Arról, hogy báró Carl Gustaf Emil von Mannerheim tábornagy a finn hadsereg élén kétszer – 1939-1940-ben és 1944-45-ben – is megakadályozta a szovjet hadsereget abban, hogy elfoglalja Finnországot, a történelemkedvelő magyar olvasók közül minden bizonnyal sokan tudnak. Arról viszont, hogy pályáját II. Miklós cár gárdalovasságának tisztjeként kezdte, s hogy az I. világháború utolsó szakaszában az orosz hadsereg altábornagyaként már egy egész lovashadtestet, sőt a román fronton 40 ezer fős hadsereg-csoportot irányított, valószínűleg csak nagyon kevesen hallottak. Pedig pályája valóban ilyen ellentmondásosan alakult. Az orosz hadsereg tábornokából lett Finnország kétszeres megmentője úgy, hogy oroszul, svédül és németül mindvégig jobban tudott, mint finnül.
Az, hogy a pétervári lovassági iskolában avatták tiszté, nem igazán meglepő. Finnország ugyanis a napóleoni háborúk óta az orosz birodalom autonómiával felruházott része volt. A holland-német eredetű Mannerheim család egyik része pedig már régóta a Finn Nagyhercegségben élt (a másik Svédországban, amelyhez 1809-ig Finnország is tartozott), és számos vezető személyiséget adott a finn társadalomnak. Ahhoz viszont, hogy a szépen dekorált és a cár bizalmát élvező altábornagy 1917-ben elhagyja az orosz hadsereget, s visszatérjen hazájába, egy nem várt fejlemény kellett: az orosz forradalmak, s az Orosz Birodalom felbomlása. „Az általános helyet rosszabbodása egyre világosabban mutatta számomra – írta visszaemlékezéseiben Mannerheim --, hogy az orosz hadseregben töltött időm lejárt”. Már a Kerenszkij-kormányban sem bízott (ahogy egyébként az sem őbenne), a bolsevizmus szolgálata pedig elképzelhetetlen volt számára. Hová menjek? – tette fel a kérdést magának, identitásának újjáformálásán töprengve. Finnországot választotta.
1917 decemberében érkezett meg Helsinkibe, ahol a finn nemzeti hadsereg szervezésével megbízott Katonai Bizottság elnöke lett. Mivel a főváros lakossága egyre inkább balra tolódott, 1918 januárjában Mannerheim a fehér gárdák által ellenőrzött közép-finnországi Vaasa városába tette át székhelyét. Itt szervezte meg a finn nemzeti hadsereget, amely szembefordult a szovjet példát követni akaró, Helsinkiben különösen erős szocialista kormányerőkkel és az őket támogató orosz-szovjet csapatokkal. A harcok 1918 májusáig tartottak. A polgárháborúban a vörösök mintegy 1650 fehérgárdistát, a fehérek pedig 8400 vörösgárdisták végeztek ki. A harcokban elesetteket és az internálótáborokban éhen és betegségben elhunytakat is beszámítva a polgárháború összes áldozatának a száma 25 ezerre tehető.
A megtorlásokat Mannerheim kezdetben nem ellenezte, sőt – Horthyhoz hasonlóan -- helyeselte. Áprilistól azonban mérsékletre intette katonáit. „Nem akarom, hogy Finnország hóhérja legyen a nevem” – nyilatkozta. A finn szociáldemokraták, munkások és a vörös gárdákhoz tartozó egyéb szegény emberek közül ennek ellenére sokan és sokáig így gondoltak rá. A finn elit és polgárság viszont honmentőként tekintett a „fehér tábornokra”. Attól azonban nagyon is óvakodtak, hogy akár főparancsnokként, akár államfőként túlságosan nagy hatalommal ruházzák fel. Mannerheim ezért május végén minden addigi tisztségéről lemondott. 1919 júliusában ugyan megpróbálkozott az államfői poszt megszerzésével, ám csúfos vereséget szenvedett. A parlamenti képviselők döntő többsége ugyanis nem őt, hanem demokrata riválisát támogatta.
