Több mint 22 százalékkal többe kerül minden reggeli, minden ebéd és vacsora, mint tavaly ilyenkor. Mindenkinek. Nyugdíjasnak, tanárnak, asztalosnak és miniszternek is. Már persze, ha nem torkoskodunk és nem eszünk, főzünk semmit margarinnal, netán sajttal, elfelejtjük a kifőtt tésztát és a kenyeret, a csirke és pulykahúst a sapkások kivételével, de még a kefírt, joghurtot és túrót is. Mert ezek mind ennél is durvábban drágultak, a margarin például 58 százalékkal. Leírni sem könnyű, nemhogy kigazdálkodni. Miniszternek, parlamenti frakcióvezetőnek, kormányfőnek persze mindegy, az országban élő 200 ezer Kovácsnak, Tóthnak és Szabónak, vagy kettő kivételével a 132 ezer Vargának már nehezebb.
Már kerekedik is sok kormánypárti száj, hogy mekkora demagóóóóóóóógia ilyenekről beszélni, de amikor az újrázó kancelláriaminiszter azt mondja a kormányinfón, hogy most tévedés béremelésről beszélni, mégiscsak kiszalad a vér az ember fejéből. Azzal érvelt Gulyás Gergely a múlt héten, hogy majd jobb időkben – ha nem lesz háború a szomszédban és az energiaárak is rendbe jönnek - lehet folytatni az elmúlt évek nagyszerű béremeléseit, de most örüljünk, ha meg tudjuk védeni, amit eddig elértünk. Mit is? Mondjuk, a 27 uniós ország között a 26. helyre elég minimálbérünket, vagy a követhetetlenül elszabadult infláció nyomán kegyesen 3,9 százalékkal megemelt nyugdíjainkat, amelyeket holnaptól kezdenek kiosztani?
Vajon mire gondol a gazdaságfejlesztési miniszter, a havi ötmilliót kereső Nagy Márton, amikor hol arról beszél, a politika nem hagyhatja, hogy a gazdasági visszaesés és a magas infláció terheit a munkavállalók, a családok, a középosztály tagjai viseljék, hol meg arról, hogy nem emelkedhetnek a bérek, mert az tovább erősíti a drágulást? Vajon a választás előtt kiosztott, kétharmadot hozó ezermilliárdot hová sorolja? S kinek akarja megszabni, hogy emeljen bért vagy sem? Az autóipari cégeknek, az áruházláncoknak vagy az államnak? Hisz minden bérből élő, aki nem miniszterelnök, miniszter vagy parlamenti képviselő, több pénzt vár, de különösen a közszféra, amelynek a kormány a munkáltatója. Kórházi osztályok szünetelnek, vagy zárnak be végleg, az idősotthonokban nincs szakember, a belügy közigazgatási állásportálján több mint hétezer pedagógust keresnek, kétezer vasutas hiányzik, s menekül, ki merre lát a rendőrségtől is.
Egy zsugorodó országban élünk, ahol kis kiugrások után megint egyre kevesebb gyerek születik, s ezt a mostani gazdasági helyzet csak tovább rontja. Aki rosszabbul él, mint egy éve, az nem tervez gyereket, hiszen azt látja, lassan működésképtelen országban élünk, amin bérstoppal meg különadókkal akar segíteni a kormány. Naponta átnézem a híreket, bevezették-e már a kamatyadót, amit Spiró György harangozott be még 2009-ben, a Feleségverseny című szatirikus víziójában. Kikiáltották-e a kommunista királyságot, jár-e még a 4-es villamos, vagy a jóslatai közül ezek még nem teljesedtek be? S várom az őszi népszámlálást, ahol kiderül, hány Kovács, Tóth és Szabó, na meg Varga hagyta itt 2010 óta a magyar Paradicsomot.