Majd nyolcvan évvel ezelőtt, 1944. július 4-én Pápa város lakosainak több mint egytizedét, mintegy háromezer embert marhavagonokba kényszerítették és elszállították. A vonat július 13-án érkezett meg rendeltetési helyére, Auschwitzba, sokan már az út végét sem érték meg. A pápai zsidó polgárok sorsa azonban már korábban megpecsételődött.
1944 májusában a az Eötvös, Rákóczi, Petőfi és Szent László utcák által határolt területét gettónak nyilvánították, a zsidó polgárokat kötelezték házaik, lakásaik, értékes ingóságaik elhagyására és a gettóba költözésre. A két méter magas fakerítéssel körülvett 13 és fél hektárnyi területen összesen 3600 ember élt bezárva, közülük 900-at a devecseri és a zirci körzetekből szállítottak ide. Szörnyű körülmények között éltek. Nem vitték el a szemetet és nem takarították az utcákat. A forró tavaszban a megtelt emésztőgödrök rettenetes bűzt árasztottak. Ekkor a fiatal férfiakat már elvitték munkaszolgálatra, a gettóban jórészt csak a gyerekek, a betegek, a nők és az öregemberek maradtak.
1944. június 29-én az embereket a gettóból a műtrágyagyárba terelték. Ehhez az akkor már évtizedek óta üresen álló gyárhoz – ma is látható módon – vasúti sín csatlakozott. A bevagonírozás így a város lakosai számára észrevétlenül történt. A közösség utolsó napjairól alig tudunk valamit – a pápai zsidók közül nagyon kevesen élték túl a megsemmisítőtáborokat.
Az egyik utolsó tanú a 2011-ben elhunyt László András volt. Ő 1944 májusában munkaszolgálatosként egy Kőszeg melletti helyen élt, és gyakran kapott leveleket Pápán maradt szüleitől. Túlélte a munkaszolgálatot és Bergen-Belsen poklát. A háború után az Egyesült Államokba költözött, ahol operatőrként jelentős karriert futott be, számos világhírű film őrzi a nevét. 2002-ben angol nyelven megírta a visszaemlékezéseit, ebből származik a következő részlet:
„Egy hosszú levél jött néhány nappal később az anyámtól. Most kevésbé titkolózott, mint az előző lapokon, jelezte, bár nem írta le azokat a történéseket, amelyek helyzetüket egyre rosszabbá tették. Az ilyen megfogalmazások sokat sejtettek: 'Azóta sok minden történt, hogy elmentél' vagy 'Ne izgassátok magatokat miattunk, majd minket is megsegít a jó Isten (…) Tudom, hogy igaz, jó gyerekeink vagytok és ha nem is vagyunk mellettetek, úgy cselekedtek, mintha mi azt látnánk, ez a tudat ad nekünk erőt sok minden elviseléséhez!' Az utolsó mondat: 'A jó Isten legyen Veled, kisfiam és gondolj ránk Te is mindig' – úgy hangzott, mintha tudta volna, hogy ez az utolsó levél, amit ír nekem.
Csakugyan ez volt az utolsó levele, de egy levelezőlapot még kaptam tőle. Ennek első mondata úgy ért, mint egy villámcsapás: 'Most csak sietve írok, mert csomagolunk, készülünk, de nem tudjuk, hová.' A következő rövid mondat igazolta a rossz előérzetet: 'Nyugodtak vagyunk, fiam, és megyünk a sorsunk felé.' „ (László András: Lábjegyzet a történelemhez. Fordította: Huszár Ágnes. Múlt és Jövő Könyvkiadó, 2011. 161. o.)
Két és fél évszázadnyi békés együttélés után így ért szörnyű véget egy dunántúli kisváros zsidó közösségének élete. Először 1748-ban települtek be a város földesurának, gróf Esterházy Ferencnek a védlevele alapján izraeliták a városba. A zsidó polgárság a következő évtizedekben jelentős szerepet játszott a város gazdaságának és kultúrájának fejlődésében. Ők alapították Pápa jelentős textil- és húsipari vállalkozásait. A városközpont elegáns polgárházainak építtetői között is ott találjuk őket. A helyi iskolák között kiemelkedő volt a zsidó fiúiskola kulturális teljesítménye.
A közösség nagyságát és tehetősségét jelzi a ma is látható, klasszicista stílusban épült hatalmas neológ templom, melynek építéséhez Esterházy gróf is hozzájárult százezer téglával. A templomot 1846. szeptember 11-én avatta fel a híres Lőw Lipót rabbi magyar nyelvű beszéddel. Az 1900-as népszámlálási adatok szerint minden negyedik pápai lakos zsidó volt.
Ennek a békés életnek vetett véget brutálisan 1944-ben a magyar vidéki zsidóságot majdnem teljesen megsemmisítő genocídium, a soá. Pápára pár száz túlélő jött csak vissza, a zsidó közösség gyakorlatilag megszűnt létezni. A városban már nagyon régen „nincs ki a minjen”, hiányzik az imádkozáshoz szükséges tíz felnőtt férfi. A romjaiban is impozáns zsinagógát sokáig raktárépületnek használták, utána üresen állt.
És mintha az itt élteknek az emléke is eltűnt volna, legfeljebb családi körben emlegették néha őket. Ezt a süketítő csöndet szakította meg 2012 nyarán az Elfeledett szomszédok – Családok, sorsok, történetek a pápai zsidóság két évszázadából című kiállítás. A Gyekiczki András és segítőtársai által nagy szeretettel és szaktudással összeállított tárlatot Rajk László zsenialitása avatta feledhetetlen vizuális élménnyé. Ennek már tíz éve, a kiállítás alkotói sincsenek már közöttünk. De küldetésük sikerrel járt – felébresztették a valaha volt virágzó pápai zsidó közösség emlékezetét.
Az újpesti önkormányzat most vendégül látja a kiállítást, megtekinthető augusztus közepéig a Szent István téri UP Rendezvénytér helyiségében.