Próbáltam én annak idején kisgyerekeimmel megszerettetni a rockzenét. Mert ha én azon nőttem fel, nyilván ők is rajonganak majd érte. De elkövettem egy hibát. Amikor lusta voltam elővenni egy lemezt, vagy éppen saját frontember-ambíciómat akartam kiélni, én adtam elő pár zajos őrületet, a riffek hangzását is imitálva. Nem jött be, nevetve menekültek. Sokáig nem értettem miért, van hangom, hallásom. De aztán valaki megértette velem, hogy hitem nincs már ehhez. Képtelen vagyok, főleg ötven felé közeledve, világgá harsogni, hogy „mondd meg, hol jön majd a cél, lesz-e győzelem, babér”, meg „nincs egy hely, ahova mehetnél”. És józan, önironikus távolságtartással előadva ezek az opusok nehezen viselhetők.
Sok alkotó kiteljesedését gátolja, hogy hiába van meg a tehetségük, hiába lebeg előttük egy érdekes elképzelés, egy ponton elvesztik a hitüket a dolog komolyságában, a szent küldetésben, és nem jutnak el az őrületig. Idézőjelbe tesznek elemeket, finoman jelzik, hogy azért mindez csak játék, akkor is, ha vígjáték, és a mű végül nem áll igazán össze. De én, a szemérmes, jól nevelt, kispolgári rocker természetesen szeretem őket, intelligensen túlkontrollált alkotásaikat. Így voltam, vagyok Szász Péter filmjeivel is. A kiváló „bedolgozó”, forgatókönyvíró, dramaturg, akinek A tizedes meg a többiek humorát köszönhetjük, szerzői filmesként csupa ígéretes produkcióba vágott bele. Intellektualizált játéktereiből kijöhetett volna valami sajátosan magyar, operettízűen Godard-i vagy makavejevi világ. De nem tudott beleállni a pimasz formabontásba, idézőjelbe tette az idézőjeleit is. Ugyanakkor jó kisrealista volt, ami sok modernistáról, így Godard-ról és Makavejevről is elmondható. Kétségtelen, hogy legegységesebb, klasszikusnak is tekinthető műve az erre a kvalitására épülő Szépek és bolondok. Ám korántsem olyan impresszív, gazdag szellemi töltésű, mint például a széteső, kudarcos Kapaszkodj a fellegekbe!
Ez a különös, csapongó szertelenség jellemzi Szász Péter emlékezetes tévéfilmjét, az 1974-ben készült Örökzöld fehérben feketében-t is, amely jelenleg elérhető az MTVA Archívum online kínálatában. Egyszersmind rávilágít még valamire, amiből a műhasító, önironikus, intellektuális eklektika születik. Miközben Szász nyitott volt a progresszióra, a szocialista társadalmi változásokra, mélyen hordozta magában a két világháború között virágzó pesti polgári kultúrát. Amúgy szimpátiája a szocializmussal szintén a múlt tisztának vélt forradalmiságából táplálkozott. Alkotói énje a jelenben nem érezte jól magát. A tévéfilm története egy idős, egykor népszerű táncdalénekes, Ádám Oszkár furcsa másodvirágzásáról szól. Az állami régiségforgalmi vállalatnál meghúzódó ex-sztárt a könnyűzenei élet újra fölfedezi, önálló estet kap a tévében, majd egy ügyvédből avanzsált, élelmes producer összehozza a Meteor rockegyüttessel (az Omega testesíti meg), amiből először közös aranylemez, majd lassú kifulladás lesz. Szász minden szeretetét beleadja a régi melódiák – Fényes Szabolcs korábbi slágereinek – megszólaltatójának ábrázolásába, gyönyörű, bensőséges perceket szerez a továbbélő, nemzedékeket összekötő múlt nézői zsigerekbe áramoltatásával, de megálljt parancsol az érzelgős nosztalgiahangulatnak, jönnek a hol ironikus, rezignált felhangok, beindul egy szatirikus vonal, bevillan a kor médiavilága, sok ismert szereplőjével. A szerkezet fegyelmezetlen – sodró aránytalanságokkal, logikai megingásokkal. Kern András és Verebes István szinte külön revüblokkot kap a régiségboltban a régi imádott, kultikus filmvilág és könnyűzenei divat prezentálására. Ádám tévés estje is szinte önálló műsor a filmben, igaz, talán a legmegindítóbb része. Sikerül olyanokkal is megéreztetnie a régi dalok varázsát, akik ösztönösen idegenkednek tőle. Rezonálni kezdenek bárkiben, egy pillanatra sem tűnnek negédes giccsnek, csengésük dallamosan mosolygó sóhaj.
Hogy mindez valahogy áll a lábán, és az arctalan harsányság megfér a csendes nosztalgia intimitásával, alapvetően a főhőst alakító Mensáros Lászlónak köszönhető. Rivaldafénybe került rezonőr, aki azonban nem szellemes, filozofikus monológokban adja elő életbölcsességét. Számára elég néhány rezignált, cigarettafüstösen szarkasztikus hangsúly, félmondat és a dalok szomorkásan érzelmes mormogása. Ritka kifinomult, elegáns színészi játék, az elmúlás szisszenve legyintő derűje. Végig kell skálázni az élet billentyűin, olykor kanyarodik belőle egy szép dallam, de túl komolyan nem szabad venni. Még akkor sem, ha így nem születhetnek igazán jó filmek. Sebaj, jobb nézni az életszerű, érzékeny tökéletlenséget, mint a profi precizitással legyártott érdektelen sorozatokat és fesztiválipari mestermunkákat. Utána meg jöhet Tarkovszkij és a rock...
