- Tudja a hóhér! - Gráczer L. Tamással korhű rejtélyekről

Többek véleménye, hogy egy történelmi regény legyen jó vaskos. Szerzőként milyen más szempontokat kellett figyelembe vennie a könyvei megírásakor? Mitől válik „jóvá” ön szerint egy történelmi regény?

A legfőbb szempont, hogy az ábrázolt korszak hiteles legyen, vagy legalább a hitelesség látszatát keltse. El tudjam hinni, hogy tényleg az adott korról szól, bele tudjak helyezkedni – zökkenőmentesen! Egy középkori történetben alap, hogy ne a ma használatos mértékegységek szerint mérjék a távolságot. Tolkiennek még elnézem, hogy A Gyűrűk Ura bevezetőjében végigfut egy vonat a sorok között, ez mégiscsak egy fantasyregény, de a Trónok harcában a starbucksos kávéspohár azért már irritáló. De az Egri csillagok filmes adaptációjában sem a várat ostromlók egyikének csuklóján felvillanó kvarcóra ejt kétségbe elsősorban, hanem a Gárdonyi által már eleve megszépített múlt még tovább szépítése, sőt a készítésekor uralkodó korszellemhez való idomulás miatti torzítás az, ami fejcsóválásra késztet. Persze a műfaj kritériumai kapcsán már az is kérdés: mit tekintünk történelminek egyáltalán? Egy XX. századi történet időbeli közelsége okán már történelminek számít, vagy inkább csak az azt megelőző korszakok ábrázolása?

A II. Lajos uralkodásának idején játszódó Aranyszív-trilógiája mellett egy különös, utópisztikus, alternatív történelmi regényt is írt korábban, ami a „mi lett volna, ha…?” kérdéssel játszik el.

A Germániában – a második világháború korszakán túl – valóban az érdekelt, hogy mi lett volna, ha a németek győznek. Illetve Hitler építészethez való viszonya és a főépítésze, Albert Speer személyisége: abból indultam ki, hogyan képzelték el a jövőt, milyen világfővárost is álmodtak meg. Ennek a hihető ábrázolását próbáltam megalkotni – és ez is egy lehetséges történelem, még ha az ember jobban elengedheti a fantáziáját, de itt is a korhűség hitelessége számít.

Nézzük másik kedvelt műfaját, a krimit, e téren milyen alapelvek vezetik a tollát?

Krimiben olvasóként mindenevő vagyok, Agatha Christie-től a mai sorozatgyilkosos történetekig, de a televíziós helyszínelős sorozatok is nagyban inspiráltak. Számomra elsődleges, hogy érdekes legyen a gyilkosságot elkövető története: az, ahogy gyilkol, és az, amiért gyilkol. Másfelől persze ne lehessen kitalálni a személyét, és legyen az egész történet rejtélyes és meghökkentő.

Abban viszont nincs semmi rejtélyes, miért érdeklődöm e műfajok iránt önnél A háromfa hölgye című regénye kapcsán: kíváncsi vagyok, hogy a történelmi regény és a krimi összeházasításából hogyan született meg az 1464 február–márciusában játszódó középkori krimije?

Amikor új regénytémán ötleteltem, a Mátyás korabeli nyomozás elég különlegesnek tűnt, még nem találkoztam hasonló magyar nyelvű regénnyel.

Az említett történelmi trilógiá­jának időkerete nem esik messze A háromfa hölgye világától, ismerős lehetett a korszak.

Így van, sok ismeretem volt már a középkori Budáról, de mindez a hanyatlás és bukás korszakára esett, ezúttal azonban a város fénykorát akartam megidézni. Ahogy Mátyás esetében sem azt az időszakot, az 1470–80-as éveket, amikor már kiteljesedett az uralma, hanem azt, amikor még mindennek az elején állt – így olyan történelmi ismereteket is becsempészhettem a könyvbe, amelyek nem annyira köztudottak az olvasók előtt, például a magyar korona visszavásárlásának feltételeit és körülményeit. A legnagyobb kihívás azonban az volt, hogy kitaláljam, ki legyen a nyomozóm, az igazság felderítője…

Végül miért a budai hóhérra esett a választása?

