- Kikerült a mátrixból - Szálinger Balázzsal Mikes Kelemenről és szonettekről

Idén ugrott egy nagyot, és átváltott egy másfajta kiadási módozatra, aminek meghatározó pontjai a magánkiadás és az előfizetői rendszer. Mik a tapasztalatai?

Nagyon jó döntés volt, legalábbis most, hogy benne vagyok. Nem tudom, pár év múlva mit gondolok majd róla, és nem tudom, hogy vérző orral megpróbálom-e visszakaparni magam a küszöbön, de egyelőre úgy néz ki, hogy működik. Persze ez a katás helyzet megint új helyzetet teremt, nem tudok semmit arról, ami következik. De a kérdésre visszatérve: olyan dolgokat tapasztaltam meg, amiket korábban soha. Olyan közelségbe kerültem olvasókkal, amilyenben korábban soha nem voltam. Ha kiadónál vagyok, akkor nagyjából tudok egy számot, ami elfogyott, de a számok mögé nem látok. Ha könyvbemutatón odajön valaki, és hoz egy valahol megvásárolt könyvet, csak akkor látom az olvasót a saját szememmel. Így meg teljesen más a helyzet. Nyilván itt sem vagyok napi kapcsolatban mindenkivel, de olyan szép történetek voltak! Például május 1-jére már kaptam pár példányt a nyomdából, és akkor azt gondoltam, hogy a keszthelyi előfizetőknek kiviszem ezeket, mint egy motoros futár. Volt, hogy családi ebédbe toppantam, aztán egy idősebb néninek a járdáról adtam be az ablakba a kötetet, mert így könnyebb volt neki. És ezek számomra ismeretlen emberek voltak, maximum kettőt ismertem a nyolc címből. Biztos, hogy innentől kezdve másként kötődünk egymáshoz. És nem közgazdasági szempontból mondom ezt, hanem ez egy olyan ajándék, amit én nem tapasztaltam meg az olvasóimmal 25 év alatt. Önbizalmat ad, és jó érzés. Teljesen máshogy fogok leülni a következő kötetemhez, mert már tudom, hogy másoknak is szól mindez, nemcsak magamnak.

Pont az elmúlt 25 év alatt jelentek meg a közösségi oldalak, és mindenki azt ünnepelte, hogy most létrejött az igazán szoros kapcsolat az olvasóval.

Hogy „végre találkozunk velük”, de ez nem igaz. Sőt, a barátainktól is elválaszt a közösségi média. Elveszítjük az olyan ismerőseinket, akiket a barátainknak tartunk, hiszen tudjuk, hogy hányadik foga jön a kislánynak, meg tudom, hol nyaraltak, de már nem szervezünk találkozót, mert megvan az az illúzió, hogy ismeretségben vagyunk, és nap mint nap tudunk egymásról sok mindent.

Korábban az előfizetéses szisztéma része volt a magyar irodalmi rendszernek. Nyilván számolnunk kell azóta az olvasóközönség csökkenésével, de arányaiban mekkora szeletét tudta elérni a saját olvasóinak?

Nem sok, talán 15 példány választ el attól a pillanattól, amikor elérem a legutóbbi verseskötetem példányszámát. Drámai pillanat lesz, mert sok kérdés felmerül a múltra vonatkozóan. De lehet, hogy az a korábbi 500 vásárló valamennyire más szövetű tábor, mint ez a mostani. Úgy érzem, nőtt azok száma, akik amúgy nem szoktak verseskötetet venni. Közben meg talán elvesztettem egy olyan hagyományosabb kortárs irodalmi olvasóközeget, akik a kiadóhoz is kötődtek. Sok minden utal arra, hogy a hagyományos mátrixból kikerültem, ami ugyanannyira rémisztő, mint izgató. Nagy meccs lesz, hogy ezeket megtartsam egy második körre, de azért ott van a fejemben, hogy egyszer volt Budán kutyavásár.

Rákanyarodva a versekre: a kötet kettőséget mutat. Megjelenésében modern, illeszkedik a piaci viszonyokhoz, viszont az egyik központi figurája a magyar irodalomtörténet régi alakja, Mikes Kelemen. Miért éppen őt választotta?

Ez biztos a járvánnyal van összefüggésben, hiszen akkor a csapból is azt folyt, hogy most végre van idő olvasni. Én is lelkes lettem, hogy vajon mi az, amit még nem olvastam el á-tól z-ig, de itt lenne az ideje. Ekkor valamiért Mikes került a kezembe. A járvány első heteinek-hónapjának elképesztő hangulati töltete volt, és Mikesbe nagyon bele lehet látni ugyanezt: a régi világ véget ért, már nem is ismerem annyira, küldök egy jelet a régibe, az elzártság stb., szóval nagyon sok minden volt benne, amit rá lehetett olvasni az én akkori életemre, sőt ennek a nyugati világnak az életére. Persze, lehet, hogy ha én akkor Kippkoppot olvasok, akkor is azt látom bele, de Mikes került a kezembe. Amikor pedig kinyitottak a kocsmák és kávézók ’21 tavaszán, és el tudtam kezdeni végre dolgozni, akkor az jött vissza előbb, amit legutóbb olvastam, és ez Mikes volt. Szonetteket írni, mert az nagyon jó gyakorlat, cseng-bong, az ember dolgozik rajta pár napot, és sikerélményt ad, egyik után jön a másik. Észre sem vettem, de lett belőle vagy húsz. És jórészt erről az említett hasonlatosságról szóltak. Végül megfeleztük őket a szerkesztőmmel, és ami megmaradt, ciklus helyett elszórtuk a kötetbe.

