Gálvölgyi János imádja és utálja a színházat. Megmaradt gyerekkori rajongása, amikor rendszeresen autogramért ácsingózott. Mivel a Madách Színházhoz laktak közel, ott kuksolt a művészbejáró előtt. Izgatottan lesben állt. Volt direkt aláírásokra rendszeresített füzete. Már akkoriban is adódott hajlama a pedantériára. Gondosan három részre osztott egy-egy oldalt, hogy többen is ráférjenek. Aztán nézett nagyot, amikor akadtak olyan elvetemültek, akik keresztbe aláírták az egész oldalt. Már neki is van erre hajlama. Azóta sok mindent utál, ami a színházi világban van. Gyakran nosztalgiázza úgy vissza a múltat, hogy az a jelen kritikája. Olykor élvezettel szurkapiszkálódik. Elregéli például, hogy a Vidám Színpadra jó volt bemenni, de kijönni nem volt tanácsos, mert az illetőt azon nyomban nagy elánnal kidumálták.
Kellemes whiskyzések adták a Hivatásos rajongó című, Történetek színházról, pályatársakról alcímű, a HVG Kiadó által megjelentetett kötetet. A vérprofi újságírónak, Kövesdi Péternek, aki történetesen a veje, mesélt és mesélt poharazgatás közben. Kövesdi meglehetősen jól szórakozott, ámult-bámult, és arra gondolt, milyen jó lenne, ha mások is részesülhetnének ebben az élményben. Megkereste a HVG-t. Lett interjúsorozat. És ezekből a beszélgetésekből készült ez a könyv.
Gálvölgyi más címet szeretett volna, azt, hogy „Ki ez a hülye?”. A röpke előszóban leírja, hogy a Csengery utcai házuk mellett meglátta Tallós Endrét, aki igazán nem volt a sztárok sztárja. De hát ő már kölyökként bevágta a Pesti Műsorban közölt teljes szereposztásokat, így akár a pirinyó szerepeket játszó színészekről is tudta, kicsodák. Gyorsan előkapta a matematikafüzetét, és az egyik üres lapjára kérte a „mindennapi betevőjét”, az örökbecsű autogramot. Tallós nem lehetett ehhez hozzászokva, meglepődött, de alákanyarította a nevét. A kézen fogva vezetett két kislánya, Rita és Andrea közül, akik később szintén a színi pályára léptek, egyikük megkérdezte: „Apu! Ki ez a hülye?”
Azóta is tud rajongani bizonyos pályatársaiért. Fiatalokért, viszonylag fiatalokért is, például Keresztes Tamásért, Nagy Sándorért, Ötvös Andrásért. De a könyvben önálló fejezetet halottak kaptak. Rátonyi Róbert, akivel hosszú ideig egy öltözőben, ahová ő kéredzkedett be, készültek az előadásokra a Tháliában. Márkus László, aki szinte a kezei között halt meg. Körmendi János, aki előadásokba ékelt leleményes magánszámaival merészen szétvert jeleneteket, és akivel rengeteget hakniztak. Darvas Iván, a művelt sármőr, aki Csehov egyfelvonásosokat rendezett vele. Rodolfo, a zseniális, elegáns bűvész, akit nálunk azóta sem sikerült túlszárnyalni, és akinek a lányával, a kiváló fordító, Gács Judittal, a kötet lektorával, elválaszthatatlanul házasok. Hofi Géza, akinek műfaja „A Hofi” volt, aki a mi és a hatalom veséjébe röntgenszemekkel látva, elgondolkodtatva tudott folyamatosan röhögtetni.
Fejezetet kap még természetesen a Ki mit tud?, amitől országosan ismert lett, a Vidám Színpad, a sokak által lenézett, általa rajongásig szeretett cirkusz műfaja, az anekdoták gazdag tárházának bizonyuló hakni, a szinkron, a Heti Hetes című tévéműsor, ami miatt kezdték egy oldalra besorolni, még inkább szeretni vagy utálni, és fejezetet kaptak a kitüntetések, temetések. Árad a mesélő kedve. Ezt nekem is többször volt módom megtapasztalni, amikor interjút, könyvet készítettem vele. Különös, hogy mégsem volt soha a társaság középpontja, premierbankettokról például valósággal eliszkol, pedig tündökölhetne.
