Kánikulában a normalitás az árnyat és a vízközelt szomjazza. Árnyban nincs hiány e hazában, nagy sötét fellegek is tudnak lenni, különösen – hogy nagyobb szavakat ne találjunk – a vidék holnapja fölött. (A statisztika a szegénység visszaszorításáról ad számot – 2007-es szinten vagyunk –, de akinek egy élete van, márpedig vannak így jó páran, azoknak a saját nyomorult törtszázalékuk könyörtelenül és arcátlanul a teljesség száz százaléka.) Vízben is gazdagság van e honban, különösen a népszerű tavak parti sávjában, amit nemzetgazdasági és egyéb szempontok alapján sajátít ki magának mindegyre a főhatalom. De hogyan eszközöl nyaralást (vö. nyári létezés) az ország elesettebb fele? Vagy inkább egyharmada (a Népszava felmérése szerint sehogyan). Sok helyütt arra sincs pénz, hogy elutazzanak hivatalos ügyet intézni vagy éppen bevásárolni.
Hetelő hegesztő
Belső-Somogyban úgy hatszáz lelket számlálhat a Somogy „vármegyei” Szabás község. Munkát közel s távol csak az önkormányzat ad, tehát az állam. És miután a megélhetésben szűkösség van, korrupció is akad. Dönt a maga felé hajló kéz, a nagytiszteletű polgármester, esetleg a „szent ispán”. Jótett helyében elvárás. Szavazat, mondjuk. Aki mindenesetre kimarad a jóból, nem helyesli a közmunkásság működését. „Pofára megy, nekünk viszont túl nagy a pofánk – fordul vissza a délidőben kerekező fiatalok egyike. – Nincs itt semmi más, csak maszekolás. A szomszéd falvakba járunk napszámba vagy napi bejelentéssel. A gyógynövényszedés is megszűnt, nincs már felvásárló.”
Hetelés is van még, kemény meló. Ezt már Károly részletezi. Huszonhárom éves, családjával a Fő utcán él. „Hegeszteni járunk. Vasárnap szednek össze bennünket kisbusszal, utána péntekig egy pesti munkásszállón vagyunk. Az órabér ezerötszáz forint. Hetente úgy hetvenezret hozok haza. Több, mint a semmi” – meséli a fiatalember. Van helye a pénznek. A házat 580 ezerért vették nemrég, és az állagán lesz mit javítani. Miután a 2,5 éves, éppen odabent szunyókáló kislánya imádja az állatokat, egy hátast is beújítottak nemrég százezerért: jó pár hét, egyeztünk meg, mire a lesoványodott jószágból „táltos paripa” kerekedhet. Kecskéjük is volt még nemrég, négytől váltak meg 37 ezerért.
A nyáridőt kánikulában csak nagy ritkán töltik vízparton. „A Balatonra lemegyünk úgy háromszor egy szezonban, a barátom autójával. Lellére járunk a strandra. Nem olcsó mulatság. Egy alkalommal, mindennel együtt, 40-50 ezer forintot ott hagyunk” – összegzi az utazás, a belépők és az ellátmány költségét.
A fennmaradó kilenc-tíz hétvége Szabásé. Kismedence áll az udvarban, a háznak támasztva. A kislány, Larina Albina pancsol majd benne, ha megébred.
Anya és fürtöcskéi
Mint két mosolygó gyümölcs, úgy függenek anyaszült gyermekei Alexandrán. A kicsi másfél, a nagyobbik hároméves. Korán jöttek, de édesanyjuknak nemcsak ezért nem sikerült a nyolc osztálynál többet elvégeznie. „Túl sokan voltunk testvérek ahhoz, hogy tovább tanulhattam volna. Ahogy tehettem, elmenekültem otthonról. Anyám elhanyagolt – mondja a szeplős fiatalasszony, aki szemlátomást kiskorúként szülte a kicsiket. Elégedett a sorával, szerető családban él, ha nem is veti fel őket a pénz. Egyetlen célja, hogy a gyerekeinek más élete legyen, mint neki volt. A nagyravágyást hírből sem ismeri, így már azt is sikerként könyveli el, hogy a kicsiknek nincs része bántásban. De hogy miként törhetnek ki majd a sanyarú körülmények közül, és hogyan lesz pénzük, kitartásuk a gyerekek taníttatására, rejtély. Sógornője egy fél- és egy kétéves aprósággal figyel a diófa árnyékában. Nyaralásra nem futja a gyerekekkel, bár még kicsik is hozzá, mondja Alexandra. A forró napokat időnként a szabadban álló kádban ütik el. A legtöbbször azonban üres, mert a lurkók felborítják. Ez nem kifizetődő, és nem is veszélytelen. A hűsítő fürdő a benti fürdőszobában vár az udvari jövés-menésből adódóan maszatos apróságokra.
