- Melissa Broder: Halak (regényrészlet)

Mindig úgy éreztem, hogy jó volna férfinak lenni. Nem csupán egy saját faszt akartam – úgy járkálni, hogy érezzem azt a súlyt a lábam között, azt a hatalmat –, de kétségbeesetten szerettem volna megszabadulni a nyomástól, amit a saját testem helyezett rám: hogy lejár az időm. Gyűlöltem a német csávót az Abbot Kinney-n, hogy őt ez nem nyomasztja. A nőt is gyűlöltem, hogy olyan fiatal, hogy még olyan sok ideje maradt szexinek lenni, és talán egy nap majd szül egy babát.

Sosem akartam gyereket. Sosem éreztem azt a vágyat, ami állításuk szerint sok nőt hirtelen letepert. Mostanáig, harmincnyolc éves koromig csak vártam és vártam, hogy maga alá gyűrjön, de nem tette. Úgyhogy mindig is lazán tekintettem rá, mint valami enyhén visszataszító dologra: mint egy darab hagymára, amit inkább nem tennék a tányéromra.

Azt viszont szerettem, hogy lehetne gyerekem, ha esetleg akarnám. Szerettem, hogy még előttem a jövő. Azt mondják, vétek a fiatalságot a fiatalokra pazarolni, és én sok szempontból egyetértek azzal, hogy az én esetemben valóban pazarlás is volt, de valamiképpen értékeltem. Mindig is úgy éreztem, hogy kiváltságaim vannak az időt illetően. Azért is voltam laza a gyerekvállalás kérdésében, mert érzékeltem, milyen szerencsés vagyok, hogy egy nap majd dönthetek róla, ha akarok. Szerettem, hogy az a nap még nagyon messze van. Fényűző távolságban.

Titokban elítéltem azokat a nőket, akik sajnálják, hogy sosem lett gyerekük, és már nincsenek többé abban a korban. Elítéltem őket, talán azért, mert féltem, hogy belőlem is ez lesz. Ám most, harmincnyolc évesen, kezdtem kifutni az időből. Még mindig nem akartam gyereket. Fogalmam sem volt, mihez kezdenék vele, ha lenne. De hiányzott, hogy ott legyen előttem az a nyílt tér, amiben dönthetek. És ha a seggvonalnő felfigyelt volna rám, tudom, hogy ugyanúgy ítélkezett volna felettem, ahogy én tettem az ő korában.

Talán azért is elítél, hogy nem vagyok házas. Jamie-nek az első randinkon megmondtam, hogy a házasság a tulajdonjog archaikus kinyilvánítása, és nem nekem való. Azt felelte: „jó”, mert neki sem volt való. Ám négy, párkapcsolatban töltött évvel később én már kétségbeesetten vágytam rá, hogy megkérjen, csak azért, mert nem tette. Sosem érdekeltek különösebben az ékszerek, de valami bennem megőrült azért a gyűrűért. Hangosan szapultam a véres gyémántokat, de közben titokban vizslattam a többi nő ujját, megtanultam a különféle csiszolások nevét: párna, smaragd, hercegnő. Megesküdnék, hogy a férjezett nők többet használják a bal kezüket, mint a jobbat beszéd közben, amikor gesztikulálnak, vagy kisimítanak egy elszabadult tincset a homlokukból, csak hogy az ember orra alá dörgöljék. Mintha azt mondanák: Nézd, valaki ennyire akar engem! Épségben átjutottam a túlpartra.

De mihez kezdtem volna férjezett nőként? Mihez kezdek Jamie-vel a lakásomban, vagy magammal az övében? A döntésem, hogy Jamie-t szeretem olyan sok éven át, talán inkább a saját intimitástól való félelmem jelképe volt, semmint az övé. Mámorító volt, amikor megismertem: geológus, száznyolcvannyolc centi, amolyan Quechua-stílusban jóképű, aranybarna és borostás, homokszín hajú, tíz évvel idősebb. Mellette úgy éreztem magam, mint egy különleges kis cukorborsó. A sivatagban végzett egyetemi munkája révén elnyert egy ösztöndíjat az Amerikai Geológiai Alaptól, hogy nemzeti parkokról forgasson dokumentumfilmeket. Mindig maga rendezte és vágta őket, és az ösztöndíj révén utazhatott, szabad lehetett, és egyfolytában alkothatott. Bár a filmeket éjjel kettőkor vetítették egyes korlátozott elérésű kábelcsatornák, sosem lehetett azzal vádolni, hogy megbukott. „Inkább a tudósokkal vagyok, mint a művészekkel” – mondta. Pedig olyan allűrjei voltak, mint egy művésznek.

