…az minden bizonnyal más, mint amit bármely egyéb értelmiségi szakmát művelő tesz közzé. Több annál: kortörténet is. Ha pedig alapos és felkészült historikus veti papírra, egyenértékű lehet a korszakot bemutató szakmunkákkal. Sőt, több azoknál, mert olyan színekkel, ízekkel gazdagíthatja az időszakról alkotott képet, amilyeneket egy tudományos értekezés szerzője ritkán enged meg magának. A kortörténetbe ágyazott memoár viszont – jellegének és funkciójának megfelelően – szubjektív műfaj, melyben elvileg nem kötelező érvényesíteni az ősi történetírói elvet: „Sine ira et studio!”. Ám ha a szubjektív megközelítés haraggal és elfogultsággal párosul, könnyen hitelét veszítheti a mű és szerzője egyaránt. Minden történelemkutató tudja, hogy senki sem mentesíti magát könnyen olyan élmények, korábbi szocializációs hatások befolyása alól, melyek nyomán egy-egy történeti eseményt, személyiséget elfogultan értékel, s ha őt vagy családját súlyos atrocitások érték korábbi hatalomgyakorlók részéről – emberileg érthető módon –, harag, sőt gyűlölet is vezetheti tollát. Számos példát láthatunk erre nap mint nap – még tudományos munkának szánt dolgozatokban is. Még inkább visszaemlékezésekben.
Romsics Ignác idei könyvhétre megjelent memoárjáról – Hetven év – Egotörténelem 1951–2021 –, bár még csak első, élettörténetét 1985-ig elmesélő kötetét vehetjük kézbe, bizton állítható, hogy szerzője elkerülte ezeket a csapdákat, ahogy tette és teszi szakmai és publicisztikai jellegű írásai sokaságában is. Mert tudatosan és következetesen azt a történetírói módszert követi, mely teljességre törekvő forrásfeltárásra alapozva, tárgyszerűen mutat be eseményeket, személyeket, folyamatokat, s „csak” értékeli azokat – ítélkezés nélkül. Az teszi képessé erre, hogy – a mai Magyarországon sajnos egyre ritkábban tapasztalható módon – felül tud emelkedni érzelmeken, s nemcsak tőle független történeti jelenségeket képes „kívülről nézni”, hanem önmagát is.
A könyv nem csak egotörténelem – a legjobb értelemben vett kortörténet is. Több, mint személyes történet – szülőfalujának, későbbi tanulmányai színtereinek, lakó- és munkahelyeinek története is. De ezekből az egész országra érvényes kép alakul ki. Olyan hely-, intézmény- és országtörténet, amelyben nem vész el az egyén, hanem annak szerves része – abba születik bele, az formálja fizikai és szellemi értelemben, annak hatásai befolyásolják érzéseit, világlátását, vágyait, sikereit és kudarcait. Példaként elég idézni a családja életfeltételeiben az 1960-as évek második felében bekövetkezett változások rekonstruálását és értékelését. Romsics személyes érzelmeivel fűszerezve írja le, mit jelentett számukra a fürdőszoba és a vízöblítéses WC, s az ezeket kiszolgáló vízvezeték építése, a mosógép és a centrifuga, a hűtőszekrény, emellett a gáztűzhely és a fiatalember munkába és szórakozóhelyekre történő utazását is megkönnyítő motorkerékpár vásárlása. Bevallja, annak idején mindezt kizárólag szülei szorgos munkájának eredményeként értékelte. Későbbi olvasmányai hatására ismerte csak fel, hogy nem helyi, pláne nem csak családjára érvényes, hanem a korabeli magyar falvak és lakosságuk nagy többségének életét kedvezően befolyásoló változásról volt szó. Ez pedig nem következhetett volna be az MSZMP vezetése és a kormányzat – Erdei Ferenc és Fehér Lajos nevéhez köthető – korabeli agrárpolitikája nélkül. A hátterében pedig ott volt az 1958 után erőszak alkalmazásával is lebonyolított második TSZ-szervezés. Mindezt a kolhozosítás ellen tiltakozó, a TSZ-be legutolsók között belépő nagyapja szavaival hitelesíti: „Fiam, ha tudtam volna, hogy ez lesz, nem elleneztem volna annyira.”