Nem akartam olyasfajta „nyomozót”, mint a Steven Saylor-regények Gordianusa az ókori Rómában, aki „beépítettsége” ellenére mégiscsak koridegen. Nekem olyan figura kellett, aki illik a korba, és nyomozhat, mert belefér az idejébe, bejárása van sok mindenkihez, és… ismeri a városi hóhért, mert ő volt az, aki a korban sok mindenhez értett: a hullák nála kötöttek ki előbb-utóbb, az ő reszortja volt a boncolás, részben neki kellett eltemetni is őket (az öngyilkosokat, pél­dául). Aztán rájöttem, hogy a hóhér már önmagában is izgalmas figura, és pont ő az, akinél hiteles és érthető az igazság utáni vágy, az, hogy kiderítse, mi is történt egy gyilkosság esetében.

Marcus elég összetett szereplő – lábfetisiszta, kiváló rajzolói készséggel rendelkezik, ezen felül koponyákat gyűjt, s elmondható róla, hogy egykor itáliai egyetemen orvosi tanulmányokat is folytatott. A hóhérságba voltaképp csak belekényszerült egy vádalku kapcsán. De általában mit lehet tudni a budai hóhérok tevékenységéről?

A budai hóhérokról konkrétan sajnos keveset, valójában semmit, mert Szulejmán 1526-ban felégette Budát, és a legtöbb okmány és irat a lángok martaléka lett. A városi hóhérok munkája azonban Európa-szerte, vagy más magyar városok esetében, ahol nem pusztított a török, hasonlatos volt, így az ezeket leíró dokumentumok, könyvek alapján alkothattam meg a XV. század második felének budai verzióját: milyen kivégzési feladatokat és hogyan látott el, mennyit fizettek neki, milyen ruházatot kellett viselnie, milyen más munkakörei voltak… Például az ő feladata volt a város kóbor kutyáinak begyűjtése és elemésztése, a csontjukból pedig enyvet főzött, de az alakját övező misztikum okán jól kereshetett az akasztott emberek testrészeinek kiárusításából is… Ugyanakkor a kerékbe törés mellett a törött csontokat is ő tette helyre a balesetek után, mert rendelkezett az alapvető anatómiai ismeretekkel, és fogat húzni is őt hívták.

A regény alapján hasonlóan alaposan feltérképezte a korszak prostituáltjainak világát, valamint a köztisztasági szolgáltatásokat – a fekáliát begyűjtő, rendkívül szagos Szarkirály egyik feledhetetlen alakja a könyvnek.

Utóbbi figurát pozsonyi források alapján alkottam meg, már ami a feladatköreit érintette: neki kellett összeszednie a város szemetét, hozzá tartozott a pöcegödrök és latrinák tisztítása. Valós foglalkozás volt az övé, az csak tévhit, hogy a korszakban nem adtak a higiéniára. Ahogy Európa egyéb városaiban, úgy Budán is működtek fürdőházak, az emberek igenis tisztálkodtak, s nem csak a Dunában. Az pedig, hogy ezek a fürdőházak egyben bordélyként is működtek, szintén nem légből kapott. Külön bordélyházak ekkor valóban nem léteztek Budán, az úgynevezett szabad lányoknak viszont sárga szalagot kellett a hajukba kötni, vagy sárga folttal a ruhájukon jelezni a foglalkozásukat, melyet a fürdőházakban is gyakoroltak. Ráadásul jogilag is védve voltak: a velük erőszakoskodókat kivégezték.