Az első években gyakran utánautaztam a terepre, hogy találkozzunk. Az egyetemi szüneteket egy lakókocsiban töltöttem az Acadia, a Glacier vagy a Yosemite Nemzeti Parkban. Jamie egész nap forgatott, én meg felfedezőutakra mentem, és apró ajándékokat hoztam. Szerette hallgatni, mit láttam, és kijavította a természettudományos kifejezéseimet. A kedvenceim a tavak és az óceánok voltak, a folyók és a vízesések, amikből a sivatagban egy sem akadt. A zubogó víztől és általában az utazástól úgy éreztem, hogy lankadó disszertációm ellenére az életem előrehalad. Azonosultam a munkájával. Kalandos volt.

Később azonban egyre több sivatagi helyszínen dolgozott: a Death Valley-ben, az Aarchesban. Egész nap a lakókocsiban gubbasztottam, és vártam, hogy visszatérjen. Minek fedezzek fel még egy sivatagot, amikor otthon is van egy? És minek jöttem el találkozni ezzel a férfival, aki ugyanaz itt, mint otthon? Ugyanaz az arc, ugyanaz a fasz. A tartós kapcsolat közönye, az elköteleződés vágya nélkül. Azt mondtam neki, hogy a lakókocsiban írom a disszertációt. De ha megkérdezték, miből élek, épp csak megemlítettem Szapphót meg a könyvtárat, és gyorsan Jamie munkájára tereltem a szót. Úgy tettem, mintha még mindig izgalmas lenne. Pedig az egyetlen igazi izgalom a kihívás maradt, hogy hogyan láncoljam képzeletbeli jövőnkhöz.

A szakításunk napján defektet kaptam a Camelback Roadon, és felhívtam, hogy segítsen. Amikor megérkezett, belenézett a csomagtartómba, és így szólt:

– De hát nincs pótkereked.

– Nincs – feleltem. Vasárnap késő este volt, az autószerelők a városban már mind zárva, úgyhogy hívtuk az autómentőt. Mialatt várakoztunk, melegem lett, ideges és mérges voltam. Nem voltam biztos benne, miért. Jamie-t hülyének láttam, egy pókhasú és csapott állú hülyének. Minden összeállt. Aprókat szívott a fogán, amit pici fütyülő hangok váltottak. Olyan pillanat volt, amikor ránézel az emberre, akit hosszú ideig szerettél, és minden hibádzik rajta. Egyáltalán semmi sem stimmel. El sem tudod képzelni, hogy valaha is megfogott.

– Nem vagyok boldog – szólaltam meg.

– Én sem itt lennék a legszívesebben – felelte.

– Komolyan mondom. Azt hiszem, beszélnünk kellene. Kettőnkről.

– Most?

Néztem, ahogy annyira rendben van magával, a hájas törzsével, a tokájával, a nyakhús szufléjába vesző állával. Az álla környéke olyan volt, mint egy második száj, és azt képzeltem, hogy megszólal. Mit mond?

Etess meg!, mondta. Leszarom, hogy vonzó vagyok-e. Nincs rá szükségem. Vannak lehetőségeim.

Az egész emberből ez áradt. Az ideges nevetés, ha felhoztam a házasság kérdését – vagy akár csak az összeköltözését. Az elutasítás évei, a győzködés, hogy én sem akarnám. Az, hogy a finom vonású, jóképű idegen, akiből egy egyre jobban megismert és megszeretett mézesmackó lett, átváltozott egy másfajta idegenné: aztán az idő és az igénytelenség fizikai megnyilvánulásai elhalványították az idegent is, a mackót is, míg mindketten el nem tűntek teljesen. Rettentő dühös lettem. Hogy merészeli leszarni? Micsoda luxus, egy férfi luxusa. Olyasvalakié, aki ránézett az idő vasfogára, és így szólt: „eh”. És ekkor mondtam ki.

– Lehet, hogy szakítanunk kéne.