De a színpadon kívül szemérmes, sőt bizonyos tekintetben máig gátlásos, időnként akár depressziós. Civilben sok embernek nem, de egynek-egynek olykor kinyílik.
Most Kövesdi részesült ebben a tisztességben. Bár a nyilvánosság számára készült beszélgetések közben a whiskyzések elmaradtak, de a leírt verzióból is érződik a jó hangulatuk. És olykor az elkeseredettségük. Gálvölgyi ugyanis azt azért újra és újra érzékelteti, hogy valaha jobb volt színésznek lenni, egykor bármennyire is különbözőek voltak, mégiscsak ugyanabba a brancsba tartoztak, most pedig borzadályos a széthúzás. Hol vannak már a régi Fészek Klubban való összeröffenések, a jó hangulatú ugratások, hol az elegancia, a szellem, a műveltség, ki emlékszik ma már, nem is olyan régen meghalt, jelentős színészekre? Az utóbbi szinte vesszőparipájává vált, ahol csak tud, beszél róluk. Példákat is hoz, hogy amikor ő is megkapta emblematikus szerepeiket, az Egy, kettő, háromban még Márkus íróasztalát is, szabadkozott, hogy nem feltétlenül akarná ő ezeket a szerepeket, amik a nagy elődökhöz annyira kötődnek. Többször szakmabelieknek is az volt erre a válaszuk, hogy „jé?, tényleg?, ők is játszották?” Érződik, hogy Gálvölgyi is szereti a pillanat varázsát, a színházzal a felvételek lehetősége mellett is törvényszerűen együtt járó mulandóságot, de azért némiképp meg is retten tőle. Az ő agya szinte félelmetesen rögzített temérdek mindent. Sokszor apróságnak tűnő dolgokat, nüanszokat is, ezek teszik olyanná a diskurzusokat, mintha bizonyos szituációkban mi is ott lennénk, hiszen akkor veszünk észre ennyi mindent.
Amikor szurkálódik, néhány mondattal kioszt embereket, gyakran nem említ neveket. Persze ilyenkor felhorgad a kíváncsiság, lehet találgatni, no hát akkor kiről is lehet szó. Ki is fejti, valamennyi gonoszkodásra való hajlam szükséges a pályához, hiszen, ha valakit bántanak, és képtelen visszariposztozni, akkor kétséges, hogy talpon marad-e. Amúgy is kétséges, erről is szól a könyv. A szakmában és az országban uralkodó farkastörvényekről. A kabaré, a Vidám Színpad, a Mikroszkóp Színpad haláláról, a Heti Hetes megszűnéséről, és egykori életéről. És sok-sok művész életéről, lehet, hogy csak néhány mondatban megemlítve őket, de ezt érdekesen, színesen téve.
A témák, fejezetek ellenére gyakori a térben, időben való ugrálás, ezeket a szerkesztő, Szőllős Péter nem gyomlálta ki. Lehet, hogy akad, aki ezt hibaként rója fel, de én szeretem, hogy visszakapjuk az élő beszéd jellegzetességét, „ízét-zamatát”, hevét, ha a mimika, a gesztusok írásban törvényszerűen el is vesznek, de sok mindent el lehet képzelni belőlük. Amúgy is rengeteg szó esik arról, mi minden, ki mindenki veszett el. Az a meghitt, otthonos művészvilág, amit Bajor Imre akart visszahozni a Kicsihuszár nevű vendéglőjében, a múlté. Azt hitte, mint egykor a Fészek Klubban, majd ott ül, beszélget, anekdotázik, tapasztalatokat ad-vesz, aki számít. Nem jött ez össze, belebukott, ami annyira megviselte, hogy valószínűleg korai halálában is közrejátszott.
Gálvölgyi ezt a művészvilágot nosztalgiázza vissza, miközben a könyv lapjain is nevettet, szórakoztat.