Alexandra körbevezet a tercián. Az ólban egy malac, egy birka és három odaszületett kölyökkutya él közös bérletben. Az istállóban lovak, egyikük az állatorvos érkezésére vár. A pitvar árnyas részén tyúkok kapirgálnak.
A kertben paradicsom zöldellik, mellette paprika kornyadozik a nagy melegben. A családfő, az após is előkerül, látogatóba indul a rokonokhoz, sietős a dolga. Veszteget pár szót a megélhetés nehézségére és a kormány adósságaira a cigányság felé. Ehhez képest egy „…előre megy, nem hátra” feliratú fityegő díszlik a kulcstartóján. Kiadós kampánybográcsozás? Emlék a képviselő ritka látogatásáról? Az autó után felporzik az udvar: sosem tudjuk meg.
Levegőnél több
Idős asszony ül vakolatlan kis háza előtt, a beton lépcsőn. Annus néni hetvennégy éves. Világéletében Szabáson élt. Nehezen beszél, pár hete majdnem elvitte a Covid. Ezt a szomszédtól, Károlyi Pálnétól tudjuk, aki mintha védeni akarná idős szomszédját az idegenektől, hamar megjelenik, és kérdőre von bennünket jöttünk célja felől. „Hát azt kellene megírniuk, hogy a Vörös Alapítvány, a Vöröskereszt mindenhol osztja a csomagokat a szegény embernek, csak itt nem. A TV2 Tények mutatta. Nekünk semmi sem jut, csak a nyomorúság a jussunk” – panaszkodik a feketébe öltözött cigányasszony. Megosztja a saját sorscsapását is: gyereke és párja évekkel ezelőtt pár naposan hagyta ott nála az unokáját, mindketten messzire költöztek. A kislány beteges, kórházról kórházra viszik. Iskolába járhat, de kísérni kell. Munkát e szolgálat mellett nem tud vállalni. Kérdezzük: a Vöröskereszt mellett a kormánytól nem várnak-e segítő kezet? És hogy kire szavaztak egyáltalán? „Hát Orbán Viktorra” – mondja magától értetődően Károlyiné, és bár a nyomora hajszált se változott tíz éve, legalább ingyen kap tankönyvet a gyerek. Mindennek örülni kell, ami több a levegőnél. Az eldorbézolt milliárdoknak, elégetett közpénzeknek – amelyekből százezer évig lenne ingyen minden tankönyv – hírét sem hallotta. Annus néni csatlakozik közben. Tudakoljuk, mivel tölti a napjait. „Főzök, mosok” – mondja halkan. Tévéje nincs, de nem bánja, csak a hülyeség jönne belőle. Négy gyermeke közül kettőt már eltemetett, egyikük felakasztotta magát. Egybefüggő beszéd híján a történetek foszlányosak maradnak, de nincs is szükség a sebek nyitogatására.
Kisbusz érkezik a Temető utcába. Ketten tápászkodnak ki belőle félmeztelenül. „Sándor mindkettő – gondolkodik el egy minutára a kupec, akihez egy rövid köszönésre csatlakozunk, s egy kis hűsre a ház előtti padokon. – Buzsákon szereltek napelemeket” – teszi hozzá, s ebből megértjük, a két fiatalember miért vonakodik a beszélgetéstől. Elporoszkálnak előttünk, biccentenek, majd kezünkben melósruhával és hűtőládával beosonnak a szomszéd házba. Kell a pihenő. Holnap is lesz nap. Ez a kevés szabási bizonyosságok egyike.
Kitörési esélytelenség
Amikor azt olvassuk, hogy a Népszava-Publicus felmérése szerint a magyarok kétharmada (részben az árak emelkedése és a devizánk harmatgyengesége miatt) nem nyaralt az idén, és nem is tervez utazást, akkor ebbe az arányba rendre beleérthető a leszakadó térségek lakosságának túlnyomó többsége. Amikor a kétharmad még csak 50 százalék volt, mert az elmúlt években általában a megkérdezettek fele nem tudott nyaralásról beszámolni, akkor a szegénységi küszöb alatt élők ugyanúgy részei voltak a nemmel válaszolóknak, mint ahogy ma is azok. Annak esélye, hogy valaki kitörjön a szegénységből Magyarországon, az elmúlt években jelentősen romlott. Ezt az Eurostat tavalyi közléséből tudjuk. Ekkor publikáltak számokat a „szegénységi rés” növekedéséről, ami az elesettség mélységét fejezi ki. Megmutatja, hogy a szegénységi küszöb alatti jövedelemből élők átlagos jövedelme mennyivel marad el a szegénységi küszöbtől, vagyis a medián átlagjövedelem 60 százalékától. Minél magasabb számot kapunk, annál kisebb a szegénységből való kitörés esélye. A szegénységi rés mértéke 2019-ben 36,3 százalék az ezt megelőző év 28,9 százaléka után. Hasonlót ezelőtt húsz évvel, 1999-ben mértek. Az arányszám 2016 óta (16 százalék) intenzíven emelkedik.