Amint elhangzott, tudtam, hogy üres fenyegetés, ami csak úgy kiszaladt a számon. Így éreztem magam, de ez csak egy kis részem volt – néhány százalék. Talán huszonkettő. Az a huszonkettő százalék most hangot kapott. Meg akartam szakítani a nehéz esti unalmat, a várakozást, hogy megmentsenek. Drámát akartam, ha csak azért is, hogy megtörjem a tönkremenő dolgok ürességét, annak nehézségét, hogy a világban kell élni, függve a dolgoktól, függve másoktól, egy beszélő állal várva az autómentőt. Azt akartam, hogy megpróbáljon megállítani, hogy közbeavatkozzon. Talán egy kis fájdalmat akartam okozni neki. Legfőképpen azt akartam, hogy nemet mondjon.

De nem mondott nemet. Egyáltalán nem mondott nemet. Rám nézett, sóhajtott, és nyugodtan azt felelte:

– Azt hiszem, igazad lehet. – És azzal az állak eltűntek. Csak az erős vállát és a mélykék szemét láttam. Sokszor, amikor dugtunk, és nekem ütődött a hasa, megpróbáltam a szemébe nézni, hogy elővarázsoljam a kezdeti vonzalmat. Most hirtelen csak ezt láttam.

– Vagy legalábbis – folytatta – megpróbálhatnánk egy időre szétválni.

Hát, a szavaim ellenkező hatást értek el, mint amit akartam. Talán nem pont ellenkezőt. Azzal, hogy Jamie bekapta a csalit, de teljesen váratlan irányba kezdett rohanni vele, kétségtelenül felkavarta unalmam és idegességem állóvizét. A félelem kiváló drog a maga módján. Bárki megmondhatja, aki rácsúszott az általa kiváltott adrenalinlöketre. Viszont azzal, hogy vállaltam ezt a kockázatot, ezeket a dühös szavakat, elveszítettem a kontrollt a saját narratívám fölött. Most nála volt a hatalom. Az ő kegyelmétől függtem.

Azt gondoltam, az egyetlen módja, hogy visszaszerezzem, ha tovább tesztelem. Csak nyugi, semmi pánik.

– Rendben – mondtam. – Ha ezt akarod.

Nem ezt akarja, válaszolta. De gőze sincs, mit kéne csinálni. Azt mondta, úgy érzi, hogy nem képes kielégíteni engem egy hosszú távú kapcsolatban.

– Engem vagy magadat?

– Hát, talán egy kicsit mindkettő – felelte.

Megérkezett az autómentő. Főleg Jamie beszélt. Hallottam, mint mond az ember, de a szavai nem igazán jutottak el az agyamig, mert a történteket emésztettem. Be kellett volna fognom a számat, gondoltam. Másrészről viszont azt éreztem, hogy korrekt voltam magammal szemben, csak nem voltam biztos benne, melyik énemmel szemben. Azzal, amelyik fel akarta kavarni a dolgokat, hogy figyelmet és rajongást szerezzen? Azzal, amelyiket fel kellett rázni, mert a testben élés fájdalma olyan kibaszottul eltompította? Valami magasabb énemmel szemben, amelyik azt mondja, Jamie nem megfelelő számomra? Az énem huszonkét százalékával szemben, amelyik egy seggfej?

– Aludjunk rá egyet – javasolta Jamie, miután felrakták a pótkereket. – Semmit sem kell most rögtön eldöntenünk.

– Együtt vagy külön? – kérdeztem.

Az együtt vagy külön mindig is nagy kérdés volt számunkra. Ő nem akart többet heti két együtt töltött éjszakánál. Én ezt feltornáztam négyre. Amikor egyedül voltam otthon, az ölelésére vágytam. Elejtettem, céloztam rá, hogy ráérek. Berúgtam a fehérbortól, és könyörögtem. Azt akartam, hogy bármikor elérhessem, a meghívást, az érzést, hogy mindig szívesen vagyok látva. Ez a szükséglet az ő szükségletének hiányán alapult. Úgyhogy még több együttlétet akartam. De amikor vele voltam, a közelség sosem az volt, mint amire vágytam. Fuldokoltam a jelenlétében. Amikor nem taszított el, a közelség émelyítő volt.

– Talán ma éjjel jobb lenne külön. Talán holnap és kedden is. Talán a héten. Sok a munkám, és lehet, jó lenne kipróbálni ezt a teret, nézzük meg, milyen érzés.

– Persze – feleltem, bár meg voltam rémülve.

