Egy óriási daráló, csontvázak mindenütt, műbőr fotelek, üres üvegek, emberméretű, meg annál kisebb fekete golyók és kibelezett hűtők. A hetedik nap című előadás fogadó képe is már megrökönyödést kelt, művészi összevisszaságán elidőzik a szem, kapaszkodót keresve. A gótikus boltívek alatt megbúvó csontváz hadak Dante poklának egyik bugyrát idézik, ám sehogyan sem helyezhetők kontextusba a színpad oldalán felállított keverőpultokkal és mikrofonokkal. A sörös üvegekről nem is beszélbe.
Meng Jinghui dadaista túlvilága a Karmelita kolostor udvarán. Vannak előadások, fontos előadások, amiket nem azért nézünk, mert boldogságot, vagy gyógyírt hoznak. Hanem mert felzaklatnak, felkavarnak – felszínre hoznak. Akit vittek már mélyaltatásba orvosi kezek kényszerű beavatkozások folytán tudja, hogy sem a minden érzékelés alól feloldó álomba zuhanás, sem az abból való felébredés nem hasonlítható az anyaöl ringásához.
Erőszak tevődik a létezni akaró emberi lelken, mintha erőnek erejével nyomnának víz alá, majd rántanának ki hirtelen, mikor már jólesik a víz alatti lét. Képek cikáznak, emlékbetörések zúgnak el, nem tudni mi a van, és mi a nincs, mi volt, és mi nem lesz már soha. Zuhanunk, rázkódunk, ellenkezünk, és sodródunk. Valahogy így képzelem el a halált is. Azt a pillanatot, amikor a testet a lélekkel összekötő szál már végérvényesen elszakadt, ám a lélek még nem mozdul – csak áll, döbbent, tágra nyílt „lelki” szemekkel.
A kortárs kínai színjátszás emblematikus alkotójának, Meng Jinghuinak és társulatának előadása a világszerte ismert kínai író, Yu Hua, azonos című regényének színpadi adaptációja, nem esik jól. Nem simogat. Sőt, mi több olyan erővel sodor - gondolom én - színházi tűrőképességem határaira, hogy az már nyomasztó. Mindeközben lenyűgöz nyers formavilága, a színészek fegyelme, profizmusa, és a színpadi képek ereje.
Főszereplője, Yang Fei, kisember. Egy halott, aki darab kezdetén egy robbanásban életét veszti törzshelyén, egy tésztázó étteremben. Ő az, aki hét napon keresztül, pályáját tévesztve bolyong az árnyékvilágban, ebben a homályos álomszerű ismeretlenben, ahol mégis annyi töredék ismerős. Elvált felesége, apja, barátai, mind ott vannak már – van, akinek tudott haláláról, van, akié most válik nyilvánvalóvá a számára. Mint egy nagy tükör szilánkjai úgy pattant szét élete képe a halál pillanatában, és ő mint részeg álmodó kavarog a szilánkok között, amikből elmúlt élete emléktöredékei néznek vissza rá. Tehetetlenül, kétségbeesetten, mint hazavágyó kisgyerek, úgy menne vissza az életébe, abba az életbe, aminek filmkockái leperegnek előtte. Kaotikus, széttépett, egzaltált, már-már pszichedelikus filmkockák ezek Meng Jinghui rendezésében, folyamatos hangeffektekkel, élő elektronikus gitár zenével és énekelt részekkel kísérve.
Minden bolyongó egy témát ismételget végtelenül. A volt feleség, az ereit vágja fel egy üres hűtőben (ami hanyatt döntve már egészen fürdőkádra hasonlít), a rendőrt folyamatosan üldözi egykori áldozata, akinek ő lőtte szét a heréit, és aki aztán baltával meggyilkolta őt. Yang Fei apja újra és újra meséli, hogy hogyan találta meg az újszülött kisfiú Yang Feit a sínek között, majd vitte be majdnem egy árvaházba négyéves korában, amit aztán mégsem tett meg. Jön a patkány-lány, aki Iphone-t akar, a szerelme, aki eladja a veséjét, hogy megvehesse neki, a szomszédasszony, akit meggyilkolnak, mert halott gyerekeket talált a folyóban... És ott kavarog Yang Fei életének többi töredéke is, amikről nem tudható, hogy mik. Múltjának darabjai-e, vagy vágyai kivetülései csupán?
Vajon halálunk pillanatában nem csak egy időfolyam rohan meg minket, hanem az el nem élt életeink és elmulasztott lehetőségeink is? Ahogy rendezője mondja: itt az álom az egyetlen létező valóság. Kimondatlanul marad sok minden, megválaszolatlanul még több.
Mintha az egyre fokozódó vitustáncban a lelkek, mint atomrészecskék csapódnának minden látszólagos cél nélkül a térben. Aztán amikor már úgy érezzük, hogy ez nem fokozható tovább, a fejünk fölül teniszlabdák záporoznak be a színpadra. Tombol az energia, a vihar, üvölt az elektronikus gitár. Majd lassan elnyugszik minden. Megbékélnek. Ülnek egy nagy asztalnál, a holtak asztalánál, és pálcikával tésztát esznek. A semmibe vesző tekintetük minket néz, minket szólít. Aztán beindul a nagy daráló és porrá őröl mindent: a testeket, a lelkeket és az emlékeket is. A hetedik napon Yang Fei békére talál. Elfogadja a saját halálát. Mi pedig – örülünk, hogy (még) élünk.
Infó:
Yu Hua A hetedik nap
Meng Jinghui és társulata
Színházi Fesztivál, Avignon