Bár a finnországi vörösöket leverő altábornagyot sem saját hazája, sem a világ nem felejtette el, az 1920-as években viszonylag keveset lehetett hallani róla. Az 1930-as évek elején azonban ismét aktivizálódott. 1931-ben elfogadta az ország védelméért és a hadsereg felfegyverzéséért felelős Védelmi Tanács elnöki posztját. Ennek viszonzásaként az államelnök 1933-ban tábornaggyá, vagyis marsallá nevezte ki. Új pozícióját Mannerheim elsősorban a finn-szovjet határhoz közeli Leningráddal szembeni védővonal kialakítására használta fel. A betonbunkerekből, erődítményekből, géppuskafészkekből, valamint a lövészárkok előtti szögesdrót- és harckocsiakadályokból álló ún. Mannerheim-vonal funkciója az volt, hogy a Karjalai-félszigeten kibontakozó esetleges szovjet támadásnak útját állja.
A közéletbe való visszatérésével és az ország védelmének kialakításával párhuzamosan Mannerheim politikailag is újrapozicionálta magát. Felhagyott éles és differenciálatlan szocializmus-ellenességével, és a nemzeti egység megteremtése érdekében, amit kezdett mindennél fontosabbnak tartani, hajlandó volt fátylat borítani a múltra, vagyis megbocsátani egykori ellenfeleinek. A szociáldemokraták viszonozták gesztusait. Vezetőjük, Väinö Tanner 1938-ban kijelentette: „a munkásosztály nem tekint rá többé ellenségesen”. Erre a megbocsátásra, illetve a nemzeti egységre egyre érzékelhetőbben szükség is volt. A szovjet követ 1935-ben kertelés nélkül közölte a finn kormánnyal: német fenyegetés esetén a szovjet hadsereg be fog nyomulni kelet-finnországi területekre, hogy a támadást előnyösebb helyzetből próbálja meg feltartóztatni.
Az addigi várakozásokra rácáfoló 1939. augusztus 23-i német-szovjet megállapodás alapvetően megváltoztatta a Baltikum biztonságpolitikai helyzetét. Az egyezmény titkos záradéka ugyanis Finnországot a három balti állammal és Lengyelország keleti felével együtt szovjet érdekszférává minősítette. A Szovjetunió ezt többek között arra használta fel, hogy megpróbálja Finnországot a maga oldalára állítani. Miután Helsinki ezt elutasította, a szovjet kormány jelentős területek átengedését követelte a finnektől. Nemcsak a Leningráddal szembeni szigeteket igényelte, hanem a Karjalai-félsziget jelentős részét, továbbá a Finn-öböl bejáratának ellenőrzése céljából Hanko városát, s északon a Murmanszk védelme szempontjából fontos Rybachiy-félszigetet. A finn kormány azonban ezt is elutasította. A kocka ezzel el volt vetve. A szovjet hadsereg – azt állítva, hogy a finnek támadtak először – 1939. november 26-án ágyúzni kezdte a karjalai határ mentén összevont finn egységeket, majd november 30-án frontális támadást indított. Ezzel kezdetét vette az ún. téli háború.
Az egyenlőtlen erőviszonyok ellenére a szovjet hadvezetésnek hatalmasat kellett csalódnia. Azt tervezték, hogy a szeptemberi lengyelországi Blitzkrieghez (villámháború – a szerk.) hasonlóan egy-két hét alatt egész Finnországot elfoglalják. Ezzel szemben az történt, hogy a határ egyetlen pontján sem tudtak érdemben előre törni. Számbeli és tűzerőfölényüket a finnek terepismerete, találékonysága és hősiessége kellőképpen ellensúlyozta. A főparancsnokká kinevezett 72 éves Mannerheim egy kelet-finnországi kisvárosból, Mikkeliből irányította a védelmi harcokat. Hófehér terepruhába öltözve maga is gyakran jelent meg az első vonalakban, ami jelentősen növelte nimbuszát katonái körében. „Nehezemre esik elismerni, de átkozottul jó dolog, hogy az öreg főmészáros vezeti a vállalkozást” – nyilatkozta az egyik 1918-as vörösgárdista munkás.
