Nagyon be akartam illeszkedni. Már az első napoktól pestibb akartam lenni a pestinél. Az okozott némi gondot, hogy alig tudtam az utcák és a terek nevét, és akkor az okosságot még nem a telefonokban hordtuk. Így kénytelen voltam valódi vagy annak tűnő pestieket megállítani, segítséget kérni, ám minden kérdésem leleplezett: nem tudja véletlenül, hol van a Király utca, kérdeztem a Deák téren toporogva. Megmutatták, hogy karnyújtásnyira. Turista voltam, akárhonnan is nézzük, pedig már dolgoztam, volt albérletem, fizetésem.
Figyeltem a mozdulatokat, hogy mit hordanak, hogyan beszélnek. Persze a pestiek flegmasága és közönye fényévekre volt az én rajongásomtól, néha még ma is rajtakapom magam egy-egy hídon átkelve, hogy egy őshonoshoz képest túlzottan belefeledkezem a látványba. Engem ez rabul ejt, nem tehetek róla, pedig az már az első napokban feltűnt, hogy egy igazi pesti mindig elrejt a mondandójába valamilyen panaszt, jogos sérelmet a kiszolgálásról, a közlekedésről, az árakról vagy épp mások taplóságáról – és most már a melegről is. Nekem ez nagyon nem ment, mert én mindenbe szerelmes voltam: a román viszonyokhoz képes tiszta BKV-ba, az aluljárók forgatagába, a széles körúti járdákba, és főként abba, hogy minden szót értek a mozikban. A román mozikban nem volt szinkron, minden film felirattal ment, meg is szoktam az amerikai színészek karakteres hangszíneit, viszont ha kicsit is szlengesebb volt az angol szöveg, amire rápakolták a román megfelelőket, akkor néha elvesztem. Ez nézőként még elmegy, filmkritikusként már ciki.
Arról viszont gyorsan le kellett szoknom, hogy bárhol emelt hangon beszélek mobilon a saját életemről, nem oda illő részletekről. Otthon megtehettem, hiszen a négyes troli javarészt román közönsége úgysem értette ezt a karcos nyelvet, itt viszont elég volt egy pikáns megjegyzés, hogy a körúti villamos közönsége diszkréten figyelni kezdjen, és közelebb húzódjon.
A beszédem ritmusa is nagyon hamar felgyorsult. Ez akkor tűnt fel, amikor a régi barátaim meglátogattak, és nem értették, hogy miért hadarok, hova ez a nagy rohanás. Itt valahogy szűkebb volt egy nap, nehezebben lehetett belezsúfolni a napi teendőket, talán a távolságok miatt is. Azt viszont szent esküvéssel megfogadtam, hogy a nyelven nem spórolok, nem fogok gügyögni: vagyis nem rövidítek le szavakat. Ennyire nem vagyok időszűkében. Nem lesz koviubi, cseri és pari, vagy saját gyűjtésben: „akkor holnap találkozunk a temcsiben a ravinál”, mondta egy kamaszlány a barátnőjének, mármint hogy a ravatalozónál futnak össze a temetőben. Néhány persze így is beszivárgott (lásd fent: ciki), de ez volt a vízválasztó, ennél beljebb – legalábbis nyelvileg – nem akartam lépni a pestiségbe.
Esténként fáradtan néztem tükörbe: lassan kopni kezdett az erdélyiség feltűnőbb máza, s már rakódtak az új rétegek. Már kiismertem magam a nagyobb tereken, lettek saját zugaim, és már unottabb arccal néztem a Parlamentre. Csak odabent őrizgettem ezt a szerelmet, amit a város lassan és ráérősen kezdett viszonozni.