Tanya, világ
Félnék éjszaka egyedül a tanyán. Valaki odajön, bekopog az ablakon. A kutyák olyankor persze nem ugatnának, csak ha mi érkezünk kora délután, Trabanttal. Apu itt mossa le a kocsit. Slag, vödör, kefe. Én addig elindulok a földeken. Messzire megyek, egyre kisebb a tanya. Ne menj messzire, gyere vissza. Jó, mindjárt jövök. De ez már messze van, sokkal messzebb, mint amit megengednek nekem. Egyedül vagyok a földeken. Bukdácsolok a göröngyökön. Lehajolok cserépdarabokért. Itt is tanya állhatott régen, itt vannak a maradványai. Mennyi élet nincs már, és mennyi épület válik egyenlővé a földdel? Lehet, itt is elindult egy kisfiú egyszer, száz éve, és messzire ment, még ennél is messzebb. Sok cserépdarabot gyűjtöttem. Meg valami állat állkapcsát. Megvannak a fogai is. Valami ősi disznótor maradványa lehet ez. Félnék, ha besötétedne, és úgy mennék vissza a tanyára, hogy anyuék már hazamentek, a tanya üres, dédi nem engedne be, mert már bezárkózott. Nagyothall, hiába kopognék be az ablakon. Mindig el akartam menni onnan, ahová megérkeztünk, mindig el akartam tévedni, de úgy, hogy azért még éppen visszataláljak. Kiskutyák is laktak a tanyán. Valahogy sosem nőttek fel, mindig ott csaholtak körülöttem, harapdálták kézfejemet, ugráltak, futkároztak. Nem fájt a harapásuk. Milyen meleg volt a nyelvük, a nyáluk. Hogy máris rám esteledik, a sötétedéstől féltem, a tanyasi kutyáktól sosem. Hány ilyen kutya lehetett, hány tucat, és egyik sem öregedett meg. Valahogy eltűntek, és mindig született újabb kölyökkutya. Dédi ül a verandán, és tótul motyog valamit. Tágyeme domo. Mindig ezt mondták anyuék, ha apu lemosta, áttörölgette a Trabantot. Nem tudtam, mit jelent, de én is mondtam. Tágyeme domo. Ne menjetek még, szólalt meg dédi, olyankor már nem tótul beszélt. Volt egy fekete táskája, az alján tíz-, húsz- és ötvenfilléresek. Mire kell az neked, kisfiam, nem kapni érte semmit. Dehogynem, dédi, majd ha összegyűlik, veszek belőle LEO jégkrémet. Nekem adod? Neked, vigyed. Milyen sivár ez a tanyasi porta. Itt mindig szárazság van. Esős időben sosem jöttünk a tanyára, olyankor az emeleti lakás ablakából néztem a szürke, párás, belső lakótelepi tájat. Ha kisüt a nap, megyünk a tanyára. Kérek zsíroskenyeret, dédi szel egyet a nagy, többkilós cipóból. Kolbászt is kérek a kamrából. Otthon sosem vagyok éhes, a tanyán minden sokkal finomabb, élőbb és kalandosabb. A kemence fala hideg, nyár van. Bent, a szobában hűvös csend. Az ágyon kihűlt dunyhák puffadoznak. Milyen kicsik ezek az ablakok, mint egy mesebeli házikó apró, félig behunyt szemei. Sosem aludtam a tanyán. Féltem volna az idegenektől, akik be akarnak jönni a kamrába, ellopni a felaggatott sonkákat, szalonnákat, kolbászokat. Mint valami sóval tartósított, örökké legyőzhető éhség. Éléskamra, a túlélés hatalmas húsokkal díszített fénytelen csillárboltja. Nem jön ide senki, ti is csak ritkán – legyint dédi. A padlásajtón kör alakú lyuk, ott járnak ki-be kövér, öreg kandúrok. Maco – mondja az egyiknek dédi. Igen, olyanok ezek a macskák, mintha fehér-fekete foltos macik lennének. Nem lehet megsimogatni egyiket sem. Elszaladnak, menekülnek. Dédi tejbe áztatott kenyeret ad nekik. Akkor persze odajönnek. Szeretik? Nem mondják, megeszik. Fognak ők maguknak elég egeret, az a dolguk. Nekünk meg az a dolgunk, hogy azt mondogassuk, tágyeme domo. Menjetek, mindig rohantok. Az mi ott a markodban? Megint cserepek, azt hagyd itt, fel ne hozd az emeletre, nem kell a szemét, van elég így is. A kutyák hangosan csaholva futnak az útra kikanyarodó Trabantunk után, dédi integet. Amikor a kutyák megállnak, visszafordulnak, dédi is leengedi a kezét, majd lassú léptekkel, görnyedten elindul vissza a verandára. Ott kell ülnie sötétedésig, nincs mitől félnie, az ajtók jól záródnak, a vályogfalak vastagok, a dunyha alatt pedig a legtisztább álmok várják.