A kezdeti sikerek persze nem téveszthették meg az 1904-05-ös orosz-japán konfliktust is beszámítva immár negyedik háborúját vívó, tapasztalt katonát. Mannerheim tisztában volt vele, hogy Finnország anyagi és emberi erőforrásai hosszabb távon nem teszik lehetővé a szovjet gőzhenger feltartóztatását. Különösen, miután kiderült, hogy a semlegességéhez ragaszkodni kívánó Svédország nem fogja átengedni területén a brit csapatokat, melyek küldésére Churchill ígéretet tett. A tábornagy ezért mielőbbi fegyverszünetre és békekötésre törekedett. Tartva az esetleges nyugat-európai segítségtől, erre a Szovjetunió is hajlandóságot mutatott. 1940. március 13-án így került sor a moszkvai béke aláírására, amelyben Finnország átengedte a Szovjetuniónak Dél-Karjalát a Ladoga-tótól északra, a Karjalai-félszigetet Viipurival (Viborg), az ország második legnagyobb városával, továbbá a Finn-öböl Leningráddal szembeni szigeteit és egyes északi területeket Petsamo és Salla közelében. Emellett bérbe kellett adnia a Turku és Helsinki között fekvő Hankót 30 évre. Az átengedett területek nagysága elérte a 40 ezer négyzetkilométert, amelyen mintegy félmillióan laktak, s amely az ország nemzeti jövedelmének mintegy 10-11 százalékát adta.
A finnek többsége csalódottan és elkeseredetten vette tudomásul a moszkvai békét. Nem azt látták benne, hogy az ország független maradt, hanem azt, hogy 25 ezer főnyi halottjuk, 50 ezer sebesültjük és számos győzelmük ellenére finnek lakta és hosszú ideje Finnországhoz tartozó területeket veszítettek el, ahonnan a következő hetekben mintegy 400 ezer ember települt át az új határokon belüli finnországi részekre. Mannerheim presztízsét, akiben immár mindenki a nemzet tábornokát, sőt hősét látta, mindez azonban nem csökkentette. Tudták, hogy a főparancsnok mindent megtett, amit csak megtehetett az ország védelmében, s katonai tapasztalatai nélkül valószínűleg még rosszabbul jártak volna. Ekkor zárták a szívükbe úgy, mint aki képes volt egy reménytelen helyzetben is hitet önteni nemcsak a harcoló katonákba, hanem az egész három és fél milliós finn nemzetbe.
A moszkvai béke aláírása után Finnország az egyre nyilvánvalóbban a Szovjetunió megtámadására készülő Németországhoz közeledett. Ezzel Mannerheim is egyetértett. Ugyanakkor nagy súlyt helyezett arra, hogy a németekkel való együttműködés a lehető legszűkebb korlátok között maradjon. Szovjetunió 1941. június 22-i német megtámadása után a finn kormány ennek megfelelően semlegességi nyilatkozatot adott ki, s csak azután jelentették be a hadiállapotot, hogy 25-én hajnalban a szovjet légierő több finn várost bombázott. Hadműveleteiket azonban sem ekkor, sem később nem a német hadjárat részének, hanem a téli háború folytatásának („folytatólagos háború”), magukat pedig nem a németek szövetségeseinek, hanem csupán „fegyvertársainak” tekintették.
A szovjet támadás kezdetére Finnország közel félmilliós hadsereget állított fel, amelyet további 150 ezer segédszolgálatos nő és férfi segített. Ez együttesen az ország lakosságának mintegy 15-16 százalékát jelentette. A téli háborúhoz képest sokat javult a finn hadsereg fegyver- és lőszerellátása is. Ennek és a szovjet hadsereg németekkel szembeni védelmi feladatainak köszönhetőn 1941 decemberére a finnek nemcsak az 1940-ben elveszített területeiket szerezték vissza, hanem olyan kelet-karéliai területeke is elfoglaltak, amelyek 1617 óta Oroszországhoz tartoztak. Ezt követően azonban a legtöbb frontszakaszon csend honolt. Mannerheim leállította a további hadműveleteket, s a Leningrád elleni támadáshoz Hitler ismételt és határozott kérései ellenére sem csatlakozott. Tudta, hogy a német győzelem nem biztos, s Finnországnak minden eshetőségre fel kell készülnie. Vagyis óvakodnia kell attól, hogy a Szovjetunió bármilyen lépését bosszúért kiáltó provokációnak fogja fel. „Németország – írta Hitlernek – akkor is tovább fog élni, ha a német fegyverek ezúttal nem fogják győzelemre vinni. Finnország számára azonban senki sem tud hasonló biztosítékot adni. Semmi kétség nem állhat fenn afelől, hogyha katonailag legyőzik, akkor ezt az alig négymilliós népet el fogják űzni vagy ki fogják irtani. Ennek a lehetőségnek nem tehetem ki a nemzetemet.”