A településeket, intézményeket nem korabeli, statikus állapotukban, hanem történetükkel együtt és funkcionális működésükben ismerhetjük meg. A bennük tevékenykedő, Romsiccsal kapcsolatba kerülő személyek múltjáról, habitusának alakulásáról is képet kapunk. A könyv lapjain megjelennek a korszak jellegzetes típusai. Az 1945 előtti világ értékeit a lehetőségekhez képest őrizni igyekvő tanárok. Olyan vezetők (a kollégium igazgatója, katonai alakulatának parancsnoka, főiskolai tanszékvezetője), akik a rendszer normáit betartva is megértéssel, komoly szankciók nélkül tolerálták a lázongó ifjú megnyilvánulásait. Azok, akiket ma sokan – a korabeli általános és az illetők személyes helyzetének ismerete vagy vizsgálata nélkül – politikai indíttatásból sommásan a rendszer kiszolgálóiként ítélnek el. Mellettük persze a rendszert – meggyőződésből vagy kényszerből – valóban kiszolgáló „vonalas” vezetők és besúgók is láthatóvá válnak. Egyik legjobb barátja, Sipos Jóska az 1970-es évek egyetemi KISZ-titkárának azt a típusát jeleníti meg, aki harciasan kiállt a diákok érdekeiért, demokratizálta a bürokratikus szervezetet – akár a KISZ-t irányító pártvezetéssel szemben is. 1973 nyarán a főiskolai állami és pártvezetés megkérdezése nélkül a már évek óta a III/III által megfigyelt Romsicsot delegálta egy franciaországi építőtábor magyar küldöttjei közé. A legteljesebb képet az MTA Történettudományi Intézetének „szociometriájáról” kapjuk. Romsics, személyes tapasztalatai és forrásokból szerzett információk alapján ad pontos képet a különböző szakmai előzményekkel rendelkező és korosztályhoz tartozó, eltérő szellemi-politikai áramlatokat képviselő csoportokról és tagjaikról. Egyesek mentalitását a szerző munkásságának, műveinek értékeléséből is megismerhetjük.
Mindezek alapján mondhatjuk: Romsics memoárja országtörténet „alulnézetből”. Azért, mert az egyén, a mindenkori önmaga szemével láttatja a világot, ahogy ő különböző időszakokban látta – fokozatosan, mind nagyobb sugarú koncentrikus körökben. A kisgyermek számára a cseppnyi falu a világ, a gimnazista már a kisvárost, Kalocsát és annak egész térségét ismeri, de az érdeklődő ifjú egyre gazdagabb tematikájú olvasmányai révén az országban és a nagyvilágban zajló eseményekről is véleményt formál. Az utóbbi két dimenzió tágul tovább a katonaságnál, a főiskolán, majd a munkahelyeken – a Bács-Kiskun Megyei Levéltárban és főként az MTA Történettudományi Intézetében, ahonnan már külföldi tanulmányutakat is tehet, ott szerzett tapasztalatokkal, nyugati kollégák véleményével szembesítve addigi olvasmányaiból szerzett ismereteit.
Az „alulnézet” azt is jelenti, hogy mindezek ellenére – vagy éppen ezekkel megerősítve is – nem a 70 évesen, sok évtizedes kutatómunka során felhalmozott ismeretekbe applikálja saját történetét. Fordítva jár el. Kezdettől önmagáról mesél, és a sorsát meghatározó, befolyásoló körülményeket „csak” saját élettörténete kereteként ismerteti. Akkor is ő van a középpontban, az ő személyes életének alakulásán van a hangsúly, amikor terjedelmesebben ír a háttérről, mint önmagáról. Ezek a szövegrészek sohasem felesleges „függelékek”, mindenkor szerves egységet képeznek a személyes elemekkel. Funkciójuk – a személyiségfejlődés okainak feltárásán túl – kettős: részben pótolják az önéletíró emlékezetének hiányait, s ezzel teljesebbé válik a pályakép. Ennél is fontosabb, hogy Romsics azok tükrében teszi mérlegre egyes események, jelenségek mindenkori életkori sajátosságainak megfelelő korabeli észleléseit, értelmezéseit és értékítéleteit – s ennek megfelelően önkritikusan ír róluk. De sohasem tagadja el, vagy módosítja azokat.