Ideje lenne visszatérnünk
Mekkora kert volt, és mennyi virág. Mennyi emlékezés és hallgatás. Azok a régi csokrok hallgatnak így. Anyu szabadidőruhában. Papa negyven éve szabadidőben. Mama kötényben, főzött valami levest, mire odaértünk. A Kondacs mamáék levese finomabb volt. Csibeleves, így hívták. Sok borsot szórtam bele. Hol vannak azóta azok az árnyékok, kimentek a fényre, megsemmisültek. Megsemmisülünk, kisunokám, én még ülök, mert megérkeztem. Mekkora kert volt. Szűk, és mégsem mentem el a kerítésig. Mennyi kérdésem lenne most, és nem tehetem fel. Nem tehetek semmit. Ahonnan én jövök, ott nem lehetett leülni egy árnyas kertben. Ezért ülök ennyit itt. Úgy nézek a teleobjektívbe, mint a puskám távcsövébe. Milyen közel jött a maradás és a nyugalom. És mennyi lomb, és mennyi virág. Akkor vállal vágtam a hazatérésnek. A megérkezés mindig csendes. Az unokám nem kérdez, pedig később sajnálja majd. Nem sajnálok semmit. Veled hallgattam én is. A narancssárga Trabantodat majd elviszi apu, és telemegy a kákai határ porával. Amitől féltél, az lepi majd be elhagyott területeid. Hogy minden elfeledett úton a régi porfelhő haragszik fel. Mama mondta a temetéseden, hogy László atya nagyon szeretett téged. Hartay Károly. Súgták neki: János. Elnézést: Hartay Jenő. Akkor döbbentem rá, hogy senki sem ismert igazán téged. Nincs ima, amely elér hozzád, felesleges is. Mekkora kert volt, és mennyi virág. Kilátás Pécs legszebb városrészére. Volt ott egy sokkal pirosabb tető, te mutattad, Papa, nézzétek, ez valami más. És rád néztünk. Mama integetett a konyhaablakból. Ideje lenne visszatérnünk. Mennyi lomb volt, és milyen árnyékok. Nem mondasz már semmit, én sem szólok. Anyuékkal hazaértünk Pécsről, kértem őket, hadd mehessek le a fiúkhoz. Ott maradtatok öregen. És milyen fiatalon! Pedig mekkora kert volt, és mennyi kilátás. Hunyt szemek alatt, mélyen pergő filmek ezek. Kondacs mama levesében nem csibe főtt, hanem tyúk, egyszer gyertek még el a Tessedik 45-be. Igaz, Kondacs mama sem lesz már ott, mi sem és ti sem. Nincstelen az összes találkozás, de mégis létezik. Mégis van kilátás, behunyt szemek alatt, legmélyebben a legtávolabbra.
Engedjetek le játszani!