Mannerheim és a finn politikusok óvatossága indokolt volt. Az 1944. június 9-én indított elsöprő erejű szovjet támadást a német támogatásnak is köszönhetően a finn hadsereg néhány hétig sikeresen feltartóztatta. Hosszabb távon azonban nem állhatott neki ellen. Mannerheim úgy számított, hogy a szovjet hadsereg már július közepére elérheti Helsinkit, kerüljön ez akár 100 vagy 200 ezer katonájába is. A kormány elfogadta okfejtését, s a szovjetekkel történő tárgyalások megkönnyítése érdekében 1944. augusztus 4-én a parlament Finnország elnökévé választotta. A fegyverszüneti egyezményt szeptember 19-én írták alá, ezúttal is Moszkvában. Ennek értelmében mindenütt az 1940-es határok álltak helyre, kivéve a legészakibb területet, ahol Petsamo is a Szovjetunió részévé vált. Hanko helyett a Helsinkihez közelebbi Porkkalát kellett bérbe adni a szovjet haditengerészet számára.
Bár a fegyverszünetet formálisan egyenlő felek írták alá, hiszen a finn hadsereg nem kapitulált, Mannerheim tudta, hogy az ország az 1940-esnél jóval nehezebb helyzettel néz szembe. Akkor volt remény a korrekcióra, most semmi ilyesmire nem mutatkozott esély. Aggasztotta saját jövője is. Bár a legfontosabb háborús katonai és politikai vezető kétségkívül ő volt, a szovjet hatóságok végül semmiféle eljárást nem indítottak ellene. Ennek legfontosabb oka valószínűleg az volt, hogy tudták: Mannerheim ellenállása nélkül minden bizonnyal a finn hadsereg is csatlakozott volna Leningrád ostromához, s ez még nehezebb helyzetbe hozta volna a védőket.
Az, hogy a pétervári lovassági iskolában avatták tiszté, nem igazán meglepő. Finnország ugyanis a napóleoni háborúk óta az orosz birodalom autonómiával felruházott része volt. A holland-német eredetű Mannerheim család egyik része pedig már régóta a Finn Nagyhercegségben élt (a másik Svédországban, amelyhez 1809-ig Finnország is tartozott), és számos vezető személyiséget adott a finn társadalomnak. Ahhoz viszont, hogy a szépen dekorált és a cár bizalmát élvező altábornagy 1917-ben elhagyja az orosz hadsereget, s visszatérjen hazájába, egy nem várt fejlemény kellett: az orosz forradalmak, s az Orosz Birodalom felbomlása. „Az általános helyet rosszabbodása egyre világosabban mutatta számomra – írta visszaemlékezéseiben Mannerheim --, hogy az orosz hadseregben töltött időm lejárt”. Már a Kerenszkij-kormányban sem bízott (ahogy egyébként az sem őbenne), a bolsevizmus szolgálata pedig elképzelhetetlen volt számára. Hová menjek? – tette fel a kérdést magának, identitásának újjáformálásán töprengve. Finnországot választotta.
1917 decemberében érkezett meg Helsinkibe, ahol a finn nemzeti hadsereg szervezésével megbízott Katonai Bizottság elnöke lett. Mivel a főváros lakossága egyre inkább balra tolódott, 1918 januárjában Mannerheim a fehér gárdák által ellenőrzött közép-finnországi Vaasa városába tette át székhelyét. Itt szervezte meg a finn nemzeti hadsereget, amely szembefordult a szovjet példát követni akaró, Helsinkiben különösen erős szocialista kormányerőkkel és az őket támogató orosz-szovjet csapatokkal. A harcok 1918 májusáig tartottak. A polgárháborúban a vörösök mintegy 1650 fehérgárdistát, a fehérek pedig 8400 vörösgárdisták végeztek ki. A harcokban elesetteket és az internálótáborokban éhen és betegségben elhunytakat is beszámítva a polgárháború összes áldozatának a száma 25 ezerre tehető.