Homlokon csókolt.

– Szeretlek – mondta.

– Ja, jó.

– Na, ne csináld ezt, Lucy! – Kinyitotta a kocsim ajtaját, kimászott, és bevágta maga után.

– Sajnálom! – kúszott utána a hangom.

                                                          Nádor Zsófia fordítása

Sosem akartam gyereket. Sosem éreztem azt a vágyat, ami állításuk szerint sok nőt hirtelen letepert. Mostanáig, harmincnyolc éves koromig csak vártam és vártam, hogy maga alá gyűrjön, de nem tette. Úgyhogy mindig is lazán tekintettem rá, mint valami enyhén visszataszító dologra: mint egy darab hagymára, amit inkább nem tennék a tányéromra.

Azt viszont szerettem, hogy lehetne gyerekem, ha esetleg akarnám. Szerettem, hogy még előttem a jövő. Azt mondják, vétek a fiatalságot a fiatalokra pazarolni, és én sok szempontból egyetértek azzal, hogy az én esetemben valóban pazarlás is volt, de valamiképpen értékeltem. Mindig is úgy éreztem, hogy kiváltságaim vannak az időt illetően. Azért is voltam laza a gyerekvállalás kérdésében, mert érzékeltem, milyen szerencsés vagyok, hogy egy nap majd dönthetek róla, ha akarok. Szerettem, hogy az a nap még nagyon messze van. Fényűző távolságban.

Titokban elítéltem azokat a nőket, akik sajnálják, hogy sosem lett gyerekük, és már nincsenek többé abban a korban. Elítéltem őket, talán azért, mert féltem, hogy belőlem is ez lesz. Ám most, harmincnyolc évesen, kezdtem kifutni az időből. Még mindig nem akartam gyereket. Fogalmam sem volt, mihez kezdenék vele, ha lenne. De hiányzott, hogy ott legyen előttem az a nyílt tér, amiben dönthetek. És ha a seggvonalnő felfigyelt volna rám, tudom, hogy ugyanúgy ítélkezett volna felettem, ahogy én tettem az ő korában.

Talán azért is elítél, hogy nem vagyok házas. Jamie-nek az első randinkon megmondtam, hogy a házasság a tulajdonjog archaikus kinyilvánítása, és nem nekem való. Azt felelte: „jó”, mert neki sem volt való. Ám négy, párkapcsolatban töltött évvel később én már kétségbeesetten vágytam rá, hogy megkérjen, csak azért, mert nem tette. Sosem érdekeltek különösebben az ékszerek, de valami bennem megőrült azért a gyűrűért. Hangosan szapultam a véres gyémántokat, de közben titokban vizslattam a többi nő ujját, megtanultam a különféle csiszolások nevét: párna, smaragd, hercegnő. Megesküdnék, hogy a férjezett nők többet használják a bal kezüket, mint a jobbat beszéd közben, amikor gesztikulálnak, vagy kisimítanak egy elszabadult tincset a homlokukból, csak hogy az ember orra alá dörgöljék. Mintha azt mondanák: Nézd, valaki ennyire akar engem! Épségben átjutottam a túlpartra.

De mihez kezdtem volna férjezett nőként? Mihez kezdek Jamie-vel a lakásomban, vagy magammal az övében? A döntésem, hogy Jamie-t szeretem olyan sok éven át, talán inkább a saját intimitástól való félelmem jelképe volt, semmint az övé. Mámorító volt, amikor megismertem: geológus, száznyolcvannyolc centi, amolyan Quechua-stílusban jóképű, aranybarna és borostás, homokszín hajú, tíz évvel idősebb. Mellette úgy éreztem magam, mint egy különleges kis cukorborsó. A sivatagban végzett egyetemi munkája révén elnyert egy ösztöndíjat az Amerikai Geológiai Alaptól, hogy nemzeti parkokról forgasson dokumentumfilmeket. Mindig maga rendezte és vágta őket, és az ösztöndíj révén utazhatott, szabad lehetett, és egyfolytában alkothatott. Bár a filmeket éjjel kettőkor vetítették egyes korlátozott elérésű kábelcsatornák, sosem lehetett azzal vádolni, hogy megbukott. „Inkább a tudósokkal vagyok, mint a művészekkel” – mondta. Pedig olyan allűrjei voltak, mint egy művésznek.