Erről leginkább Romsics szellemi fejlődésének bemutatása tekintetében győződhet meg az olvasó. A gyerekkorától sokat olvasó szerző, az eleinte csak szépirodalmi, majd politikai, elméleti, végül történeti könyvek tömegéről írja le korabeli véleményét. Azt, miként befolyásolták őt az emberi magatartásformák, majd a különböző – mindenekelőtt a korabeli magyarországi – politikai rendszerek működésének megítélése tekintetében. Nem kevésbé szakmai hitvallásának kialakulásában. Közben újabb és egyre bővülő tematikájú benyomásait rendre ütközteti a korábbiakkal. Azért teheti pontosan és megbízhatóan, mert rá is érvényes az, amit a kecskeméti levéltárban általa feltárt gazdag irathagyaték gazdájáról, a Héjjas Ivánék által 1919 őszén meggyilkolt volt direktórium tag Buday Dezsőről írt: „Akkurátus ember volt, úgyhogy levelei, gyerekkori naplói és olvasmányairól készült jegyzetei egyaránt megmaradtak.” Romsics esetében nem csak ezek; könyvtárában a mai napig őrzi legelső vásárolt könyveit is, melyeket – különös tekintettel az egykor általa megjelölt részekre – láthatóan rendre fellapozott a memoár írása közben. De önmaga szellemi fejlődését sem csak az olvasmányok tükrében vizsgálja. Rendre kitér arra, miként befolyásolták a könyvekből megismert elméletek értelmezését és saját gyakorlatában történő hasznosítását azok a körülmények, melyeket a kollégiumban, a katonaságnál, a főiskolán, majd a levéltáros és a történészkutató munkahelyein tapasztalt meg. Szemléletesen mutatják ezt a könyvei kéziratainak vitájáról és fogadtatásáról adott ismertetések. Mindezek révén ismerhetjük és érthetjük meg, miként vált a piciny falu szegényes kulturális környezetéből induló gyermek, előbb gondolkodásával, hangoztatott nézeteivel és szakállas-farmeros megjelenésével is a korabeli hatalmi struktúra és „erkölcsi normák” ellen lázongó, majd főiskolásként Guevara, Marcuse és az eurokommunisták elveit követő – mindezek miatt a politikai rendőrség „látókörébe került” – politikai aktivistából a politikától elforduló, annak befolyásától magát függetleníteni akaró, népi indíttatásához, s ezért a népi írók hagyományaihoz mindvégig hű, szellemi és szakmai integritását következetesen őrző történészkutatóvá. Ha szuverenitását korlátozni akarták, olyan új munkahelyet keresett, ahol annak biztosítását remélte. Ennek megfelelően igyekezett tudományos és baráti kapcsolatokat is teremteni.
Különösen az utóbbi szempont, és általában élete helyi, illetve országos feltételeinek rekonstruálása tekintetében fontos, hogy Romsics a memoár megírása során is következetesen érvényesítette a sarkalatos történetírói elvet: egy forrás nem forrás. Nem elégedett meg a memóriájában megőrzött emlékekkel és személyes dokumentumaival. A visszaemlékezésekben nem megszokott sok lábjegyzet tanúskodik arról, hogy különböző tárgyú szakmunkák ismereteinek hasznosításán túl jogszabályok sorát vizsgálta, számos levéltárban, intézményi irattárban és múzeumban kutatott fel az adott kérdésre vonatkozó dokumentumokat, kiegészítve mindezt országos és helyi lapok tudósításaival.