A megtorlásokat Mannerheim kezdetben nem ellenezte, sőt – Horthyhoz hasonlóan -- helyeselte. Áprilistól azonban mérsékletre intette katonáit. „Nem akarom, hogy Finnország hóhérja legyen a nevem” – nyilatkozta. A finn szociáldemokraták, munkások és a vörös gárdákhoz tartozó egyéb szegény emberek közül ennek ellenére sokan és sokáig így gondoltak rá. A finn elit és polgárság viszont honmentőként tekintett a „fehér tábornokra”. Attól azonban nagyon is óvakodtak, hogy akár főparancsnokként, akár államfőként túlságosan nagy hatalommal ruházzák fel. Mannerheim ezért május végén minden addigi tisztségéről lemondott. 1919 júliusában ugyan megpróbálkozott az államfői poszt megszerzésével, ám csúfos vereséget szenvedett. A parlamenti képviselők döntő többsége ugyanis nem őt, hanem demokrata riválisát támogatta.
Bár a finnországi vörösöket leverő altábornagyot sem saját hazája, sem a világ nem felejtette el, az 1920-as években viszonylag keveset lehetett hallani róla. Az 1930-as évek elején azonban ismét aktivizálódott. 1931-ben elfogadta az ország védelméért és a hadsereg felfegyverzéséért felelős Védelmi Tanács elnöki posztját. Ennek viszonzásaként az államelnök 1933-ban tábornaggyá, vagyis marsallá nevezte ki. Új pozícióját Mannerheim elsősorban a finn-szovjet határhoz közeli Leningráddal szembeni védővonal kialakítására használta fel. A betonbunkerekből, erődítményekből, géppuskafészkekből, valamint a lövészárkok előtti szögesdrót- és harckocsiakadályokból álló ún. Mannerheim-vonal funkciója az volt, hogy a Karjalai-félszigeten kibontakozó esetleges szovjet támadásnak útját állja.
A közéletbe való visszatérésével és az ország védelmének kialakításával párhuzamosan Mannerheim politikailag is újrapozicionálta magát. Felhagyott éles és differenciálatlan szocializmus-ellenességével, és a nemzeti egység megteremtése érdekében, amit kezdett mindennél fontosabbnak tartani, hajlandó volt fátylat borítani a múltra, vagyis megbocsátani egykori ellenfeleinek. A szociáldemokraták viszonozták gesztusait. Vezetőjük, Väinö Tanner 1938-ban kijelentette: „a munkásosztály nem tekint rá többé ellenségesen”. Erre a megbocsátásra, illetve a nemzeti egységre egyre érzékelhetőbben szükség is volt. A szovjet követ 1935-ben kertelés nélkül közölte a finn kormánnyal: német fenyegetés esetén a szovjet hadsereg be fog nyomulni kelet-finnországi területekre, hogy a támadást előnyösebb helyzetből próbálja meg feltartóztatni.
Az addigi várakozásokra rácáfoló 1939. augusztus 23-i német-szovjet megállapodás alapvetően megváltoztatta a Baltikum biztonságpolitikai helyzetét. Az egyezmény titkos záradéka ugyanis Finnországot a három balti állammal és Lengyelország keleti felével együtt szovjet érdekszférává minősítette. A Szovjetunió ezt többek között arra használta fel, hogy megpróbálja Finnországot a maga oldalára állítani. Miután Helsinki ezt elutasította, a szovjet kormány jelentős területek átengedését követelte a finnektől. Nemcsak a Leningráddal szembeni szigeteket igényelte, hanem a Karjalai-félsziget jelentős részét, továbbá a Finn-öböl bejáratának ellenőrzése céljából Hanko városát, s északon a Murmanszk védelme szempontjából fontos Rybachiy-félszigetet. A finn kormány azonban ezt is elutasította. A kocka ezzel el volt vetve. A szovjet hadsereg – azt állítva, hogy a finnek támadtak először – 1939. november 26-án ágyúzni kezdte a karjalai határ mentén összevont finn egységeket, majd november 30-án frontális támadást indított. Ezzel kezdetét vette az ún. téli háború.