Hátha anyuék leengednek játszani. Megyek le, megyek le, mindig csak ezt tudom mondani anyu szerint. Ha hazaérünk Pécsről, akkor is rögtön le akarok menni a többiekhez, elmesélem, mi volt papáéknál. Nem mehetsz, na, jó, mehetsz, de nem most. Tanultál? Tanultam, holnap lesz két tesi, egy ének, egy rajz, meg magyar és matek is, de az csak utoljára, addig bármi lehet. Ha ennyire könnyű az iskola, miért utálsz oda járni, kisfiam? Kikérdezünk apáddal. De nem volt mit tanulni, hadd menjek már le, mindenki lent van! Jó. Menjél le játszani, de nehogy megint valami baromságot műveljetek Zoláékkal. Dehogy. Becsapódik az ajtó, trappolok le a lépcsőn. Hol vannak a többiek? A pingpongasztalnál. Valami olyat kéne játszani, ami veszélyes, de nekünk nem eshet bajunk. Sárral megdobálni idegeneket, de nem idegenek, mert itt laknak. Törünk gallyakat, arra tesszük rá a sarat, és megsuhintjuk. Csatt. Majdnem eltaláltunk egy ablakot. De csak majdnem. Menjünk fel az egyik emeletes ház tetejére! Apunak van távcsöve, valahogy kicsempészem. A tetőről dobáljunk meg járókelőket, úgysem jönnek rá, ki volt az. Miénk az összes ház, a háztömb. Menjünk el Tanácsot kerülni. Mi lesz, ha kinéznek apuék az erkélyre, és nem látnak minket sehol? Semmi, Tanácsot kerülünk. Integessünk kamionoknak, kiabáljuk, hogy bubble gum! Egyszer kidobtak egy marék rágót, Rin-Tin-Tint, Tipi Tippet, Bazookát. Mekkora harc volt érte! Az egyiknek csak a papírja van meg Bálintnak, de azt meg odaadta valamelyikünk szülinapi zsúrján ajándékba. Ajándék ez a lét. A délelőtt örökkévaló, ebéd után is lekéredzkedek. Mit akarsz, próbálunk aludni apáddal. Menjél! Építsünk valami házikót. Fadarabokból, palából, gallyakból és farostlemezekből. De akkorát, hogy elférjünk benne hatan. És ha készen van, gyújtsunk benne tüzet. Tegyünk bele kéményt is, nehogy megfulladjunk, ott egy rossz kályhacső. Rossz gyerekek vagyunk? Ugyan már, apu mindig meséli, hogy barackot loptak, mi csak szőlőt szoktunk lopni meg barackot. Egon, a vizsla megugat, de nem bánt, a múltkor lopás közben meg is lehetett simogatni. Dobáljuk meg a járókelőket! Mit kell nekik örökké császkálni, most majd kapnak krumplit meg vizes zacskót a nyakukba. Anyu a múltkor pörköltet akart főzni, és panaszkodott, hogy nincs hagyma, pedig vett. Soha nem szabad megtudnia, hogy járókelőket dobáltunk vele az erkélyről, a ház tetejéről. Menjünk Tanácsot kerülni, és ha kezd sötétedni, menjünk át az úton a zeneiskoláig, ott idegesítsünk klarinétozó gyerekeket, kopogjunk be, vagy dobáljuk meg apró kavicsokkal az ablakot, és ha kinyitják, szaladjunk el. Szatírozzunk. Olyan hülyék vagytok, kisfiam, azt sem tudod, mi az a szatír. De, Zola tudja, meg a többiek is, a szatírozás az hunyó-fogó. Nem elég meglátni az áldozatodat, meg is kell fogni. Hadd menjek le! Megyek le! Oké, lemehetsz, de csak ha nem építetek mindenféle lomokból kunyhókat, nem piróztok, nem dobáltok járókelőket, nem kötitek el Dani bácsi Babettáját, nem parittyáztok, nem úúúúiztok, mint valami kismalacok, tessék rendesen viselkedni, én a te korodban már egy komoly fiatalember voltam. Barackot loptatok, azt mesélted. Hozd ide az órarendedet, kikérdezlek, aztán lemehetsz.
