Akik az 1945 óta tartó „boldog békeidők” végét Putyin ukrajnai inváziójának megindításához kötik, tévednek. A békétlenség korszaka az öreg kontinensen jóval előbb: legkésőbb Orbán Viktor 2010-es, földcsuszamlásszerű választási győzelmével elkezdődött.
Az uniós csúcsvezetők, illetve a tagállami kormányfők struccpolitikája még késleltetni sem tudta azt az Orbán nevével fémjelzett folyamatot, amely hazánkban az autokrácia kiépítéséhez vezetett. A hosszúra nyúló Merkel-éra névadója és az Európai Néppárt más politikusai túl sokáig félrenéztek egy-egy orbáni jogsértés kapcsán, s miközben tárgyalásos úton próbálták elérni az EU értékrendjének betartatását Magyarországon, nem vették észre, hogy korántsem egy magukhoz hasonló européerrel van dolguk.
A „boldog békeidők” mindenáron való meghosszabbításának szándéka, a sorozatos konfliktuskerülés persze megbosszulta magát. Orbán tekintélyelvű ideológiája virulensnek bizonyult, vagyis felütötte fejét az unió más tagállamaiban is. Az orosz despota pedig annak tudatában annektálhatta a Krímet, s rohanhatta le később északkeleti szomszédunkat, hogy magyar szövetségesének vétójoga úgyis „béna kacsává” teszi majd az európai értékközösséget. Ez részben be is jött Putyinnak; Orbán kiharcolta rezsimje számára az olajembargó alóli mentességet, miáltal Moszkvának több pénze marad a nemzetközi jogot sértő agresszió finanszírozására. És egészen elképesztő, hogy a rendeleti kormányzáshoz időközben hozzászokott Orbán Viktor háborús veszélyhelyzetet hirdet hazánkban az ukrajnai harci cselekmények ürügyén, miközben Putyin expanziós törekvéseinek főideológusát, a milliárdos Kirill pátriárkát nem hajlandó szankcionálni.
Úgy tűnik, az Európai Unió mostanra végletesen megosztottá vált a tennivalókat illetően. Az „orosz medvével” kapcsolatban tragikus történelmi tapasztalatokat szerzett keleti tagállamok a fegyverszállítások és a szankciós politika folytatását követelik Brüsszeltől, míg a többség Oroszország „megalázásától” félve még a Putyinnak tett területi engedmények árán is rászorítaná Kijevet a békekötésre. Utóbbiak álláspontja is érthető. Bár a lengyel kormányfő feltette a kérdést Emmanuel Macronnak, az orosz elnök után tárgyalna-e vajon Hitlerrel is, a hasonlat sántít. A Harmadik Birodalom tudniillik nem rendelkezett nukleáris arzenállal. Vlagyimir Putyin viszont már ahhoz a politikusi generációhoz tartozik, amelynek számára Hirosima és Nagaszaki tragédiája szinte a feledés homályába veszett. Moszkva kiszámíthatatlan ura egy csúfos presztízsveszteség elkerülése érdekében habozás nélkül hajlandó lenne taktikai atomfegyverek bevetésére Ukrajnában, s ezt nem csupán a nyugat-európai fővárosokban, hanem Washingtonban is tudják.
Putyin rendelkezik tehát elrettentő erővel. Ha viszont az egyhangú döntéshozatalt tényleg megszüntetik az Európai Tanácsban, Orbánnak nem lesz adu a kezében. A „boldog békeidők” iránti nosztalgia sem vezethet további engedékenységhez ezzel a kerékkötővel szemben, aki az Unió döntésképtelenségének egyik előidézője.