Mi fogta meg ennyire olvasáskor Mikesben?

Nagy élmény volt látni, milyen csillogó-villogóan modern, mennyire szellemes és milyen humora van. Nyilván amikor régi vagy antik szöveget olvasunk, van egy rövidebb gyötrődés az elején, de aztán felveszi az ember a fonalat. Húsz oldal után lejött róla az ódonságnak a zavarósága, és fényleni kezdett.

Érdekesen harmonizálnak egyébként a fiktív Mikes-versek a többi, inkább a mában, illetve a természettel és tájjal foglalkozó szövegekkel…

Szerintem is, de én ugyanaz az ember vagyok. Peer Krisztián azt mondta a Mikes-szonettekre, hogy anakronizmus, mert teljesen más verses poétika volt Mikes korában, de hát én meg mai Mikest akartam. Ez meg akkor a másik oldal felől nézve anakronizmus, hiszen a mai világban meg a szonett nincs benne. De hát ki tudja? Nekem a jelenidőm a szonett, nincs mit tenni. De szerencsére nem lett benne olyan sok, hogy ettől most meghatározóan szonettes vagy mikeses lenne a kötet.

Izgalmas, hogy milyen figurák jelennek meg még a mottókban az ismertebb irodalmi személyek mellett: Csik Ferenc, magyar olimpiai bajnok úszó, katonaorvos felbukkanása például engem meglepett.

Ő szülővárosom egyik emblematikus figurája, de nem elsősorban Csik Ferenc-verset akartam írni. Ott laktunk a Klinikáknál az Üllői úton, és szemben volt a katonaorvosok emlékműve. Éppen átadtak egy szülészetet, elképesztő hangulata volt, ahogy éjjel-nappal folyamatosan járt föl-le próbaüzemben a vadonatúj mozgólépcső. Ezekből született a vers. A katonaorvosok halála egyszerre a legheroikusabb és a legértelmetlenebb. A vers megírása után jutott eszembe, hogy a talán legismertebb hősi halott katonaorvos, Csik Ferenc olimpiai bajnok pont keszthelyi, aki a világháború utolsó heteiben halt meg Sopronban. Nemrég volt egy keszthelyi vonatkozású helytörténeti tanulmánykötet bemutatója, amelyen bejátszották a verseny közvetítését az eredeti hanggal. Villámgyors úszás, mindössze két hossz volt az egész, de olyan negyven másodperc környékén észrevettem magamon, hogy szurkolok. Nagyjából százan voltunk a bemutatón, megállt a levegő a teremben.

A fiatal költészetet régóta követi szerkesztőként, mentorként. Fehér Renátó és Vajna Ádám kötete például meg is jelenik a könyvben. Hogy látja most a fiatalabb alkotókat?

Renátó és Ádám elvileg nem is egyazon generáció volna, de akárcsak Cserna-Szabó Andrással mi, ők is kezdenek összeöregedni. Remélem, a Hévíz folyóirat kötelékében ezt még jó sokáig megtehetik. Nem tartozik a kérdéshez, de hadd mondjam el: bámulatos egy ekkora település részéről, hogy három évtizede működtetnek egy irodalmi folyóiratot, a városvezetők közös sikere ez. Pár éve azt vettem észre a legfiatalabb költőkkel kapcsolatban, hogy észleléseket küldenek, gyakran fotókat készítenek, rögzített vagy felvillanó képek vannak a középpontban. Asszociációk, de nincs nagyon történetvezetés. Ha valami időbeli íve van a dolgoknak, az is asszociációs ugrás, akár a filmben egy flashback. Valamelyik versben írtam is róla, illetve azt írtam, hogy valószínűleg korszakhatárt sejtető jelenség ez, ahogy az idő megáll a versekben. Amikor a Helikoni Ünnepségeken voltam zsűritag, szembetűnő volt, hogy a késő tizenéveseknél milyen sok szöveg szól a nagyszülők haláláról, viszont nem az öregek életútjáról, vagy hogy miként jutottunk el a haláláig a történetben. Hanem felvillanó képek, illatok, dallamok vannak. Valószínűleg a vizuális kultúra, közelebbről az Instagram hatása is lehet ez.

Úgy tudom, a színházból is vannak hírei. Visszatér a színpadra? A verseskötetek után esetleg belevág majd a szintén mostoha drámakötetek világába is?

Ez szinte kizártnak tartom. Egyszerűen a dráma nem oda való. Ugyan a Köztársaság megjelent kötetben, de ott funkciója volt a líra, dráma, epika hármasában. Izgalmas volt egy ilyen nagy kötet, mégsem hiszem, hogy sokan elolvasták a darabot. Ezért kár a papírt aprítani. Lesz viszont decemberben egy darab a Radnóti Színházban, ami Nagybányán játszódik a román megszállás idején. Régi álmom volt a kor, a téma és a város. Töltöttünk is ott egy hónapot a járvány idején. Oda is, visszafelé is éppen hogy átcsusszantunk. Sokat bújtam a kort, és végül tavaly őszre készültem el vele, és már most bemutatják. Nagy büszkeség ez nekem, A darab is, a bemutató ténye is, meg persze a Radnótiba is nagy dolog lesz visszamenni.