Az első években gyakran utánautaztam a terepre, hogy találkozzunk. Az egyetemi szüneteket egy lakókocsiban töltöttem az Acadia, a Glacier vagy a Yosemite Nemzeti Parkban. Jamie egész nap forgatott, én meg felfedezőutakra mentem, és apró ajándékokat hoztam. Szerette hallgatni, mit láttam, és kijavította a természettudományos kifejezéseimet. A kedvenceim a tavak és az óceánok voltak, a folyók és a vízesések, amikből a sivatagban egy sem akadt. A zubogó víztől és általában az utazástól úgy éreztem, hogy lankadó disszertációm ellenére az életem előrehalad. Azonosultam a munkájával. Kalandos volt.

Később azonban egyre több sivatagi helyszínen dolgozott: a Death Valley-ben, az Aarchesban. Egész nap a lakókocsiban gubbasztottam, és vártam, hogy visszatérjen. Minek fedezzek fel még egy sivatagot, amikor otthon is van egy? És minek jöttem el találkozni ezzel a férfival, aki ugyanaz itt, mint otthon? Ugyanaz az arc, ugyanaz a fasz. A tartós kapcsolat közönye, az elköteleződés vágya nélkül. Azt mondtam neki, hogy a lakókocsiban írom a disszertációt. De ha megkérdezték, miből élek, épp csak megemlítettem Szapphót meg a könyvtárat, és gyorsan Jamie munkájára tereltem a szót. Úgy tettem, mintha még mindig izgalmas lenne. Pedig az egyetlen igazi izgalom a kihívás maradt, hogy hogyan láncoljam képzeletbeli jövőnkhöz.

A szakításunk napján defektet kaptam a Camelback Roadon, és felhívtam, hogy segítsen. Amikor megérkezett, belenézett a csomagtartómba, és így szólt:

– De hát nincs pótkereked.

– Nincs – feleltem. Vasárnap késő este volt, az autószerelők a városban már mind zárva, úgyhogy hívtuk az autómentőt. Mialatt várakoztunk, melegem lett, ideges és mérges voltam. Nem voltam biztos benne, miért. Jamie-t hülyének láttam, egy pókhasú és csapott állú hülyének. Minden összeállt. Aprókat szívott a fogán, amit pici fütyülő hangok váltottak. Olyan pillanat volt, amikor ránézel az emberre, akit hosszú ideig szerettél, és minden hibádzik rajta. Egyáltalán semmi sem stimmel. El sem tudod képzelni, hogy valaha is megfogott.

– Nem vagyok boldog – szólaltam meg.

– Én sem itt lennék a legszívesebben – felelte.

– Komolyan mondom. Azt hiszem, beszélnünk kellene. Kettőnkről.

– Most?

Néztem, ahogy annyira rendben van magával, a hájas törzsével, a tokájával, a nyakhús szufléjába vesző állával. Az álla környéke olyan volt, mint egy második száj, és azt képzeltem, hogy megszólal. Mit mond?

Etess meg!, mondta. Leszarom, hogy vonzó vagyok-e. Nincs rá szükségem. Vannak lehetőségeim.

Az egész emberből ez áradt. Az ideges nevetés, ha felhoztam a házasság kérdését – vagy akár csak az összeköltözését. Az elutasítás évei, a győzködés, hogy én sem akarnám. Az, hogy a finom vonású, jóképű idegen, akiből egy egyre jobban megismert és megszeretett mézesmackó lett, átváltozott egy másfajta idegenné: aztán az idő és az igénytelenség fizikai megnyilvánulásai elhalványították az idegent is, a mackót is, míg mindketten el nem tűntek teljesen. Rettentő dühös lettem. Hogy merészeli leszarni? Micsoda luxus, egy férfi luxusa. Olyasvalakié, aki ránézett az idő vasfogára, és így szólt: „eh”. És ekkor mondtam ki.

– Lehet, hogy szakítanunk kéne.

Amint elhangzott, tudtam, hogy üres fenyegetés, ami csak úgy kiszaladt a számon. Így éreztem magam, de ez csak egy kis részem volt – néhány százalék. Talán huszonkettő. Az a huszonkettő százalék most hangot kapott. Meg akartam szakítani a nehéz esti unalmat, a várakozást, hogy megmentsenek. Drámát akartam, ha csak azért is, hogy megtörjem a tönkremenő dolgok ürességét, annak nehézségét, hogy a világban kell élni, függve a dolgoktól, függve másoktól, egy beszélő állal várva az autómentőt. Azt akartam, hogy megpróbáljon megállítani, hogy közbeavatkozzon. Talán egy kis fájdalmat akartam okozni neki. Legfőképpen azt akartam, hogy nemet mondjon.

