként másfajta szabadságra vágyom.”

Csakhogy hiába jelentkezett különböző egyetemekre, művészi rezidenciákra, nyelvtanfolyamokra, Finnországba, Németországba, Észtországba, még Izlandra is, sehol nem fogadnák. Más munkát is elvállalna, ami nem művészettel kapcsolatos, korábban egy kávéházban is dolgozott. „Úgy érzem, nagyon közel kerültem ahhoz, hogy új életet kezdhessek. Itt állok előtte, de nem tudom kinyitni az ajtót és belépni rajta – fogalmazza meg fájdalmát a fiatal művész. Az is rosszul érinti, ha megkérdezik, hová valósi, és mikor elárulja, hogy orosz, más szemmel néznek rá. Legutóbb egy lengyel fiúval volt ilyen tapasztalata. – Éppen olyan ez, mint a kínaiakat okolni a Covidért. Vagy minden magyart Orbánért.”

Aki gyakran járja Budapestet, tudja jól, hogy minden városrésznek megvan a maga bája, hangulata, legyen az bármelyik kerületben is. Így van ez a józsefvárosi Népszínház negyeddel, amelyet a Külkörút nevű projekt próbál augusztustól újra mozgásba hozni, és megmutatni annak kulturális és történeti értékeit. A három helyszínen, vagyis a Népszínház utcában, a II. János Pál pápa téren és a Teleki téren zajló közösségépítő programok segítenek abban, hogy a különböző korú, etnikumú és kulturális hátterű emberek közelebb kerüljenek egymáshoz.