- John le Carré: Ezüstfény (regényrészlet)

Drága Stewart! Hát ez igazán csodálatos! És micsoda meglepetés! Jaj, igazán nem kellett volna – kiáltott fel Joan az ajtóban állva, miközben látogatója pár üveg vörös burgundit nyújtott át neki.

A térkép alapján Proctor egy rózsával befuttatott, bájos somerseti vidéki házikót képzelt el, de amikor kikászálódott a taxiból, arcon csapta egy zöld csempével borított borzalmas földszintes ház látványa, amitől a falu régebbi lakói valószínűleg a hajukat tépték.

– Stewart, öregem! De jó újra látni téged! Ezek szerint még mindig be vagy fogva? Szerencsés flótás! – blöffölt Philip, megtestesítve a jó kedélyű angolt. Szép sötét hajában szinte sehol egy ősz hajszál; ahogy hamuszürke botjára támaszkodott, szívós vigyort villantott Joan válla felett, majd elbicegett az asszony mellett, hogy férfiasan kezet fogjon Proctorral.

Proctornak azonban feltűnt a szívós vigyor dermedtsége és a vészjóslóan lefittyedő szemhéj. Philip is észrevette Proctor tekintetét.

– Sajnos igen – vetette oda mogorván. – Kissé gyengélkedtem az utóbbi időben. Egy szavam sem lehet a drága jó Nemzeti Egészségügyi Szolgálatunkra. Első osztályú munkát végeztek.

– Hogy odavoltak érted a nővérkék, szívem! Micsoda perszónák! – rikácsolta Joan. – Philip gyorsabban életre kelt tőlük, mint bármi mástól. Mert mondjuk ki, amikor a kórházba értél, halott voltál. Még akkor is, ha ezt be nem vallanád, szívem.

Kölcsönös kuncogás.

– Aztán arra gondoltam, hogy ha valami, akkor a Loganberry Cottage után ez a hely fog végezni vele. Philip imádta a Loganberryt. De ennél jobb földszintes házat nem találtam ilyen rövid idő alatt. Philip magánkívül van az örömtől. Van egy szépséges gyógytornász hölgy, aki hetente egyszer eljön hozzá, és Philip felfedezte a kertvárosi énjét. Ha így megy tovább, hamarosan kerti törpéket akarsz majd a kertbe, nem igaz?

– Pingáltakat – szólt közbe Philip, további kacajok közepette.

Ez lett volna a sztárpár? Rájuk emlékezett Proctor huszonöt évvel ezelőttről? A botjára támaszkodó, stroke sújtotta Philip, és a lófejű Joan, elasztikus derekú nadrágban és pólóban, amelyen az egykori Bécs látképének hatalmas nyomata takarja tekintélyes keblét?

Proctor még emlékezett a valószerűtlenül gyönyörű, a Földközi-tenger keleti partját érintő tevékenységekért felelős műveleti igazgatóra. A férje, Philip egy Lambeth Palace-hoz közeli állomásról pipáját szívva irányította a Szolgálat kelet-európai hálózatait. A legkiválóbb és legokosabb a Szolgálat házaspárjai közül – így szólt a fáma. És amikor Philip megkapta a felminősített belgrádi állomást a boszniai háború kitörésekor, Joant pedig kinevezték a helyettesének, még a bérszámfejtés alagsori irodájában is hallani lehetett a tapsot.

A helyiség, ahol terítettek, egyszerre szolgált nappaliként és étkezőként. Az ablaka a zsebkendőnyi konyhakertre nézett meg az amögött álló középkori templomra, ahová Joan havonta kétszer virágokat vitt. A nappali-étkezőben ebédeltek: a boeuf bour­guignon Joan műve volt, a krumpli Philipé, Proctor a burgundival járult hozzá az alkalomhoz.

Evés közben kedélyesen elcsevegtek Anglia állapotáról – szörnyű –, és Afganisztánéról – ami reménytelen, le kellene lépni onnan, amíg lehet –, valamint a házigazdák mindentudó fekete labrador szukájáról, akit mindenféle magyarázat nélkül Chapmannek hívtak.

Csak miután helyet foglaltak a parányi télikertben, hogy elfo­gyasszák brandyvel kísért kávéjukat, akkor érezték kellőképpen szabadnak magukat – valamiféle hallgatólagos megállapodás folytán –, hogy megvitassák azt az ügyet, ami miatt Stewart felkereste őket. Általános érvényű igazságnak számított ugyanis a hírszerzés bizonyos korú szakembereinek körében, hogy ha elkerülhetetlen volt szenzitív ügyeket megvitatniuk, a legjobb, ha egy olyan csupasz helyiségben teszik, ahol se szomszéddal közös fal nincs, se csillár.

Joan vastag keretes nagymamaszemüveget vett fel, és rattanfotelben trónolt, melynek magas támlája mintegy glóriát vont a feje köré. Philip egy díszpárnákkal megrakott, faragott indiai kereveten üldögélt, lábait szétvetve, két kézzel markolt sétabotjának fogóját az állához szorította. Chapman Philip házipapucsba bújtatott lábánál nyújtózott. Engedelmeskedve Joan utasításának, Proctor a hintaszékbe telepedett, ügyelve arra, hogy ne dőljön túlságosan hátra.

– Szóval manapság te vagy a történelemfiú – jegyezte meg Joan, abból a kevésből kiindulva, amit Proctor árult el neki telefonon.

– Így igaz – helyeselt Proctor szívélyesen, és igyekezett bátornak mutatkozni. – Be kell valljam, amikor behívtak, azt hittem, azt fogják közölni velem, hogy lejárt az időm. Ehelyett azonban felkínálták nekem ezt a roppant érdekfeszítő megbízást.