Egy térképnek azért még örültem volna, hogy olvasás közben nagy biztonsággal beazonosíthassam a korabeli elnevezésekkel illetett budai helységeket. Hollómál, Alhévíz, Felhévíz, Logod falu, az akasztásoknak, azaz a háromfának is helyszínt adó Galgenberg-hegy… Segítene eligazodni a terepen?

Ezek tényleg mind korabeli elnevezések, amik a népi emlékezetben vagy a korabeli iratokban maradtak fent. Hollómálnak a Sas-hegyet nevezték; Galgenberg (Akasztó-hegy) a mai Budapest XI. kerületi városrészében található, Dobogó-dombbá 1847-ben nevezték át; Logod faluja a Várhegy alatti Krisztinaváros Logodi utcája helyén terült el a középkorban; Alhévíz a Tabán területét foglalta el, míg Felhévíznek pedig a mai Margit híd északi, Duna menti részét hívták.

A regény magyarul olvasható, de Buda lakossága magyarokon kívül németekből, zsidókból és olaszokból állt egykoron. Milyen nyelven beszéltek egymással?

A művelt és egyházi rétegnek a latin volt a közvetítő nyelv, míg a köznapi emberek a mai többnyelvű településeken is tapasztalható diskurzus szerint beszélgettek egymással. A többnyelvűség volt a norma. A városban ekkor nagyjából fele-fele arányban éltek németek és magyarok, valamint nem nagy számban zsidók – a különféle kényszerű lakosságcserék után Budából csak a kiegyezést követően lett magyar többségű város.

Mivel mégiscsak egy krimiről beszélünk, nincs szándékomban felfedni az elkövető kilétét. Ugyanakkor a fikciójában egy valós, közismert történelmi figurát tesz meg többszörös gyilkosnak! Nem tart tőle, hogy sokan pallos alá kívánják majd a nyakát?

Őszintén szólva tartottam tőle – és még akár meg is történhet. Már amikor ötlet szintjén felmerült bennem, hogy ő legyen a gyilkos, gondoltam rá, hogy ez kicsaphatja többeknél a biztosítékot. Meg is lepődtem, hogy ennek ellenére nyertem a krimipályázaton… de mint kiderült, a zsűri a szokatlan nyomozófigura mellett ezt a húzást is díjazta, és föl sem merült bennük, hogy mindez szentségtörés lenne, hiszen ez fikció. A terveim szerint a készülő folytatásokban is fel-feltűnnek majd különféle történelmi figurák kevésbé ismert vagy ­éppen kitalált történetek szereplőiként.

+1 kérdés

– Apropó, kitaláció és szerepek: A háromfa hölgye esetében nem használt szerzői álnevet. Miért nem? A korábbi regényeinél mi volt az indítéka?

Alapvetően introvertált alkat vagyok, aki nem vágyik nagyobb nyilvánosságra, felhajtásra. Az emberekben lakozó irigység pedig határtalan. Volt „szerencsém” megtapasztalni, amikor az álnevek ellenére többen is tudták egy korábbi munkahelyemen, hogy regényeim jelentek meg: „ja, ha ennyi fölös ideje van… biztos halálra keresi magát, minek van itt…” stb. Azóta is egyre csak gazdagszom az írásból...! A mostani pályázatnál – esélytelennek gondolva magam – a saját nevem alatt küldtem be a kéziratot. Némileg elhamarkodottan, azt hiszem, de később már nem lehetett visszakozni. A kiadó ragaszkodott a nevemhez.

Anno a thrillerek esetében, mivel külföldön játszódnak, és mert az idegen szerző neve mindig jobban cseng az olvasók fülében, az angol név adta magát. A magyar történelmi trilógia esetében a magyar női szerzői név a téma és II. Lajos felesége, Mária nézőpontja miatt volt kézenfekvőbb. Kíváncsi is voltam, vajon rájönnek-e az olvasók, hogy ez valójában egy férfi író fedőneve. Nos, a visszajelzések alapján, nem.