Az egyenlőtlen erőviszonyok ellenére a szovjet hadvezetésnek hatalmasat kellett csalódnia. Azt tervezték, hogy a szeptemberi lengyelországi Blitzkrieghez (villámháború – a szerk.) hasonlóan egy-két hét alatt egész Finnországot elfoglalják. Ezzel szemben az történt, hogy a határ egyetlen pontján sem tudtak érdemben előre törni. Számbeli és tűzerőfölényüket a finnek terepismerete, találékonysága és hősiessége kellőképpen ellensúlyozta. A főparancsnokká kinevezett 72 éves Mannerheim egy kelet-finnországi kisvárosból, Mikkeliből irányította a védelmi harcokat. Hófehér terepruhába öltözve maga is gyakran jelent meg az első vonalakban, ami jelentősen növelte nimbuszát katonái körében. „Nehezemre esik elismerni, de átkozottul jó dolog, hogy az öreg főmészáros vezeti a vállalkozást” – nyilatkozta az egyik 1918-as vörösgárdista munkás.
A kezdeti sikerek persze nem téveszthették meg az 1904-05-ös orosz-japán konfliktust is beszámítva immár negyedik háborúját vívó, tapasztalt katonát. Mannerheim tisztában volt vele, hogy Finnország anyagi és emberi erőforrásai hosszabb távon nem teszik lehetővé a szovjet gőzhenger feltartóztatását. Különösen, miután kiderült, hogy a semlegességéhez ragaszkodni kívánó Svédország nem fogja átengedni területén a brit csapatokat, melyek küldésére Churchill ígéretet tett. A tábornagy ezért mielőbbi fegyverszünetre és békekötésre törekedett. Tartva az esetleges nyugat-európai segítségtől, erre a Szovjetunió is hajlandóságot mutatott. 1940. március 13-án így került sor a moszkvai béke aláírására, amelyben Finnország átengedte a Szovjetuniónak Dél-Karjalát a Ladoga-tótól északra, a Karjalai-félszigetet Viipurival (Viborg), az ország második legnagyobb városával, továbbá a Finn-öböl Leningráddal szembeni szigeteit és egyes északi területeket Petsamo és Salla közelében. Emellett bérbe kellett adnia a Turku és Helsinki között fekvő Hankót 30 évre. Az átengedett területek nagysága elérte a 40 ezer négyzetkilométert, amelyen mintegy félmillióan laktak, s amely az ország nemzeti jövedelmének mintegy 10-11 százalékát adta.
A finnek többsége csalódottan és elkeseredetten vette tudomásul a moszkvai békét. Nem azt látták benne, hogy az ország független maradt, hanem azt, hogy 25 ezer főnyi halottjuk, 50 ezer sebesültjük és számos győzelmük ellenére finnek lakta és hosszú ideje Finnországhoz tartozó területeket veszítettek el, ahonnan a következő hetekben mintegy 400 ezer ember települt át az új határokon belüli finnországi részekre. Mannerheim presztízsét, akiben immár mindenki a nemzet tábornokát, sőt hősét látta, mindez azonban nem csökkentette. Tudták, hogy a főparancsnok mindent megtett, amit csak megtehetett az ország védelmében, s katonai tapasztalatai nélkül valószínűleg még rosszabbul jártak volna. Ekkor zárták a szívükbe úgy, mint aki képes volt egy reménytelen helyzetben is hitet önteni nemcsak a harcoló katonákba, hanem az egész három és fél milliós finn nemzetbe.
A moszkvai béke aláírása után Finnország az egyre nyilvánvalóbban a Szovjetunió megtámadására készülő Németországhoz közeledett. Ezzel Mannerheim is egyetértett. Ugyanakkor nagy súlyt helyezett arra, hogy a németekkel való együttműködés a lehető legszűkebb korlátok között maradjon. Szovjetunió 1941. június 22-i német megtámadása után a finn kormány ennek megfelelően semlegességi nyilatkozatot adott ki, s csak azután jelentették be a hadiállapotot, hogy 25-én hajnalban a szovjet légierő több finn várost bombázott. Hadműveleteiket azonban sem ekkor, sem később nem a német hadjárat részének, hanem a téli háború folytatásának („folytatólagos háború”), magukat pedig nem a németek szövetségeseinek, hanem csupán „fegyvertársainak” tekintették.
