Ebben a fura állapotban kifejezetten felvillanyozó hatású A kastély (Borgen). Egy Netflixen elérhető dán politikai sorozatról van szó. Hasonlítható a legendás Kártyavárhoz vagy Az elnök embereihez, ám európaisága miatt talán közelebb áll hozzánk. Ráadásul egy kis ország politikai boszorkánykonyhájába avat be, kereshetjük hát a párhuzamokat hazai változatával. Bár ez nem tart sokáig, annyira dominánsak az eltérések.
Érdemes az ismerkedést az idén bemutatott negyedik évaddal kezdeni. Önmagában is követhető, és ha tetszik, amire nagy esély van, úgyis elkezdjük fogyasztani a 2010 óta zajló előzményeket. Adam Price vállalkozásának, amelyet két társforgatókönyíróval, valamint Søren Kragh-Jacobsen és Rumle Hammerich rendezőkkel valósított meg, egyik komoly erénye, hogy minden szükséges háttérinformációt beépít az elbeszélésbe, nem kell semminek utánanéznünk. Kirajzolódik Dánia politikai berendezkedése, kapcsolatrendszere és jogi viszonya autonóm tartományával Grönlanddal. A Borgen, a kastély pedig nem más, mint a koppenhágai Christiansborg palota, amely otthont ad a parlamentnek, a miniszterelnöki hivatalnak és a legfelsőbb bíróságnak is. A történet fókuszában ezúttal is a sorozat központi hőse, Birgitte Nyborg politikusnő, aki most éppen külügyminiszter. Nehéz ügyet kell megoldania. Grönlandon olajat találnak, a tartomány a kitermelést szorgalmazza, de a vállalkozás ellentétes a dán kormány klímabarát programjával. Számolni kell kínai és amerikai érdekeltségekkel, orosz kavarásokkal is. Nyborg merész manőverekkel kezeli a helyzetet, hol a nagyhatalmak diplomáciai fenyegetéseivel, hol a miniszterelnöknő, az ellenzék vagy éppen saját pártja ellenérzéseivel kell szembenéznie. A közmédia kontrollja is szorongatja, ahol a sorozat másik hősnője, Katrine Fønsmark került a hírszerkesztőség élére. Megjelennek természetesen magánéleti szálak is, de szerencsére csak a levegővételt szolgálják.
Két remekül kidolgozott, szokatlanul összetett női karakter lendíti izgalmas magaslatokba a produkciót. Katrine törtető figurája ugyan felidézi Faye Dunaway tévés ragadozóját a Hálózatból, de drámája éppen az, hogy nem tud hasonlóan szenvtelen főnökké válni. Pattog, pattog, keménykedik, ám emészti a szorongás, a kétely saját képességeiben. Nyborg alakjába ennél is árnyaltabb dinamikát sikerült lehelni, ami részben egy ultrasikeres szereplőválasztásnak köszönhető. Sidse Babett Knudsen hétköznapi, éretten vaskos szépségének plasztikája már-már ijesztő természetességet ad a politikai kaméleonizmus rezgéseinek. Külügyminisztere bármit igazolni tud, sokszor nézőként sem vesszük észre meghátrálásait, árulásait, az egy-egy lépése mögött rejlő egyéni számítást. Egyszerre rokonszenves és fenyegető, érzékeny és nyers, őszinte és simlis, közérdeket képviselő és hatalmát féltő, és mindig elhisszük neki, hogy nemesek a szándékai. Ízig-vérig politikus. És ebben a vibrálásban még mélyebb belső átalakulási folyamatokat is érzékletessé tud tenni.
A sorozat legnagyobb értéke azonban sokkal jelentősebb. Rendszerként képes megjeleníteni a politika világát. Lehetőséget teremt a néző számára, hogy ne csak legyintsen rá, hanem átélje és megértse működését, a változó mozgástereket, kényszerpályákat, egyéni és társadalmi viszonyok kölcsönhatását, a hatalmi mámor kísértését, a kiszolgáltatottság szakadékait. Mindezt csak még jobban kidomborítja, hogy egy számunkra ideálisnak tűnő demokratikus, jogállami struktúrát látunk: kisebb pártokkal, koalíciós kényszerrel, ellensúlyokkal, a média kontrolljával, és a társadalom további korlátokat jelentő közéleti érzékenységével. Ez a rendszerszemléletű társadalomkritikai hangütés nagyon hiányzik a kortárs hazai produkciókból. Pedig A kastély nem az egyetlen példa erre, több népszerű sorozat tesz kísérletet korunk meghatározó problémáinak feldolgozása mentén. Talán a mai magyar politikában is ez a legnagyobb hiány: nem tudja, és nem is nagyon akarja összefüggéseiben láttatni az ország helyzetét, a feladatokat és megoldási lehetőségeiket. A kormány felismerte ugyan ennek fontosságát és politikai hasznát, de hamis, manipulatív rendszerképpel operál, amelynek egyetlen célja a hatalom megtartása, a társadalom kizárása a közéletből. Az ellenzéki erők feladata ezért nem víziók kiagyalása lenne, hanem törekvéseik rendszerbe állítása.