De nem mondott nemet. Egyáltalán nem mondott nemet. Rám nézett, sóhajtott, és nyugodtan azt felelte:

– Azt hiszem, igazad lehet. – És azzal az állak eltűntek. Csak az erős vállát és a mélykék szemét láttam. Sokszor, amikor dugtunk, és nekem ütődött a hasa, megpróbáltam a szemébe nézni, hogy elővarázsoljam a kezdeti vonzalmat. Most hirtelen csak ezt láttam.

– Vagy legalábbis – folytatta – megpróbálhatnánk egy időre szétválni.

Hát, a szavaim ellenkező hatást értek el, mint amit akartam. Talán nem pont ellenkezőt. Azzal, hogy Jamie bekapta a csalit, de teljesen váratlan irányba kezdett rohanni vele, kétségtelenül felkavarta unalmam és idegességem állóvizét. A félelem kiváló drog a maga módján. Bárki megmondhatja, aki rácsúszott az általa kiváltott adrenalinlöketre. Viszont azzal, hogy vállaltam ezt a kockázatot, ezeket a dühös szavakat, elveszítettem a kontrollt a saját narratívám fölött. Most nála volt a hatalom. Az ő kegyelmétől függtem.

Azt gondoltam, az egyetlen módja, hogy visszaszerezzem, ha tovább tesztelem. Csak nyugi, semmi pánik.

– Rendben – mondtam. – Ha ezt akarod.

Nem ezt akarja, válaszolta. De gőze sincs, mit kéne csinálni. Azt mondta, úgy érzi, hogy nem képes kielégíteni engem egy hosszú távú kapcsolatban.

– Engem vagy magadat?

– Hát, talán egy kicsit mindkettő – felelte.

Megérkezett az autómentő. Főleg Jamie beszélt. Hallottam, mint mond az ember, de a szavai nem igazán jutottak el az agyamig, mert a történteket emésztettem. Be kellett volna fognom a számat, gondoltam. Másrészről viszont azt éreztem, hogy korrekt voltam magammal szemben, csak nem voltam biztos benne, melyik énemmel szemben. Azzal, amelyik fel akarta kavarni a dolgokat, hogy figyelmet és rajongást szerezzen? Azzal, amelyiket fel kellett rázni, mert a testben élés fájdalma olyan kibaszottul eltompította? Valami magasabb énemmel szemben, amelyik azt mondja, Jamie nem megfelelő számomra? Az énem huszonkét százalékával szemben, amelyik egy seggfej?

– Aludjunk rá egyet – javasolta Jamie, miután felrakták a pótkereket. – Semmit sem kell most rögtön eldöntenünk.

– Együtt vagy külön? – kérdeztem.

Az együtt vagy külön mindig is nagy kérdés volt számunkra. Ő nem akart többet heti két együtt töltött éjszakánál. Én ezt feltornáztam négyre. Amikor egyedül voltam otthon, az ölelésére vágytam. Elejtettem, céloztam rá, hogy ráérek. Berúgtam a fehérbortól, és könyörögtem. Azt akartam, hogy bármikor elérhessem, a meghívást, az érzést, hogy mindig szívesen vagyok látva. Ez a szükséglet az ő szükségletének hiányán alapult. Úgyhogy még több együttlétet akartam. De amikor vele voltam, a közelség sosem az volt, mint amire vágytam. Fuldokoltam a jelenlétében. Amikor nem taszított el, a közelség émelyítő volt.

– Talán ma éjjel jobb lenne külön. Talán holnap és kedden is. Talán a héten. Sok a munkám, és lehet, jó lenne kipróbálni ezt a teret, nézzük meg, milyen érzés.

– Persze – feleltem, bár meg voltam rémülve.

Homlokon csókolt.

– Szeretlek – mondta.

– Ja, jó.

– Na, ne csináld ezt, Lucy! – Kinyitotta a kocsim ajtaját, kimászott, és bevágta maga után.

– Sajnálom! – kúszott utána a hangom.

                                                          Nádor Zsófia fordítása