Azt azért nehéz elképzelni, hogy előre tudták: ennyire tökéletesen fog működni az oszd meg és uralkodj elve. A kulturális tao kivezetése, a zaklatás álruhájában jött színházi kultúrharc elhozta a fővárosi fenntartású, állami fenntartású, illetve a nem teljesen piaci alapú magánszínházak/ független teátrumok idejét. Mert bizony a magánszínházak, köztük az Átrium, a Centrál, valamint Pintér Béla és Társulata éppúgy nem piaci alapon működnek, mint annyi minden más Magyarországon a sajtótól a turizmusig, a filmipartól a tankönyvkiadásig.
Tudatos propagandával, és hagyva az öngerjesztő folyamatot elérték: a közönség egy része is úgy érzi, a színházválasztás egyben pártválasztás is. Társasági beszélgetésekben meglepett reakciókat szül a kevesek ritka buborékváltogatása: Nemzetibe és Átriumba is járni már-már szentségtörés. És nem csupán Alföldi Róbert miatt.
Az Átrium és Pintér Béláék a nyilvánossághoz fordultak, miután pénzügyi nehézségeik támadtak abból adódóan, hogy az állami forrás az ígéretek ellenére nem érkezett meg.
Nem ismeretlen ez, a szabadságot fontosnak tartó, viszont egyre szegényedő értelmiség adminisztratív eszközökkel ellehetetlenített, hajléktalanokat segítő egyháznak, mindenüket hátra hagyó menekülteknek, frekvenciájától megfosztott rádiónak, bankcsőd miatt nehéz helyzetbe került, kortárs kultúrát képviselő intézménynek és most már kedvenc színházának is gyűjt.
A művészet szabadságát fontosnak tartó főváros is segít. Úgy, ahogy tud. Tanulva a Fidesz-kormánytól: pályáztatás, szakmai elbírálás és konszenzus nélkül. És miután finoman szólva is pénztelen, a saját fenntartású intézményeitől - átmenetileg - elvonva a forrásokat. Ősztől a Katona József Színház társulata és a náluk is játszó Pintér Béláék méregethetik majd egymást gyanakodva, a Fidesznek kedves művészek jellemüktől függően kacaghatnak, félrenézhetnek vagy szégyenkezhetnek.
Összefogásnak híre-hamva sincs, az Alföldi alakította Hendrik Höfgen pedig egyre ismerősebb és ismerősebb.