A szovjet támadás kezdetére Finnország közel félmilliós hadsereget állított fel, amelyet további 150 ezer segédszolgálatos nő és férfi segített. Ez együttesen az ország lakosságának mintegy 15-16 százalékát jelentette. A téli háborúhoz képest sokat javult a finn hadsereg fegyver- és lőszerellátása is. Ennek és a szovjet hadsereg németekkel szembeni védelmi feladatainak köszönhetőn 1941 decemberére a finnek nemcsak az 1940-ben elveszített területeiket szerezték vissza, hanem olyan kelet-karéliai területeke is elfoglaltak, amelyek 1617 óta Oroszországhoz tartoztak. Ezt követően azonban a legtöbb frontszakaszon csend honolt. Mannerheim leállította a további hadműveleteket, s a Leningrád elleni támadáshoz Hitler ismételt és határozott kérései ellenére sem csatlakozott. Tudta, hogy a német győzelem nem biztos, s Finnországnak minden eshetőségre fel kell készülnie. Vagyis óvakodnia kell attól, hogy a Szovjetunió bármilyen lépését bosszúért kiáltó provokációnak fogja fel. „Németország – írta Hitlernek – akkor is tovább fog élni, ha a német fegyverek ezúttal nem fogják győzelemre vinni. Finnország számára azonban senki sem tud hasonló biztosítékot adni. Semmi kétség nem állhat fenn afelől, hogyha katonailag legyőzik, akkor ezt az alig négymilliós népet el fogják űzni vagy ki fogják irtani. Ennek a lehetőségnek nem tehetem ki a nemzetemet.”
Mannerheim és a finn politikusok óvatossága indokolt volt. Az 1944. június 9-én indított elsöprő erejű szovjet támadást a német támogatásnak is köszönhetően a finn hadsereg néhány hétig sikeresen feltartóztatta. Hosszabb távon azonban nem állhatott neki ellen. Mannerheim úgy számított, hogy a szovjet hadsereg már július közepére elérheti Helsinkit, kerüljön ez akár 100 vagy 200 ezer katonájába is. A kormány elfogadta okfejtését, s a szovjetekkel történő tárgyalások megkönnyítése érdekében 1944. augusztus 4-én a parlament Finnország elnökévé választotta. A fegyverszüneti egyezményt szeptember 19-én írták alá, ezúttal is Moszkvában. Ennek értelmében mindenütt az 1940-es határok álltak helyre, kivéve a legészakibb területet, ahol Petsamo is a Szovjetunió részévé vált. Hanko helyett a Helsinkihez közelebbi Porkkalát kellett bérbe adni a szovjet haditengerészet számára.
Bár a fegyverszünetet formálisan egyenlő felek írták alá, hiszen a finn hadsereg nem kapitulált, Mannerheim tudta, hogy az ország az 1940-esnél jóval nehezebb helyzettel néz szembe. Akkor volt remény a korrekcióra, most semmi ilyesmire nem mutatkozott esély. Aggasztotta saját jövője is. Bár a legfontosabb háborús katonai és politikai vezető kétségkívül ő volt, a szovjet hatóságok végül semmiféle eljárást nem indítottak ellene. Ennek legfontosabb oka valószínűleg az volt, hogy tudták: Mannerheim ellenállása nélkül minden bizonnyal a finn hadsereg is csatlakozott volna Leningrád ostromához, s ez még nehezebb helyzetbe hozta volna a védőket.
1951. január 27-én hunyt el, 83 éves korában. Bár a finn külpolitikának egészen az 1990-1991-es nagy átalakulásig folyamatosan tekintettel kellett lennie Moszkva érzékenységére, Mannerheim emlékének ápolását ez nem akadályozta. Helsinki központjában 1960-ban állították fel monumentális lovasszobrát, 1967-ben pedig, születésének 100. évfordulóján országszerte az osztályellentéteken felülemelkedő népfront-politika előfutáraként ünnepelték. A 2004-ben megrendezett közvélemény-kutatás eredményei szerint Mannerheim marsall nem egyszerűen Finnország nemzeti hőse, hanem a „valaha élt legnagyobb finn”.
