Ősszel még nem volt gond. Akkor egy parkbeli pingpongozás után hagytam el mindjárt két kardigánt. Azért kettőt, mert az egyiket Dusi az iskolában hagyta, ezért aznap reggel a legújabb darabbal indult útnak. Délután én mentem érte, és vittem magammal ütőket, ahogy megbeszéltük. Csakhogy a mozgástól kimelegedtünk, én meg lazán letettem a régit is, meg az újat is a pingpongasztal mellé, jól látható helyre, hogy még véletlenül se feledkezzem meg róluk, de olyan jól ment a játék (párost alkottunk Dusival, és volt néhány gyönyörű ütése), hogy felszabadultan távoztunk – kardigánok nélkül. Az október végi nap ráadásul elég meleget adott ahhoz, hogy csak otthon vegyem észre a hiányt, a nejem jogos kérdésére, aki ruhákban pontos leltárt visz, egy zokni sem hiányozhat a körletből.
Akkor még nevetett rajtam a gyerek, hosszú ideig mesélte, hogy Zsiga-apa milyen feledékeny, ha a feje nem lenne a nyakához drótozva, tán azt is ott hagyta volna. Megszokta, hogy a ruhák jönnek-mennek, mert olyan gyorsan nő, hogy egy-egy darab csak az aktuális szezont éri meg, rá fél évre már vagy szűk, vagy rövid. Büntetésből én vettem kardigánt, hátha arra jobban vigyázok. Vigyáztam is, ott lóg a szekrényben, bárki megnézheti.
Idén viszont minden megváltozott, fontosak lettek a tárgyak. Életünk néma kísérői és tanúi. A filléres emlékek. Ezt teljesen meg tudom érteni, mert én is úgy hiszem, hogy a legközelibb tárgyaink belőlünk is le-lecsípnek valamit, szinte észrevétlenül préselődik bele a személyiségünk, átsugárzik rájuk a lelkünk, amit ők mások számára alig láthatóan őriznek meg. Apám hiánya is leginkább a hátrahagyott dolgai – imádott horgászfelszerelése, az asztalon hagyott szemüvege, a fogason lógó kedvenc ernyője – között volt a legélesebb. Mintha az a kevés visszfény, amit magukba zártak belőle, kiáradt volna, erőtlen hologramként lebegett a padló felett, és én hirtelen hallottam a nevetését, dörmögését, régi vicceit. De ugyanígy, amikor eltört az a cserépkancsó, amibe nagymama a csapvizet öntötte, hogy ne legyen olyan vad hideg, akkor egy csapásra megértettem, hogy végképp magam mögött hagytam Kolozsvárt, gyerekkorom egyik legfontosabb színhelyét. Vannak még más tárgyak onnan, de mintha ez a jelentéktelen kancsó zárt volna be a legtöbbet abból a gondoskodásból, ami akkor körülvett. Talán az sem véletlen, hogy én vittem tovább kolozsvári nagyapám gyűjtőszenvedélyét: volt már rágóspapír- és sörösdoboz-kollekcióm, gyűjtöttem bélyeget és kisautókat, ma a cédéim és a könyvtáram jelzi, hogy messze nem múlt el a szenvedély. Még csak nem is alakult át, pedig a világ lassan már átlép eme klasszikus hordozók felett. De vajon mit őriznek meg belőlünk a letöltött fájlok? Az elektronikus emlékek is bírnak ezzel a varázserővel?
Nem tudom, hogy mikor kezdünk hinni a tárgyaink intimitásában. Talán amikor már oly sok minden köt össze minket, kalandok és szenvedélyek, rossz és jó napok, hiszen már az is emlékezetes lehet, ahogy egy-egy tárgy eljut hozzánk. Dusinál most zajlott vagy zajlik le ez a folyamat. Olyannyira, hogy a pár héttel ezelőtt varrhatatlanul kilyukadt alsónadrágját sem hagyta kidobni, kivette a kukából.
Az utolsó iskolahéten viszont úgy tűnt, hogy egy másik fontos darabnak kell búcsút inteni: a piros rövidujjú nadrágnak. (A csontház és a felutasítás mellett ez a kedvenc kifejezésem tőle, így hívja a rövidnadrágot.) Egy közeli parkba vitték őket, ahol vizes játékok vártak rájuk, így fel kellett venni a fürdőnadrágot, ő az iskolába visszaérve vette észre, hogy a piros ott maradt. Odasétáltunk, de nem találtuk. Ekkor már nagyon nagy volt a baj, záporoztak a könnyek, és nem segített a beígért fagyi, a pizza, az otthoni társasjáték. Fogadkoztam, hogy két másik pirosat kap helyette, hiszen ezekből sokat gyártottak, pótolható darabok, de erre még keservesebben zokogott, hogy ő semmi mást nem kér, azt szeretné visszakapni. Zsiga, segíts…
Teljes mértékben átéreztem a kétségbeesését, hiszen sokkal több veszett most el egy rövidujjú nadrágnál: azon napok cinkossága, amelyeket ketten töltöttek focizva, bújócskázva, a parkban rohangálva. Valami kihasadt belőle, és ez fáj, sajog. Meglegyint ilyenkor a cserbenhagyás keserű tapasztalata is. A szörnyű gondolat, hogy a tárgy nélkülünk kihűl, vagy ami még rosszabb: gazdát cserél. És ebben már ott lappang létezésünk könnyed hiábavalósága is. Kisebb-nagyobb hullámokban végigbúslakodtuk hát a hazafelé vezető utat. Semmi nem segített. A nagy bánatban az sem tűnt fel, hogy egy fekete rövidnadrág van a zsákjában. A ki sem bontakozott rejtélyt a nejem oldotta meg, aki kissé csodálkozva fogadta a csontig leszomorodott kompániát. Melyik nadrág, kérdezte. A piros, vágtuk rá. De hát az ott van a szennyesben, mondta némiképp értetlenül. Mi a gond?
Úgy piszkosan fel is húzta rögtön. Folytatódhatnak a cinkos bandázások. Még nem járt le a piros nadrág ideje. S mire végképp elszakadnának ezek a láthatatlan kötelékek, talán megtanul búcsút inteni az őrzőknek. A láthatatlan kísérőknek, akik olykor pontosabban teszik mérlegre az életünket, mint saját magunk.