– Átkozottul szerencsés vagy! – morogta Philip.

– Ami pontosan mit is takar? – érdeklődött Joan.

– Gyakorlatilag pótkerék vagyok a Kiképző Állomásnál – vallotta be Proctor. – A munkám nagyrészt abból áll, hogy kilúgozott esettanulmányokat állítok össze oktatási célzattal az új belépőknek. Azzal az általános megjelöléssel, hogy „Ügynökök futtatása a terepen”. Részben tananyagnak, részben pedig próbafeladatnak.

– Ennek mi is hasznát vettük volna, amikor beléptünk, nem igaz, drágám? – szólalt meg ismét Philip. – A mi időnkben a kiképzés fabatkát sem ért.

– Két hét arról, hogy hogyan iktassuk a vécépapírt – helyeselt Joan, és ravasz tekintetét továbbra sem vette le Proctorról. Egy pillanatra se vette be, amit amaz mondott. – Na és hol jövünk mi a képbe, Stewart?

Proctor boldogan világosította fel:

– Nos, nyilvánvalóan, amikor csak tehetjük, szeretjük a legfőbb játékosok élő tanúit is bemutatni. Irodai tisztek, elemzők, és ami a legfőbb, a melegtest-hatás kedvéért, az ügynök korábbi tartótisztjei.

Philipet teljesen lefoglalta Chapman fülének simogatása, Joan azonban egy pillanatra sem fordította el állhatatos tekintetét Proctor arcáról.

– Micsoda rendkívüli kifejezés! – kiáltott fel Joan hirtelen nyerítéssel. – Melegtest-hatás! Milyen pajzán! Most találtad ki, Stewart, a pillanat hevében? Csak a mi kedvünkért?

– Még szép, hogy nem a mi kedvünkért, szívem. Ne butáskodj! Már nem vagyunk benne a vérkeringésben. Ők már más nyelvet beszélnek. Line menedzsereik vannak. Meg emberi erőforrásuk, pedig a személyzeti osztály is tökéletesen megfelelne. És fókuszcsoportok, ahelyett, hogy tennénk a dolgunkat.

– Szóval, amennyiben mindketten benne vagytok – folytatta Proctor, rettenthetetlenül –, van egy bizonyos múltbeli eset, amit szerintünk érdemes lenne tanulmányozni, és örvendetes módon mindkettőtöket érinti, úgyhogy mondhatjuk úgy is, hogy egyet veszünk, kettőt kapunk. És abban a reményben, hogy mindketten készen álltok egy jó kis vallatásra – könnyed tréfa –, elhoztam magammal a Titkárság sztenderd levelét, amelyben felhatalmazást adnak arra, hogy azt mondjátok, amit csak szeretnétek. Ássatok le olyan mélyre, amennyire csak akartok, ha bármiféle kritikával illetnétek a Központot, ne fogjátok vissza magatokat – Philip erre felhorkant –, majd mi kellőképpen megszerkesztjük az anyagot. És hadd mondjak el még egy nagyon fontos dolgot az elején: ne is törődjetek azzal, hogy mi szerepel az aktában. Mindenki másnál jobban tudjátok, hogy az ügynökakták arról híresek, ami nem szerepel bennük. A régi akták még az újabbaknál is rosszabbak. Abból, ami a terepen történik, a papíron alig szerepel valami, de valószínűleg minden érintett számára így a legjobb. A kiképzők ezért azt a tanácsot adták, ami igazság szerint inkább kérés: abból induljatok ki, hogy fogalmunk sincs semmiről. Mondjátok el úgy, mintha most mesélnétek először. Beszéljetek arról, hogy személyesen hogyan érintett benneteket, nem csak a Szolgálatot. Ne szemérmeskedjetek, ha égető szükségét érzitek annak, hogy beszóljatok a Központnak, eszetekbe ne jusson a nyugdíjatok miatt aggódni vagy valami efféle marhaság.

Hosszú, Proctor fülének kissé nyugtalanítóan hosszú csönd következett. Joan szemügyre vette a levelet a nyakában lógó másik szemüvegen keresztül, majd továbbadta Philipnek, aki hasonló alapossággal elolvasta, és morcos biccentéssel visszaadta Proctornak.

– Szóval elpaterolták a nagy doktor Proctort a kiképzőrészlegre – tűnődött Joan. – Szent egek!

– Csak hozzájuk csatoltak, Joan. Szép karrierem volt.

– Akkor ki a fő vadászkopónk most, hogy téged elküldtek meleg testek után szaglászni? Nehogy azt mondd, hogy őrizetlenül hagytad a tábort.

Proctor erre sajnálkozva ingatta a fejét, amivel azt sugallta, hogy nincs felhatalmazása felvilágosítással szolgálni Joannek a Szolgálat jelenlegi csatarendjéről. Joan eközben kérlelhetetlenül fixírozta Proctort, Philip pedig Chapman fülét gyürkészte.

– És csak hogy biztosra menjünk – váltott Proctor hivatalosabb hangnemre –, el kell mondanom: noha az alanya annak az anamnézisnek, amiről hallani szeretnénk, él és virul, nem óhajtanánk bármiféle módon is felhívni magunkra a figyelmét. Hogy hivatalosan fogalmazzak, szigorúan tilos bármilyen kapcsolatot létesítenetek vele, amíg más utasítást nem kaptok. Világos?

Joanből ekkor feltört a régóta magában tartott sóhaj, és így szólt:

– Édes istenem! Szegény Edward. Mit tettél már megint?

                                                                          Orosz Anna fordítása