Romsics nem egyszerűen „csak” önmagáról ír – önmagát adja ebben a könyvében, miként történeti munkáiban is. Nem csak abban az értelemben, hogy őszintén, múltbéli önmagával is szembenézve tárja fel életútjának részleteit: sikereit, életének egy-egy szakaszában elkövetett hibáit, botlásait, „bűneit”, mindenkori életvitelét. Meg vágyait, céljait, s azt, hogy azokat milyen nehézségek, buktatók árán tudta megvalósítani. Ennek kapcsán vall arról (a korabeli rendszer működését is jellemezve ezzel), milyen megfontolások miatt lépett be – szakmai hitvallásával és a társadalomról, a politikai rendszerről vallott felfogásával ellentétes módon – az MSZMP-be, anélkül hogy nézeteit megváltoztatta volna. És azt, miért és miként akart mindig több lenni – nem annak mutatni magát, hanem kemény munkával elért teljesítménnyel. Ahogy katonakorában egy szellemi vetélkedő országos döntőjében az övénél összehasonlíthatatlanul gazdagabb szellemi muníciót adó családi háttérből indult Karsai Lászlótól elszenvedett „vereség” tanulságaként írja: „Nem először és nem utoljára tudatosult bennem, hogy nem elég saját közegem elvárásainak megfelelni. Ha meg akarom állni a helyemet, akkor maximumra kell törekednem.” Ezek a szavak pályafutásának legfőbb motivációjaként, egyben mottójaként is értelmezhetők. De történészként is önmagát adja azzal, hogy a történetíró módszerével írta meg könyvét. Egotörténete nem csak kortörténet egyben – annál is többet ad. Azáltal, hogy adottságait, habitusának alakulását mindenkori intézményi és emberi környezetének jellemzői, azok rá gyakorolt hatásai tükrében vizsgálja, más önéletírásoknál sokkalta mélyebben és árnyaltabban mutatja be, mi és hogyan formál egy személyiséget. A másokról írt életrajzoknál – mint, amilyen az ő kiváló, több kiadást megért Bethlen-biográfiája is – jobban, mivel ebben az esetben nem kívülről kénytelen szemlélni, hanem „belülről” vizsgálhatja „hősét”. Hitelessé pedig az teszi a művet, hogy jó történészként önmagát is igyekszik „kívülről nézni”, a vele történteket tárgyilagosan leírni.
Mindezeknek köszönhetően a Hetven év – Egotörténelem nemcsak memoárirodalmunknak lesz különösen értékes darabja, hanem a történeti szakirodalmat is gazdagítja. De közel sem csak történészek és a történelem iránt érdeklődők számára hasznos olvasmányként. Tanulságos lehet mindenkinek. Azok, akik átélték ezeket az évtizedeket vagy legalább egy részüket, összevethetik saját élményeikkel, tapasztalataikkal. Az új korosztályokhoz tartozók pedig a száraz történeti szakmunkáknál meggyőzőbb ismereteket szerezhetnek szüleik korának viszonyairól. Azért meggyőzőbbeket mert egy, a történettudományt a legmagasabb szinten művelő tudós, konkrét esetek, érdekes sztorik sorát felvonultató, „megélt történelmeként” találkozhatnak velük. És nem csak a történet személyes – a szöveg hangvétele is. Ez pedig az igényes, választékos, egyben gördülékeny stílussal párosulva – ha tartalma miatt nem is minden részében könnyed, mégis – szórakoztató olvasmánnyá teszi a könyvet. Számos részlete olyan élményt nyújt, mintha életregényt olvasna az ember.
Érdeklődéssel várjuk a folytatást… Miként anno Romsics Bethlen-biográfiája első részének külön megjelentetése után is…
(Romsics Ignác: Hetven év – Egotörténelem 1951–2021. 1. kötet. Helikon Kiadó, Budapest, 2022)
