A mozgókép egyik nagy adománya, hogy beemelte a színészeket is a halhatatlan művészek közé. Azóta nem csak legendák keringenek róluk, hogy volt egyszer egy ilyen meg olyan zseniális, hanem itt keringenek körülöttünk varázsos alakjukkal. Olykor kicsit ijesztő is az idő-összeolvadás. Az ember megnéz egy régebbi filmet, színházi közvetítést, öröm, műélvezet tapsol a lelkében, majd rádöbben, hogy halottak űztek vele csodát. Az izgalmas nő, a vonzó férfi, a sziporkázó rezonőr, akinek akár szerelmet is vallana, már tekercsekben, szalagokban, fájlokban őrzött műtárgy.
Haumann Péter bizonyára sokszor fog saját halálunkig előmászni valamelyik képernyőnkre, és ki tudja, még hány nemzedék tartja majd számon kedvencei között. Érdemes lesz tanulmányozni is, tudományos munkák születhetnek róla. Főleg talán azért, mert ezer százalékosan színész volt. De hagyjuk a múlt időt, az most már elmúlt vele kapcsolatban. Szóval, ő egy ezer százalékos színész. Igazi komédiás, aki bármilyen feladatot meg tud oldani, bármilyen figurát életre tud kelteni. Akinek nincsenek markáns külső adottságai, a tehetség a vérében és a hangjában áramlik. Haumann a külsejét is játékkal formálja meg ilyenre, olyanra, amilyenre éppen kell.
Ez a kivételes képesség elsősorban a színpadon tud kibontakozni. A mozifilm idegenkedik a színészi kreativitástól, inkább karakteres plasztikát keres, amelyet ő tud játszani. A tévéfilm és a tévéjáték, főleg a régebbi típusú, azonban jóval megengedőbb. Nincs még kellően gazdag vizuális eszköztára, teret kell engednie a színészi játéknak, a teatralitásnak. Ezért színházi felvételek mellett Haumann Péter is alighanem főleg tévés alakításaival fog elénk lépni, ha hívjuk.
Jómagam négy szerepet biztos többször is kérek majd tőle. Az egyikkel biztos, hogy nem leszek egyedül, havonta egy teltházas bemutató simán összejönne vele az országban. Természetesen a III. Richárdról van szó, Fehér György legendás adaptációjáról, amely közelképeivel rávilágított a tévéjáték néhány sajátos művészeti lehetőségére. A koncepció számára ajándék Haumann látszólag jellegtelen arca, kopaszodása, mert a megvetett, lenézett emberben születő gyűlöletet pásztázza, a kéjes bosszúvágy bölcsességét, amely lehetővé teszi az uralkodást egy képmutató, intrikákba zavarodott világon. Az arcvonásokat az orgánum önhitt cinizmusa rezegteti.
Ámulni lehet majd mindig egy szépet a Névtelen csillag felragyogásán is. A Mihail Sebastian darabjából készült tévéjátékban Haumann egy kisvárosi, szemérmes, visszahúzódó tanár, akinek szenvedélye a csillagászat. Könnyedén burkolja be egy titokzatos szürkeségbe, illik hozzá. De mikor megigézi a pályaudvaron rekedt fővárosi dáma, a házába hívja, és csillagjainak sugárzó, végtelen terébe életet és szerelmet álmodik vele, varázslatos férfivé alakul. Káprázatos sóhaja ez a megnyíló lélek szépségének. A szerepet általában vonzó megjelenésű színészekre bízzák, kicsit provincializálva őket. De hát nincs mindig és mindenhol kéznél egy Haumann.
Bolondozós, eszköztárával, modorosságaival felszabadultan játszó művészi énjére vágyva eszünkbe juthat a Sybill kormányzója. Egyik legízlésesebb operett-tévéjátékunkban komédiásunk ritka kedvesen ötvözi a harsányabb karakterábrázolást a színpadiasság felszabadult örömének finom idézőjeleivel. Mintegy összegezve a remek együttesben Seregi László rendező hangütését, amely sok „agyvérzést kapok!” operettfóbbal fogadtatta el a műfaj értékeit.
És amire bizonyára folyamatosan vadászunk néhányan – hol fut egy kört az M3-on, hol felkerül az MTVA Archívumának oldalára, de általában felszívódik –, az a Léda - Egy farsangi éj komédiája. Dömölky János a hetvenes évek második felében, a „szívjunk minőségi kultúrát” lázában vitte tévékamerák elé Miroslav Krleža Glembay-trilógiáját. Halhatatlanná téve benne minden színészt. Bármikor el fogja érni, hogy felfigyeljünk a nagy horvát íróra. A Léda izgalmas fanyarsága különösen csábító. Közép-európai polgári közegbe csöppenünk a két világháború között, de a hosszú, szinte monológokból épülő dialógusok szabados, pszichologizáló intellektualizmusa párizsiasan cseng. Őszintének tűnő lelki kitörések hullámzása a darab férfi-nő kapcsolatainak medrében. De hiába műveltség, kifinomultság, választékos beszéd, mindenben felvibrál valami természetes mesterkéltség, tanult póz. Polgári élet, amely nincs, csak lenni szeretne. A mi édesen kínzó, fennkölten nevetséges provincializmusunk. Tanulhatatlan, kiagyalhatatlan, csak beleszületni lehet. Haumann Péter Darvas Ivánnal, Szakács Eszterrel, Szemes Marival, Szilágyi Tiborral együtt gombnyomásra leheli magából ezt a különös, hol szánalmas, hol a felvilágosultság tökéletes illúzióját keltő életintonációt. Ő Aurel, az elismert festő, aki retteg a kispolgáriságától, és mindent magára húz, ami nagyvilági, aztán meg idegenkedve tépi le magáról, hogy újra jelentéktelennek érezve magát ismét felvegye. Határozott kijelentéseiben bizonytalanság, kételyeiben, önbizalomhiányában karakánság. Nekirugaszkodó gesztusok, szövegdallamok. Zuhanásba kábító teatralitás.
